Tegnap egyszerre ment a baszk kör utolsó etapjának és a női Párizs-Roubaix-nak a közvetítése. Kedvelem a két srácot, értik a dolgukat, tegnap mégis megcsúszott valami, igaz, csak egy félmondat volt. Azt kérték, hogy a nézők küldjenek mindenféle képeket, és ezek közt elhangzott, hogy jöhetnek a húsvéti sonkáról is. Egy néző szinte azonnal visszaszólt, hogy előbb az esti feltámadási szentmise, a sonka csak aztután jön, mire az egyik kommentátor: ez egyébként is "teljesen indifferens". A másiknak volt annyi esze, és kjöszönöm is neki, hogy ilyen gyorsan szikrát kapott, mert azonnal korrigálta: "neked talán igen, de másoknak nem". Ez a más vagyok én is.

Ez a "teljesen indifferens" a mi poklunk. Ebben égünk el mindannyian, miközben néha fel sem tűnik a saját nyomorunk. Mert az, hogy létezünk, természetesnek tűnik, magától értetődőnek. Még azon sem .csodálkozunk el soha, hogy emberként létezünk, és nem egy kavics vagyunk egy köztéri virágágyásban, vagy káposzta a kertben, netán földigiliszta. Néhányan talán gondolkodunk azon, hogy jó lenne száz, akár kétszáz vagy még több évig élni, de arra aligha mondanánk igent, ha egy varázsló ezt úgy kínálná fel, hogy akár ezer évig is, de páfrányként.

És akkor itt ez a húsvéti ostobaság a csávóval, akit a vicc szerint tavaly is így kaptak el, összeverik, megkorbácsolják, de néhány hibbant azóta is szentül hiszi és hirdeti, hogy nem, nem halt meg, feltámadt, üres volt a sír, láttunk valakit, aki állt olyan mellett, aki hallotta, hogy mondták.

Jézus Krisztus nem "indifferens". Nem azért, mert ne lehetne neki nemet mondani, habár végső soron persze nem lehet. Főleg azért, mert az életünk maga nem indifferens: mind tudjuk, mit jelent ez: nem mindegy, mit teszünk. Nem mindegy, hogy rablógyilkos vagy mentőorvos lesz belőlünk (igen, ezek nem zárják ki egymást elméletben), és nem mindegy, hogy ha alkalom nyílik rá, segítünk vagy közömbösek maradunk. És ehhez kapcsolódóan, tudjuk, hogy ami van (ezt kutatja a tudomány) és aminek lennie kellene (ez minden erkölcsi tudat alapja) nem ugyanaz, sőt, az összekötésük, a kapcsolat közöttük sem épp triviális.

A húsvét titka azért nem indifferens, mert emberként nincs más választásunk, mint embernek lenni, és az emberi dolgok nem lehetnek indifferensek számunkra. Márpedig az élet és a halál titka (pontosabban: tudni arról, hogy létezünk és [evilági] létünk véget is ér) kifejezetten emberi dolog. Nincs választásunk ezzel kapcsolatban.

Jézus kinyilatkoztatta, hogy neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. De nem látjuk ezt a hatalmat, sokszor gyanítjuk, hogy mint a háborgó tavon, a csónakban, most is alszik a Mester. Netán tényleg meghalt, és a feltámadás is csak kitaláció. Mintha Isten halott lenne, ahogy a filozófusok már rég hirdetik. De akkor mit jelent ez a neki adott hatalom, ha egyáltalán jelent valamit? Egyet jelent: Jézus összekötötte a mennyet és a földet. Az ő keresztje az átjáró, ezen a kereszten át lehet eljutni a mi poklunkból az élet fényébe. És nincs más út.

Azt kívánom a ma rajthoz állóknak, hogy a győzelmen és a sikeres célba érésen túl éljék meg erőfeszítéseik mélyén legemberibb, küzdő önmagukat, és a megérdemelt sikeren és elismerésen kívül, odabent, érezzék meg, milyen határtalan az ember. És ez az érzés váljon az üdvösségükre.

Áldott húsvétot kívánok mindenkinek!

Itt a hír.

Természetesen eléggé liberális vagyok ahhoz, hogy ha valaki kordont akar bontani, netán fejen állva fagyit enni, akkor hagyjam, hadd csinálja, akkor szólnék csak bele, ha másokat indokolatlanul zavarna ezzel, vagy ha erőszakkal akarna másokat is erre kényszeríteni.

A jövő kormányereje

Ha a Momentum (és Hadházy Ákos személyesen) nem a kormányzást szeretné megszerezni egy későbbi időszakra, akkor már most csalódott lennék. Középszerű, megélhetési politikus van elég, aki bemegy a tévébe, nyilatkozik valami közepes ostobaságot (vagy épp közepes okosságot), és az esti mesét már a gyerekkel nézi, mert lejárt a munkaidő. Ilyenekből nem kell több, és őszintén szólva sem konkrétan, sem szimbolikusan nem értem, mi haszna (értelme) a kordonbontásnak a későbbi kormányzás szempontjából. Tesztelik a rendőröket? Olyan rossz nem lesz, mint 2006-ban volt, amikor, tudjuk, de ismételjük meg a fiatalabbak kedvéért, mert 17 (!!!) éve történt: azonosító nélküli rendőrök verték össze a békés és kevésbé békés tüntetőket október 23-án este, fejre célzott gumilövedékekkel és viperával okoztak súlyos és indokolatlan sérüléseket, beleértve egy országgyűlési képviselő nyílt színi összeverését is, aki nyilvánvalóan nem támadólag lépett fel. Na, hát ez most nincs, és innen nézve, hogy a fiatalok hazamehetnek, és megvan minden foguk a vacsihoz, akár valaminek is nevezhető. Mert az lenne ám a diktatúra, ha se meg nem választja őket a nép, se protkó nélkül nem megy az étkezés, és a vacsit is a börtönben szolgálják fel.

Dehogyis kormányerő ez

Egyébként elfogadom, hogy a manapság olyan unalmas politikai életben, hiszen nincs itt semmi, ami miatt aggódni kellene, hacsak nem az ukrajnai háború, a még velünk lévő (jövő tél végéig minimum fejfájást okozó) energiakrízis, és általában, ahogy most állnak a dolgok, a világ jelentős átformálódása, amelynek mi is része vagyunk. Nincs tehát semmi, amin gondolkodni kellene, semmi, amit egy jól célzott kordonbontás meg ne oldana.

És itt be is fejezem, mert egyrészt eltelt pár nap, mire folytatni tudtam volna a "demonstráció" (mit demonstrált mindez?) napján megkezdett posztot, másrészt a Napirajz már lelőtte az egészet, és nem tudom felülmúlni. És hogy ki az öreg bohóc? Nem érdekes, tényleg.

Itt az eredeti.

"Isten nem teremt selejtet." (Böjte Csaba)

Szándékosan késlekedtem ezzel a poszttal, mert nem köpködésnek szántam, így, mire kiteszem, már nmindenki megünnepelhette vagy átugorhatta a nőnapot.

Egy-egy mondatot emelek ki a fenti cikkből (vagy miből, leginkább afféle "politikai nyilatkozatnak" tudom tekinteni), és azt kommentálom. Miért politikai nyilatkozat? Mert érvelést nem tartalmaz, és semmi mást nem tesz (már a címével is), csak egy álláspontot hirdet, népszerűsít, reklámoz, marketingez, promótál. Érzékenyít. Na, hát én meg erre vagyok érzékeny, a süketelésre.

A nemzetközi nőnap a nők sokféleségéről is szól, a különböző társadalmi és gazdasági, családi háttérrel, vallással és fizikai adottságokkal rendelkező nőkről. Köztük a transz nőkről is.

Az első mondat szükséges ahhoz, hogy a szerző leírhassa a másodikat. Hiszen ha sokféleségről van szó, akkor abba bele lehet tenni (erőltetni) szinte bármit, amit valami laza kapocs ahhoz köt vagy akár köthetne is. Jelen esetben a transz "nőket", akik férfiak, legalábbis a kromoszómáik alapján. (A "mitől nő a nő" kérdés megválaszolása a szerzőnek láthatóan nem volt célja.)

Annak, ahogyan az állam az egyént neme szerint kategorizálja, az önrendelkezésen kell alapulnia.

Miért? Sosem rendelkeztem úgy, hogy az állam (és bármely személy/szervezet) engem férfiként tartson számon, egyedül a születésemkor bejegyzett adataim utalnak erre. Azóta semmi. A fenti kijelentéssel nagyjából egyenrangú "érv" valahogy így hangzik: ha valaki férfiként nőnek, nőként férfinek, netán mindkettőnek, esetleg egyiknek sem érzi magát, az a betegség és a perverzió mint két véglet közötti állapot. Ha betegség, akkor értő és érzékeny terápia, ha perverzió, akkor társadalmi odafigyelés kell, mert potenciálisan árthat a közösségnek (persze akkor is, ha betegség).

Most írom le, mielőtt bárki is félreérti: a fenti mondatokat nem érvnek szántam és nem képviselem. De aki ezt mondaná, azt azért megértem, ha el nem is fogadom. És megértem azokat is, akik úgy vélik, a nemi identitás nem más, mint egyszerű önrendelkezés kérdése, még ha ezt alátámasztani nem is szokták semmivel. Ennyire futja.

Zárójel: megfigyelted, hogy manapság, különösen, ha az egyénről van szó, mennyire az számít, hogy az illető mit "érez", és mennyivel kevésbé az, hogy mi a "helyzet"? A "helyzet" ui. kromoszomális értelemben, az elsődleges nem jelleg tekintetében általában másként fest, mint az egyén szubjektív, benső érzése. És mégis, ez utóbbi számít. Ez kétségkívül önálló könyvet érdemelne, nálam érdemesebbektől megírva.

A transz nők valódi nők?

A fenti kiscím kérdőjel nélkül, mintegy kijelentésként hangzik el az eredetiben, felteszem, megelőlegezve az azt követő bizonyítás konklúzióját.

Ünnepeljük a nőket nőnapon úgy, hogy tudatosítjuk, a nők közössége egy interszekcionális, sokszínű csoport, amelynek részét képezi mindenki, aki női identitással rendelkezik, ideértve az interszex és transznemű nőket is.

Ha valaki figyel, újra észreveszi, hogy nem érvelésről, hanem retorikáról van csupán szó: a nők sokfélék, és e sokféleség egyik összetevője azon emberek csoportja, akik magukat nőként definiálják, holott férfinak születtek. Esetleg azóta már átműttették magukat, ami azért még nem az egyetemes emberi kultúra része.

Így az ellenvetésem triviális: a transz "nők" nem valódi nők, és erre egy nagyon egyszerű tesztet javasolnék: tízből (százból, ezerből) hány hetero férfi választaná magának párként a transz nőt (aki a cikkíró szerint "valódi nő" tehát), szemben egy valódi nővel? Tudom, ez nem épp könnyen mérhető dolog, bízzuk is inkább azonnal a brit tudósokra, meglesz az eredmény. Az érvem tehát ez, ha nem is túl elegáns: valószínűsítem, hogy empirikus kísérletekkel kimutatható lenne, hogy a cisz-nemű férfiak a transznemű nőket egy párválasztási kísérletben, amelyben tudják, ki cisz és transz, szignifikánsan kisebb arányban választanák, még akkor is, ha bizonyos tulajdonságaik révén túl is szárnyalnák a cisz-nemű nőket.

A cisz nők érdeke támogatni a transz nőket a jogaik kivívásában, mivel ugyanaz a strukturális elnyomó rendszer okozza a sérelmeiket. Ezeket lebontani is csak együtt lehet.

A fenti mondat az egész cikk retorikájába illik: a férfitársadalom a hibás, amely elnyomja a cisz-nőket is, és persze a transzokat is. Előbbieknek tehát stratégiai érdeke összefogni az utóbbiakkal, hogy ez az elnyomás véget érjen.

Ez természetesen lehet alapja a politikai cselekvésnek: közösen küzdeni valamely elnyomó ellen, a közös érdekek mentén. De itt vége is a közös útnak: a valódi nők ui. általában végül (előbb vagy utóbb, mostanában inkább utóbb) férjet választanak (mély meggyőződésem, hogy a nő választ), gyermekeik születnek, idővel nagymamák lesznek, a szerencsések dédnagymamák is. A transz "nőket" ez ritkán éri utol, hiszen - férfiak. Szép volt fiatalon a jogainkért harcolni, de, ahogy a vers is mondja, ez csak afféle "névrokonság" volt.

És ez a lényeg lényege: nőnek és férfinek lenni nem egyszerű "politikai kategória" vagy politikai cselekvés. Genetikai, biológiai alapjai vannak, amelyek felszámolását ugyan elkezdte az emberiség, de ezzel nem az alapok szűntek meg, csak eggyel több dolgot tudunk megtenni (elkövetni).

Aki mindebből csak annyit lát, hogy a transz nőket elnyomják (ha eldobok egy követ, eltalálok valakit, akit valamely szempontból elnyom valaki vagy valami), és ez ellen fel kell lépni, az a politikai jogok részterületére redukálja a problémát, majd ezt abszolutizálja, és minden más fölé helyezi. Ha valaki tanult vallástörténetet, tudja, hogy bármely szekta így indult, kezdve az ariánusoktól, khiliasztáktól, át a valdenseken, beleértve Luthert és Kálvint is, a történelmi sorrend is mindegy. A transzneműek valóban fennálló problémái nem pusztán politikai jellegűek, és pusztán jogalkotással nem lehet megoldani. És talán megoldani sem lehet, illetve pl. én nem tudom. Miért? Mert nem az én problémáim. Nem cinikus vagyok, ne gondold. Akinek problémája van, annak van problémája, ez minden. Én még transz nőt soha meg nem aláztam, soha nem tettem olyat, ami e csoport bármely tagja számára hátrányos megkülönböztetést jelentett volna, mert kivel szemben lehetett volna hátrány? A férfiakkal szemben? Ők, azt mondják, nem férfiak. A nőkkel szemben? Azt mondják magukról, hogy nők, de mégsem azok, és én férfiként, erről, ha az érintettségem erre kényszerít, jogosult vagyok állást foglalni a magam nevében: nálam a transz nő nem nő. (És hipotetikusan is állást foglalhatok, pl. e sorok révén.)

A társadalom (és benne a politika) persze kezdi felismerni, hogy ami jó ideig nem tűnt fel, az mára már probléma is lehet, ilyen pl. a transz nők indulása sportversenyeken, ahol, férfiak lévén, sokszor legyőzik a nőket. (Meglepő, hogy e sorok nem épp fiatal írója ugyanazon verseny férfi Top 10-ébe csak elvétve fér be, bezzeg a női eredményekkel összevetve a saját teljesítményét, rendszeresen 3-7. helyeket szerezne. Miért nem terjesztjük ki a női egyenjogúságot erre is?)

Mik a transz nők?

Azok, amik: transz nők. Ezt a nevet nem vitatom el tőlük, sem szándékukat és törekvésük jogosságát az emberhez méltó és boldog életre. Hogy miért azok, nem kérdezem, és ha bárki megszólja őket, Böjte Csaba szavaival azt válaszolom a védelmükben: Isten nem teremt selejtet.

Elemileg fel vagyok háborodva, hirtelen felindulással összekötve. Íme a hírecske, zanzásítva.

Szóval, ami általában fel szokott indítani, az a sakálként arcukba üvöltő, mérhetetlen ostobaság és műveletlenség, főleg amikor még sajtóhírré is válik. A Magyar Energiaital Szövetségre gondolok. Mármint, hogy ők meghagynák a farsangot a gyerekeknek, és nem "tiltanák be", mint egyszeri Ficsak az energiaitalt. (Már látom, amint korunk népi irodalmát tanítva egy 23. századi magyartanár (idegen nyelvként fogják csak tanítani egy szűk kisebbségnek) megemlíti a "Betiltaná, mint egyszeri ficsak az energiaitalt." mondást, megjegyezve, hogy a Ficsak idővel elveszítette jelentését, és köznevesült. Amint a család, az emberi méltóság, a szabadság és a vallás is. Ez a lényeg, ugyanis.

Mármint hogy senki nem tiltaná be [a farsangot], csakcsupán arról van szó, hogy a Ficsak előszedte a naptárt, rátett egy katolikus értelmezőrostélyt, és az jött ki neki, hogy jé, a nagyböjt első napja (hamvazószerda, amit megelőz húshagyó kedd, de nem követ torkos csütörtök), amely idén február 22-re esett, egyben a farsangi időszak végét is jelzi, már persze hagyományosan, némelyeknél. Ez utóbbi (a nagyböjt) pedig húsvétig tart, negyven naposnak mondják stb., de ez kit érdekel, nemde? (Nem lehet eladni, csak pár tetves csokinyulat.)

Szóval, ez a Ficsak jónak látta, hogy egy magát keresztény értékek mentén tájékozódó országnak hívó országban (a kormány gyakrabban hívja így az országot, mint az ország magát, de ez is mindegy), amely már rég nem Mária országa, de még nem is a Magyar Energiaital Szövetségé, hangot adjon abbéli meggyőződésének, hogy a karácsonyi időszak után (vízkereszt, január 6.) kezdődő és húshagyó keddel záruló (ld. fentebb) időszak épp elég a farsangolásra, és aki megteheti, és ki ne tehetné meg, nemde?, az a böjti hetekben már ne rendezzen farsangot.

Ugyanígy, teszem hozzá, karácsonyt valamiért szintén mindig ugyanakkor ünnepeljük, és csak a boltok, és itt a nem is olyan rejtélyes összefüggés kulcsa, azok, akik a megelőző, egyébként szintén készületi idő (advent) felhasználását kizárólag akkor tartják eredményesnek, ha minél több szirszart tudnak az emberek nyakába sózni, illetve, hogy pontos legyek, minél több pénzt költsenek az emberek náluk, a szirszarok e tekintetben mit sem számítanak, azzal együtt is, hogy egyes kereskedők hiszik, hogy az ő szirszarjaik minimum a világmegváltás szekcióban foglalnak helyet, de ez mindegy is (ez is mindegy).

Szóval, a Magyar Energiaital Szövetség kalmárlogikája alapján az energiaitalok vásárlása korlátozásának gondolata (hogy legalább valami halvány esély nyíljon arra, hogy kisgyerekek ne vedeljék már kora reggel azt az löttyöt értékes nedűt) az a fajta skandalum, amely talán éppúgy az égbe kiált elégtételért, mint az özvegyek és árvák sanyargatása, mindazáltal az biztos, hogy nem hagyható szó nélkül, de lássa bárki, milyen megengedő a Magyar Energia Szövetség, ők, ellentétben a Ficsak önjelölt naptárbuherátoraival, nem vennék el a farsangot a gyerekektől, cserébe azt várják, mintegy paritásos alapon, másra nem gondolhatok, hogy a Ficsak szálljon le gyermekvédelem magas lováról, és farsangot és energiaitalt minden gyermeknek jelszóval szíveskedjen megjuhászodni.

Elnézést, elragadott a billentyűzet. Új, és olyan jól esik vele, érted, na. Szóval, szerintem a Ficsaknak mindkét felvetése jogos és ésszerű (észszerű) is. A farsangnak vége (karácsonynak is), húsvét még nincs (nyári szünet sincs), így ne farsangozzunk, ha nem muszáj (nyaralni sem most megyünk, legfeljebb csak a Magyar Energiaital Szövetség vezetői). És ha a Magyar Energiaital Szövetség bizonyítja számomra, hogy az általuk képviselt (előállított, forgalmazott) energiaitalok összetétele, hatásmechanizmusa, tápértéke, vitamintartalma vetekszik mindazon, hagyományosan egészségesnek tartott italéval, amelyek a kiskorúak táplálkozása szempontjából minden dietetikusnak egy emberként jut eszébe, akkor örömest megsüvegelem az igyekezetüket, hogy termékeiket még szélesebb kör és még nagyobb fogyasztási volumen (és ekként náluk realizálódó profit) érdekében akár iskolai (mit iskolai! bölcsődei és óvodai) étrendek gerinceként kezdjük alkalmazni. És tiltsuk be a csapvizet egyúttal.

És engedje meg a nagyságos Telex minden bizonnyal mindenhez is értő szerkesztője, hogy a keresztény értékek mellett való kiállás számomra továbbra is értéket jelentsen, és ugyanezen gondolat másik oldalaként az ezzel szembeni cinikus gúnyolódást (hiába próbálják a "mi csak leírtuk, nem mi gondoljuk ezt" hagymázával bevonni) a kereszténységgel szembeni együgyű fellépésként fogjam fel. És hogy lehet-e egy keresztény cinikus vagy szarkasztikus, netán megengedett a sima gúnyolódás? Tudtam volna szebben is írni, de a mintát, Pál Filemonhoz írt levelét most nem követtem.

Iszom valamit erre, aminek tuttifrutti íze van.

Még azt sem tudom biztosan, orosz-ukrán vagy ukrán-orosz a helyes megnevezés. A támadót vagy a védekezőt (aki "hazai pályán van") kell-e előre írnom? Nem viccelődésnek szánom, csak valahogy annak érzékeltetésére, hogy a helyzet, ami az elmúlt egy évben előállt, egyáltalán nem szolgál minden kérdésre triviális válaszokkal.

Ki kezdte és mikor?

Épp egy évvel ezelőtt, és az oroszok kezdték, mondhatjuk röviden. Csakhogy a Krímet 2014-ben csatolta el Oroszország (and the world just fuckin' watched, ahogy gen. Shepherd mondaná), a minszki egyezmény sem egy éve köttetett, és itt most megnyithatunk és üresen hagyhatunk egy blogposzt-sorozatot, amely feltárhatná, hogy milyen tényezők játszhattak közre abban, hogy egy évvel ezelőtt Oroszország hadserege átlépte az ukrán államhatárt.

Kinek az érdeke, kinek jó ez a háború?

Egy biztos: ebben Ukrajna egyszerűen, fizikailag tönkremegy. Elpusztul, megsemmisül egy része, amint már láttuk is. Amíg atomfegyvert nem vetnek be, ez visszafordítható, újjáépíthető, utána már erre sem lenne remény. Ukrajna ezt megszenvedi, a háborús traumák pedig egy nemzedék sorsát írják át gyökeresen.

De megszenvedi mindenki, aki közel kerül ehhez: valamilyen mértékben, de kénytelen a forrásai egy nagyobb részét a hadiiparra, beszerzésekre átcsoportosítani, amiből sem iskola, sem kórház, sem szociális támogatás nem lesz többé. Vasat gyártunk, hogy azzal másokat megölhessünk, ha kell. Persze, aki gyártja, és eladja drágán, annak jó. De ez olyan részleges eredmény, hogy nem számít.

Az oroszoknak biztosan rossz: már most elszigetelődtek, magamon, magamban is érzem, ha orosz szót hallok, hogy felingerel, pedig a szépirodalmukat és filozófusaikat egyaránt szívesen olvasom, nagyra becsülöm. De talán csak félek, hogy ugyanezen szerzők ma élő honfitársai esetleg, potenciálisan, rám törhetnek, távolról, megfoghatatlanul fenyegetnek, és ha elgurulna a pöttyöslabda, nem tudnék hová futni előlük. Senki sem tudna. Ők pedig, akik sok tekintetben olyanok, mint bármelyikünk itt, nem a fronton akarnak meghalni, azt hiszem. A háborút, mondják, az idősek robbantják ki, de a fiatalok vívják meg. Én sem fiatalon, sem idősként nem akartam háborút soha. Talán ők sem, így ők is vesztésre állnak most. Az, hogy van meki vagy nincs, lehet fontos szempont, de hogy a hadköteles gyerekem hazatér-e élve, az sokkal inkább. De az orosz katonák a mások gyerekei, így a nyugat megvonja a vállát: ők akartak odamenni. És tudjuk: dehogyis akartak, az utolsó percekben mondták meg nekik, mi fog történni. Becsületes háborúban (ha van ilyen) ez nem így történik.

A nyugati országok mintha kétféleképpen élnék meg a helyzetet. Az egyszerű emberek szintjén a háború magasabb megélhetési költségeket hozott, amiről ők személyesen aligha tehetnek. A nagypolitika pedig leporolta rég elfeledett elveit, és Ukrajna oldalán egyre inkább bevonódott a konfliktusba, így mára ott tartunk, hogy a kezdeti sisakok és golyóálló mellények után harckocsikat küldünk (küldenek), és a vadászrepülők is szóba kerültek már. A köztes állapotokat nem részletezem, felteszem, mindenki eléggé figyelt menet közben.

Az USA szerepe nem hagyható szó nélkül: mint Ukrajna messze legnagyobb háborús "szponzora", kulcsszerepe, mintegy döntési joga van abban, meddig tart ez a háború. Európa képtelen lenne ezt a mennyiségű segítséget kiváltani, amit az USA beletesz. Más pedig nincs, hiába gondoljuk, hogy majd Afrika vagy Dél-Amerika országai segítenek, nem fognak. India és Kína sem, utóbbi épp mintha az oroszokkal kezdene hadiüzletbe. Csodás, nemde?

Mi változott egy év alatt?

Nem sok. Putyin még mindig, bármikor kihozhatja döntetlenre. Ukrajnának győznie kell, mondják a politikusok. És Oroszországgal mi lesz, ő lesz a második? Vagy fordítva, Ukrajna a szépen csillogó ezüstöt kapja a végén? Egyáltalán, miképp lehet legyőzni egy atomhatalmat? (Nem gond, ha azt hiszed, Orbán Viktor "szócsöve" vagyok, úgysem tudnálak meggyőzni, mennyire nem, de valóban, történetesen ugyanazt gondolom, de már egy éve.) Az oroszokat történelmileg zsigerből gyűlölő népek persze legyőzésről beszélnek, ami egyszerű blöff: a colt erősebb az ászpókernél, és itt pl. a lengyeleknek legfeljebb jó lapjaik lehetnek.

Ami bebizonyosodott, az viszont valóban jelentős: a világ képes gyorsan változni, bár még ennek a közepén vagyunk: az orosz befolyás (energia, nyersanyagok, politikai súly) erősen csökkent, Európa másfelé fordult, drágán, nem épp zöld módon (LNG), de határozottan. A magyar álláspont az olaj és gáz esetében érthető, az atomot viszont már nem látom védhetőnek: Paks II aligha maradhat orosz fejlesztés, ennek az árát be kell dobni a veszteségek kosarába. (Ennek a nyeresége némi nyugati respekt lehet, de ki tudja.)

És bebizonyosodott az is, hogy a nagy orosz hadsereg a hagyományos hadviselésben egyszerűen gyenge. Kárt okozni tud, nem keveset, embereket gyilkol ezerszámra, a saját oldalán is, de fogatlan oroszlán, amíg nem nyúl atomfegyverhez. De mennyire okos Putyint gazemberezni, eközben pedig azt remélni, hogy ez a gazember tisztességes marad, és nem vet be atomot? Mert végső soron, ha az ő személyes szempontját nézzük, el tud bújni egy apokalipszis elől is, és ő maga túlélheti a világvégét, míg mi meghalunk, bárhol legyünk is e bolygó felszínén. Tényleg arra építjük tehát a tervet, hogy a gazember tisztességes?

Mi vár ránk?

Természetesen nem értek hozzá eléggé, és ha értenék, csak bátrabban mondanék szamárságokat. Az első, hogy remélem, nem lesz világvége. A második, hogy ha a látszat még ez ellen szól is, valami láthatatlan ok (amit a nagypolitika talán már formál a háttérben) révén a háború egyszer csak véget ér. De erősen esélyes egy harmadik lehetőség is, ami elhúzódó háborút, és végső soron Ukrajna bukását jelenti. Ennek logikája mögött az a fizikai tény áll, hogy Oroszország több emberrel rendelkezik, és hiába a csúcsfegyverek, azokat el is kell sütni, és Ukrajna gyorsabban fogy ki a harcosokból. És a NATO nem mehet oda harcolni helyettük, mert akkor az első pont meghiúsul, és annyi. Azt hiszem, a kettes és hármas lehetőség közötti valamilyen "kompromisszum" győz majd, de félek, hogy ez is túl sokáig tart majd. És addig emberek halnak meg mindkét oldalon, és ennek a tragédiáját nem lehet elég erős szavakkal hangsúlyozni.

Eközben a hivatalosan nem harcoló felek fegyverkezni fognak, és az ezen a módon elköltött pénz előbb-utóbb hiányozni fog máshonnan. De hogy lesz-e nép, amely leváltja a vezetőit emiatt, megfordul-e a közhangulat, fájni fog-e majd egy holland, német, spanyol, olasz "kisembernek" az elhúzódó válság annyira, hogy azt mondja, nem érdekel tovább, oldják meg nélkülünk, azt nem tudom. Racionális lenne, de benne maradni és segíteni is az.

Azon gondolkodom, érdemes volt-e leírnom mindezt, mert igazi újdonság aligha van benne. Kispolgári félelem, a gyerekeim jövőjének, az európai életmódom és kultúrám féltése annál inkább. Fegyverrel még nem írtak könyveket, csakis tollal és tehetséggel. És a lelkiismeretem is háborog, amikor arra gondolok, hogy kisgyerekek éltek, élnek háborús körülmények között, nélkülözve a mi életünk természetes velejáróit, talán már félárván vagy árván, keserű kilátásokkal. És némelyikük meg is hal. Az ő áldott vérüknek vajon ki adja az árát? Hogyan győzzön így Ukrajna, és kit győzzön le?

Mint ismert (aki olvas híreket benzinvadászat közben), Varga Mihály nemmel szavazott a közös hitelfelvételre, amely hitelből az EU Ukrajnát támogatta volna egy éven keresztül. És most teli a sajtó a vétó hírével. Pedig nem történt vétó, és hogy ez nem világos, az a benzin áránál is súlyosabb probléma. Elmagyarázom.

A kifejezést, hogy vétójog, demokratikus rendszerekben szinte csak tévesen lehet használni. A "megtiltás" ui. egy már meghozott döntésre vonatkozó utólagos reakció, mégpedig azoktól független helyről, mint akik a döntést meghozták. (A Római Birodalomban intézményesített vétójogról [intercessio] mindenki kereshet magának olvasnivalót.) Csakhogy a mi esetünkben ilyenről szó sincs: maga a közös döntés nem született meg (Magyarország miatt, kétségtelenül), és amíg nincs közös döntés, addig nincs mit megvétózni.

Mondhatja persze bárki, hogy Magyarország kivételével mindenki egyetértett, tehát mégiscsak vétóról van szó. Az ostobaság e ponton kap drágakövekkel ékes koronát a fejére: nem, az nem politikai döntés, hogy egy nem létező csoport (mindenki, kivéve egyvalaki) egyetért valamiben. Ez pont egy szavazatra van a valamitől, de addig még: semmi.

Az EU olyan politikai állatfaj, hogy a tagországok politikai jogai egyformák (a Galaxis Útikalauzban ki kell majd bővíteni idővel: jobbára egyformák). Ez pedig, fájdalom, azt jelenti, hogy Magyarország joggal nem ért egyet, ha ezt helyesnek látja. Ugyanezt megteheti bármely másik tagország is. Így, mivel közös döntéseket kell hozni (bizonyos esetekben), a döntés akkor születik meg, amikor mindenki bólint. Nem vétóznak, hanem tárgyalnak, míg nem lesz megegyezés. És nem egy letárgyalt megegyezést vétóznak meg valakik utólag.

És ez a másik fontos pont: az EU nem aszerint működik, hogy kinek van igaza (beleértve az általam sokat citált fizikai valóságot is), hanem aszerint, hogy kinek mi az érdeke. Mindegy, hogy ez anyagi vagy politikai (társadalmi, világjobbítási vagy mindezek egyben) jellegű, de érdekek szerint dönt mindenki. Ebbe az igazságot, az erkölcsöt belekeverni egyszerű félreértés.

Végül: miért segítsen az EU Ukrajnának ekkora összeggel? Hát érdekből, bazmeg, érdekből! Azért, hogy az újjáépítéskor majd benyújthassa a számlát, és ne csak az USA jöhessen a dózerekkel meg a betonkeverőkkel, nem beszélve Kínáról és bármely országról, amely üzletet lát ebben. És természetesen politikailag is: Ukrajna nagyjából 3-4 parszek távolságra van az EU-tagságtól, a NATO-tagság pedig reménytelen, bár ez már nem egyértelmű. Ha szeretne a klubhoz tartozni, akkor meg kell tanulnia késsel-villával enni és megfelelő módon részt venni az úri társaság eseményein. A honvédő háború mártírjai nem elegendő alap minderre: meghalni a művelt Nyugat (művelt?) szempontjából bárki hülye meg tud, az EU liberális, aki akar, haljon meg kedve szerint.

Ez a végére elég cinikus lett, de így hagyom. Ukrajnának minden segítség kell, különben már rég nem lenne, Oroszország egyszerűen erősebb nála. És a háború, ezt már nehéz érzékeltetni, megszoktuk: szörnyűség nap nap után. Már fel sem tűnik, hogy esetleg erkölcstelen lehet, amikor videókat nézünk, amint lelő valaki egy helikoptert, amelyben az "ellenség" legénysége ül. Valakiknek a fiai, valakiknek az apái, testvérei, férjei. Az én felfogásomban: Isten germekei. Olyanok, amilyenek, de mégis. Mi is csak ilyenek vagyunk. Senki ne áltassa magát: egy ember halála nyomot hagy a világon, sok emberé annál nagyobbat. És ennek megvan az ára.

És miután vettünk egy nagy levegőt e nagyon mély belegondolás és együttérzésünk kifejezése után, vissza az érdekekre: el tudom képzelni, hogy Magyarország most "visszazsarolja" az EU-t a korábbi csuklóztatásért. Ugyanezt teszi a NATO-tagságról szóló jóváhagyással is (nem mintha az sürgős lenne egyébként). Elmondjuk virágnyelven, hogy nincsenek jó tapasztalataink a közös hitelfelvétel kapcsán, de hiába, nem értik. Hát jó, akkor megértik ezt.

Egy kicsit hadd szidjam az ukránokat is, jó? Mi a francnak kellett levenni a Turul-szobrot Munkácson? Talán a barátság jeleként? Szép gesztusnak tartották? Így szerettek volna bevágódni Magyarországnál? Afféle köszönetnyilvánítás volt? Nincs sok értelme megsértődni ilyesmiken, de aki még hisz a következmények nélküli világban (és vannak ám ilyenek, mesélhetnék), az csalódhat később.

És hogy mindez a jelenség, a vétó emlegetése miért rosszabb még a benzinpániknál is? Azért, mert a benzinpánikot az egyszerű emberek okozták, akik jórészt alig látnak túl a saját önös érdekeiken, a perspektívát legutoljára talán rajzórán említették nekik, hetedikben. De hogy vezető politikusok (és újságírók, elemzők stb.) is ilyen határtalanul ostobák legyenek, az félelmetes, tragikus, elkeserítő.

Mi, a fogyasztók, úgy értem.

Mert ha nyáron a turizmus miatt nő a forgalom, azt megértem, mindenki pihenne végre, autóba ülne legalább hétvégén, ezt hívjuk minden hasonló esetben szezonális hatásnak, és az éves statisztikáinkat meg is szoktuk tisztítani ezektől.

De most pont nincs semminek a szezonja: sem Mindenszentek, sem karácsony, sem semmi. Nekem ne mondd, hogy Mikulás miatt kellett több benzin.

Vagyis, röviden: sokan, túl sokan kezdtek el pánikolni, mindenki elindult benzint vadászni, és mint mindig, a fizikáé volt a végső szó: nyilván lehetetlen egyik napról a másikra a másfél-kétszeresére emelkedett fogyasztói igényeket 100%-ban kielégíteni úgy, hogy a teljes hazai ellátás a MOL-ra maradt.

Dicséret illeti a MOL-t

Pedig a terv jó volt: a MOL veszi a relatíve olcsó orosz olajat, feldolgozza, eladja itthon nyomott áron, és ha minden fogaskerék jól forog, ezzel a konstrukcióval kihúzhatjuk a nehezét. A külföldiek, cégek stb. már úgyis le lettek tiltva az "olcsó" benzinről (2020 tavaszán a negatív rekordom 270 Ft/literes tankolás volt, és utána is sokáig 400 alatt volt a benzin, így értsd az olcsót!), szóval, ha nem vagyunk (lennénk) teljesen tökkelütött idióták, akkor észszerű felhasználás mellett a lakosságot elbírhatta volna a rendszer. A MOL pedig megtette, amit tudott, én másfél hete találkoztam először egy Shell-kúton a 30 literes limittel, soha addig semmilyen korlátozás nem volt. És tegnap egy MOL-kútnál (vidéken) második voltam a "sorban", és simán tankoltam 36 litert. És ez így is maradhatott volna, ha mindenki csak annyit és akkor vesz, amikor tényleg kell neki.

A kormány elcseszte

A 480 Ft-os árat már rég emelni kellett volna, akár már nyár elején is. Az ársapka ui. azt a hatást (érzést) keltette, mintha a benzin (elnézést, laikus vagyok, nálam minden "benzin") olcsó lenne, pedig még sosem volt ilyen drága (nominálisan legalábbis), így egyszerűen túl sokat fogyasztottunk, ezt a statisztikák igazolják.

Zárójel: eközben persze megy a nyivákolás a szegényekről, de azért a lakótelepi ronccsal menni a szomszéd Sparba még belefér, nemde? Na de mindegy is, kinek mi fontos, ugye. Bezárva.

Szóval, a benzinársapka követhette volna valamelyest a világpiaci árat, tompítva az áremelkedés hatását, de tompítva (visszafogva) az igényeket is. Ha nagyon drága valami, nyilvánvaló, hogy a legcsóróbbak teszik le először a fegyvert (ez esetben az autót).

Egy kis kitérő a csóróság kapcsán. A csóróság csak annyi számomra, hogy valaki anyagi értelemben rosszul áll, nincs elég pénze. Szegénynek azt nevezem, aki nem olvas könyveket, helyette valóságshow-kat néz, és az internet számára kimerül a Facebook-ban (és még folytathatnám).

Autóval járni sem alanyi jog. Főleg a fővárosban, ha nem feltétlenül muszáj, nem megyek kocsival, mert elindulni még hagyján, de odaérni és még parkolni is, már komoly kihívás tud lenni (és aki egy nagyvárosban háromszáz méternél többet sétál, az csavargó, ezt már tudjuk).

Szóval, és vissza a kormányra, a "dinamikus ársapka" a benzin esetében sokkal jobb lett volna. Ezt tehát, már hónapok óta mondogatom, jól elrontották, és a legfájóbb, hogy rosszkor: a választások megvannak, az ellenzék bármit mondhat, tökmindegy, nincs semmilyen politikai kényszer arra nézve, hogy ne lehessen kicsit behúzni a féket. A fentieket a többi ársapkás termékre is értem egyébként.

A végső elcseszés pedig az ársapka hirtelen eltörlése volt. Egyrészt az indoklással (brüsszeli szankciók), másrészt e hazugság "fonákja" miatt: hiszen nem a szankciók jöttek közbe hirtelen, hanem az emberek teljesen indokolatlan pánikvásárlása. Megértem, persze, ha a kormány ("egy" kormány) nem akarja a választói arcába vágni, hogy a hülyék aránya elérte a kritikus szintet, ezért lépnünk kell, de ennek a hülyék az oka, de mégiscsak ez van: hülyék voltunk.

A kormány ezen csak nyerni fog végül

A költségvetés amúgy sincs jól, a plusz adóbevétel kell, hogy a többi, kevésbé látható ársapka (a távfűtés, a lakossági áram- és gázár kiemelt helyen van) fenntartható legyen. Az majd kiderül, hogy a visszaeső fogyasztás és a magasabb ár miatt emelkedő adóbevételek miként módosítják a matekot, de azt saccolom, hogy az állami bevételek javára.

A második nyereség az újabb brüsszelezési lehetőség itthon. Igaz, hogy ez nettó, vegytiszta, laboratóriumi hazugság, de mindegy, egy ideig ez is elég lesz. (Vissza önmagunkhoz: az ostobák úgyis elhiszik, és ők mentek pánikvásárolni is, szóval, ugye.)

A harmadik nyereség gyakorlati: minél kevesebb az ársapka, annál jobb mindenkinek, mert az ársapka egyszerűen rossz, közgazdaságilag és társadalmilag egyaránt. Mesterséges hazugság, kétes eredménnyel. Így viszont az egyik jelentős és jól látható elemet meg lehet szüntetni, és még érvelni is lehet a megszüntetés mellett (ellátási zavarok, készlethiány, végső soron brüsszelezés).

Tanulság? Az mindig van. A legelső és legfontosabb, hogy nincs olyan, hogy "rendszeren kívül" lenni. Mindannyian, akik Magyarországon élünk, egy rendszert képezünk, de e rendszer még betagozódik nálánál nagyobbakba is, és senki ne higgye, hogy a tettei nem számítanak, mert mi az a pár liter benzin, főnök, adjon már pluszban egy kicsit. És ez a második tanulság is: csak magunknak köszönhetjük ezt a fejleményt. Nincs kit hibáztatni magunkon kívül: jöhet az orosz olaj, nincs szankciós tiltás, dolgozik a MOL, kivéve, hogy mi a Jóisten összes benzinjét is felitatnánk a tizenéves roncsainkkal, ahelyett, hogy használnánk az eszünket.

És még nekünk áll feljebb a tanársztrájkok miatt?

Az "ateista témához" nyúlni mindig hálátlan: olyan, mint egy közönséges utcai verekedés. Lehet, hogy végül nem te maradsz ott ájultan és összeverve, de azért elszakad a ruhád, sáros leszel, szerzel pár horzsolást. De mindegy, essünk túl rajta.

Szóval, az ateisták szeretnék magukat az októberi népszavazáson láthatóbbá tenni, ezért gyűjtést indítottak a kampányukhoz. Minden bizonnyal szeretik a számokat, így hadd helyezzem el társadalmi súlyukat és ismertségüket számszakilag is: e pillanatokban, a fent linkelt telexes cikk után, amit ráadásul a címlap fő helyén találtam meg, 75 adományozó összesen 745.000 (hétszáznegyvenötezer) Ft-ot dobott össze az amúgy sem nagyralátó 2,5 milliós tervből (bár még 26 nap hátra van).

Mivel csakis értelmezett tények vannak, megpróbálkozom az értelmezéssel. Először is, kifejezetten ateistának lenni olyan, mint kifejezetten hívőnek. Kivéve, hogy az ő mondatuk ("hitvallásuk") a "nincs" szóval kezdődik, már ami Istent illeti. Emiatt aztán az ateisták valódi közössége sosem volt nagy: azzal foglalkozni ui., ami nincs, nem épp olyan feladat, amihez az embernek sokáig kedve van. Vagyis az "ateisták világuralma" akkor sem jönne el, ha a vallások megszűnnének. (A vallások megszűnése az ateizmus megszűnése is lenne egyben, mivel az ateisták javarészt az egyébként jogosan is kritizálható egyházi struktúrák működését, azok politikai megjelenését, egyes személyek méltó, de leginkább méltatlan voltát emelik ki negatív, tehát eltörlendő, de legalábbis visszaszorítandó jelenségként. A valódi istenkérdéssel foglalkozni általában egyszerűen alulképzettek, színvonaltalanok, és még a legjelesebb elméik - hazánkban pl. dr. Szalai Miklós, akit személyesen is nagyra becsülök - is vakon állnak pl. a rosszból vett érv mellett, ami egy érvelési hibára épül, amely ráadásul hétköznapian közismert, és hibás körnek, circulus vitiosus-nak hívjuk.)

A következő, számomra legfontosabb, hogy a filozófiai ateizmus mellett érvelni rohadt nehéz, végső soron teljesen reménytelen. Ennek megértéséhez egyetlen szempontot dobnék be most: a relatív mint relatív, a véges mint véges, a feltételes mint feltételes nem pusztán érthetetlen, de felismerhetetlen lenne, ha nem lenne mögötte "horizontként" az abszolút, a végtelen és a feltétlen (e három végső soron ugyanarra utal). Így, kisbetűvel talán kevésbé tűnik e három szó "isteniesnek", de Abszolútumként, Feltétlen létezőként vagy Végtelen lényként már biztosan dereng valami. Nem is igen foglalkozik a filozófiai ateizmus a feltétlen kérdésével, ideje jelentős részét a relatív boncolgatásával tölti (ebben igen találékony egyébként), remélve vagy sem, nem tudom, hogy ezzel talán megoldja az abszolút ontológiai "problémáját" is. (E találékonyság egyik példája, egyben az ostobaságé is, de ezt nem akarom az ateista filozófusok nyakába varrni, az imádság hatékonyságának megállapítását célzó "vizsgálatok" fel-felmerülő megismétlése.)

Ezzel az ateista kampánnyal egyébként semmi bajom, kivéve, hogy egy politikai termék ellen egy másik politikai terméket készít, amellyel végső soron világnézeti (és persze politikai) célokat kíván elérni: a vallás kiszorítását az élet bizonyos területeiről. És hogy mi ezzel a probléma? Mindössze annyi, hogy előbb van meg a kezelés menete, mint a diagnózis. Mert annak igazolása, hogy a vallás(i intézmények) károsan befolyásolja a társadalmi fejlődést, kétséges sikerű próbálkozás lenne, tekintve Európa keresztény (igen, olyan, amilyen) múltját. Valamint még annyi, hogy összekeveredik egy "ateista párt" és egy "ateista egyház" (utóbbiba kellene még egy idézőjel, amivel nem bajlódom) képzete, vagyis az ateisták afféle "ateista államegyházat" (na, ezt idézőjelezd be magadnak gondolatban) szeretnének, úgy tűnik, vagyis, hogy egyszerre jusson érvényre az Istennel szembeni elutasító felfogásuk ("egyházi" vonás), illetve az ebből következő politikai rend (ez lenne az "állami" rész, ugyebár). Ha viszont egyben liberálisnak is vallják magukat, akkor nem értem az egészet: miért nem fogadják el egyszerűen, hogy itt és most épp ez a (társadalmi-politikai) helyzet? Vagy a liberális felfogás is afféle harcos mozgalom? Légy spontán? Légy megengedő, és ne engedd meg a meg nem engedést?

De a végén nem állom meg, hogy intő jelként ne linkeljem be az ennek a társaságnak a szellemi színvonalát ékesen bizonyító saját termékét: levélben fordultak a kormányhivatalhoz, hogy a Szentírás (feltételezem: az Ószövetség) teli van számukra előzetesen nem ismert, és bizonyára sértő témákkal. Hát, választ is kaptak, és nem érzik, hogy ők a hülyék. (Mivel ez a "mozgalom" elég egyszemélyesnek tűnik, a többes számot inkább csak könyörületből használom.)

Béke poraikra.

Elolvastam, majd újraolvastam Benedek Ágota véleményét az abortuszról.

Előtte pedig abortuszon átesett nők történeteit olvastam, és vagy harminc éve gondolkodom többek között az abortuszon is mint velünk élő, súlyos erkölcsi problémán.

Először is az én állásfoglalásom itt olvasható (Jn. 8,1-11.).

Másodszor, aki a felhajtott vécéülőke miatt folyamatosan reklamál, az én vagyok, szintén vagy harminc éve. És nem nőként. Mert ez nem patriarchális vonás, hanem a kulturálatlanság egy oldala. És igen, a nőket is érinti, minél többen élnek együtt, annál inkább.

Harmadszor, aki nem az "állva maszturbálásról" ír könyvet, és mégis ezt a csodás címet adja neki, az, természetesen az én viszonylag prűd felfogásom szerint, csupán afféle "piaci sikerekre" tör, hiszen fel- és kihívó címet az ember a jobb eladási számok miatt választ (ld. Tüskevár - az ember alig várja, hogy a címe alapján végre elolvashassa, nemde?).

Negyedszer, a fenti modern, fiatal, nagyvárosi nő teleírt egy könyvet a szorongásaival. Tapasztalatból mondom, hogy jobban járt volna egy gyerekkel, mellette ideje sem lett volna nemhogy szorongani, de sokszor aludni sem, nemhogy még könyvet is írni. De persze csak nyugodtan szorongjon, semmi közöm hozzá, csak ő akarja, hiszen ezért írt könyvet róla, hogy legyen.

Ötödször, az abortuszt nem szégyellni kell, hanem megbánni. Azért, mert végső soron gyilkosság. És azért gyilkosság, mert az abortusz révén egy új ember nem születik meg, aki, miután megszületett (volna), már nem tehető el csak úgy láb alól, azért már börtön jár(na). És azért, mert a jog végső soron azt szabályozza csak, hogy meddig nem büntetjük gyilkosságként az abortuszt, de a méhmagzatot, amennyiben élve születik, jogalanynak tekinti (aki ekképp pl. örökölhet is).

Hatodszor, egy félreértés. "Amikor az ember szégyelli magát, tulajdonképpen attól tart, hogy elítélik a cselekedetei miatt. Kiközösítik, rosszallják, stigmatizálják." - írja a vélemény. De jellemző-e az, hogy valakit egy jócselekedetéért ítéljenek el? Amiatt stigmatizálja a társadalom, mert pl. hátrányos helyzetűeknek segít? Fogyatékosokat gondoz? Adományt ad karitatív szervezeteknek? Átkísér egy nénit a zebrán? Ezeket a tetteket a társadalom miért nem rosszallja, "elkövetőit" miért nem közösíti ki? Az én megoldásom az, hogy azért, mert az erkölcsi rossz "érdemli ki" a kiközösítést, rosszallást és a stigmákat, és az elkövetőkön "csapódik le" ez az ítélet. Vagyis és végső soron, minden nagyhangú társadalmi vita ellenére, az abortusz bűn voltáról (arról, hogy emberölést jelent), az erkölcs meg van győződve.

Hetedszer, kedves Ágota, vissza az első ponthoz. Nem ítéllek el, sem téged, sem mást. Te is és én is, természetesen az én felfogásom szerint, Isten kezében vagyunk. Azzal dicsekednem, hogy én esetleg közelebb állnék hozzá, kb. annyira lenne nevetséges, mint egy tízemeletes tetejéről lekiabálni, hogy én közelebb vagyok a Naphoz. De többé ne vétkezz, és a magam életében én is erre törekszem.

Tegnapig csak a kommentárokon és pl. Hegedüs Zsuzsa lemondásán keresztül hallottam Orbán tusnádfürdői beszédének erről a részéről, amelyben a "kevert fajokról" volt szó. Végül elém került a teljes beszéd, aki akarja, megnézheti egyben itt.

Szerintem az egész, bár a szóhasználat kétségkívül kelthet erős érzéseket azokban, akik érintettjei voltak a holokausztnak, inkább vihar a biliben, mintsem valóságos fenyegetés vagy "náci szóhasználat", de megértem, sőt, az érintettek felháborodását nem is szeretném lekicsinyelni.

1. Elhangzik, hogy az Európán és Amerikán kívüli társadalmak átvették az európai (és amerikai) technológiákat és pénzügyi rendszert, de az értékrendet (ami elvileg a mi értékrendünk is) eszük ágában sincs átvenni.
2. Ha beengedjük az Európán kívüli népeket ("fajokat"), akkor azok e más kultúra révén, a születésszámok alakulásán keresztül (demográfia) egyszerűen "elfoglalják" majd a "mi földünket".
3. A már megindult folyamatok alapján Nyugat-Európa számára csak pár évtized, hogy a bevándorlók többségbe kerüljenek a nagyobb városokban.
4. Mi meg nem akarunk "kevert fajú" néppé válni, nekünk "elég" (vagy inkább az a természetes, az "fér bele", azt szoktuk meg, ha az európai népek egymással "keverednek", és ez ellen senkinek nincs is kifogása.

Egyrészt az ide vonatkozó rész alig pár perc volt, és másrészt, a "faj" szó nem biológiai értelemben szerepelt (ez esetben ui. még senki nem találta el az okosok közül: a Homo Sapiens Sapiens alfaj, amint a Homo Sapiens Neanderthalensis is az, de Fehér Klára: Hová álljanak a belgák? c. könyve után ennek már triviálisnak kellene lennie, amint az is, csak nem mindenkinek, úgy látszik). A faj ebben a beszédben, az én megértésem szerint "saját kultúrával rendelkező embercsoportot" jelentett, és a "fajok" keveredését e kultúrák vélt összeegyeztethetetlensége, összeférhetetlensége miatt nem ajánlotta a beszélő. Ez természetesen megvitatható álláspont, míg a fajelmélet, ahogy azt pl. a náci Németország előterjesztette, nem megvitatható.

Mi tehát (számomra) Orbán beszédének a státusa? Olyan beszéd, amely problémaként, kihívásként azonosított néhány tartalmat (demográfia, migráció, gender, háború, gazdaság, ha jól emlékszem), és a demográfia kapcsán annyit állított, hogy a kívánatos az lenne, ha Magyarországot "magyar gyerekek" tennék népesebbé, akik magyar származásúak és magyar kultúrájúak. Lehet azt mondani, hogy ez nem jó cél, de aki ezt mondaná, az ilyet nem mond. Aki érti, érti.