Tudom ám, hogy ez olyan mocsár, ingovány, futóhomok, őserdő, valamint útvesztő, amely végén, mélyén, alján stb. egy embertestű, bikafejű szörny vár mindenkit (minimum, de lehet, hogy ennél is rosszabb), de csak belecsapok, aztán meglátjuk.

Kommentezni ér, írtam hozzá szabályzatot, és nem félek használni.

A tétel: az ember a szabad döntésein keresztül háttérileg konkrétan megtapasztalja a feltétlenséget, amely nem egy puszta állapot, dolog vagy érzés, hanem a feltétlen személyes valóság megtapasztalása, amely valóságot a vallás Istennek nevez.

Előrebocsájtom, nem tételes filozófiai istenbizonyítást akarok írni, de biztosan lehet ekképpen is érteni, és aki ekképpen érti, nem téved nagyot. A különbség, amire mégis célzok, a terjedelem és az ebből fakadó alaposság.

1. Létezik-e emberi szabadság? Állítható-e, hogy az ember szabad lény?

A szabadság nehéz, "körkörös" fogalom, a definíciója pedig, amit elfogadok és használok, ez: én határozom meg, hogy mi határozzon meg.

Ez azt jelenti, hogy az ember, miközben egyes szabad döntéseit, választásait a maga által kialakított értékrend "megkötésein" belül, azokra tekintettel hozza meg (pl. lopni nem szabad, ezért kifizetem), magát az értékrendet szabad döntések sorozatain keresztül, jellemzően "neveltetése" folyamán építi fel. Az értékrend kialakulása jósolható, de nem szükségszerű. A fenti definíció tehát azt jelenti, hogy az általam, szabadon felépített értékrend határozza meg későbbi szabad döntéseimet, miközben azt is megengedi, hogy szabadon dönthessek akár a saját értékrendem ellenében is, vagyis olykor úgy határozhatom meg, hogy mi határozzon meg, hogy általában követett szabályaimat figyelmen kívül hagyom.

A szabadság valós voltára két érvem van. Az első nagyon közismert: a szabadság az erkölcsi felelősség posztulátuma. Ha nincs szabadság, az erkölcsi felelősség senkin sem kérhető számon, végső soron nincs jó és rossz, csak determinizmus, fogaskerekek szükségszerű egymásba kapcsolódása. Sem a szent, sem a bűnös nem dicső vagy elítélendő.

A második nehezebb: a szabadság tagadása performatív ellentmondást tartalmaz. Ennek lényege, hogy aki a kifejezett állítást (pl. "az ember nem képes szabad döntéseket hozni" vagy "az emberi szabadság csupán illúzió") megfogalmazza, az e megfogalmazás megcselekvésével (performációjával) annak ellentétét feltételezi, arra alapozza a kijelentését.

Aki ui. kijelent valamit, az e kijelentésével beszélgetőtársa szabad belátására apellál. Arra a képességre, amely révén képesek vagyunk átgondolni egy érv értelmét, belső összefüggéseit stb., és erre való tekintettel ki tudjuk fejezni egyetértésünket vagy elutasításunkat. Ha a szabad döntés illúzió lenne vagy nem is létezne, az efféle párbeszédek csupán egymásra hatással nem lévő monológok lehetnének, mintha felvételről hallgatnánk azokat, interakció és a változás lehetősége nélkül.

2. Miért utal a szabadság a feltétlenségre, mi ez a feltétlenség és miért olyan fontos ez?

 Ez viszonylag egyszerű: ha valami feltételekhez van kötve (pl. egy tárgy sebessége a rá ható erők függvényében változik), azt könnyedén belátjuk. Egy fizikai jelenséget ezért mindig okszerűnek tartunk, még ha a konkrét okokat nem is ismerjük eléggé.

Ezzel szemben a szabad döntésben benne foglaltatik a másra (másvalamire vagy másvalakire, körülményre vagy szabályra stb.) vissza nem vezethetőség mozzanata, vagyis az, amit másképp úgy fogalmazhatunk meg: a döntés e mozzanat szempontjából nem függött semmilyen előzménytől, tehát feltétel nélküli, vagyis feltétlen volt.

Zárójelben, itt valaki felvetheti a véletlen lehetőségét, csakhogy itt a tudatos emberi döntésekről van szó, amelyekről állítom, hogy a szabadság lényeges mozzanatát tartalmazzák, és a véletlenszerűség, ha fel is merül, nem veszi át az irányítást, hiszen belső és külső tapasztalatunk szerint az ember cselekvése mindig valamilyen célt követ. Ez elvezetne minket az emberi élet célja és értelme témájához is, de itt elég ennyi erről.

De miért fontos, hogy a szabadság mint a feltétlenség megnyilvánulása áll előttünk?

Főként azért, mert itt élni fogunk egy kissé talán merész, ám meglehetősen hétköznapi azonosítással: a feltétlenség, feltétlen, abszolút (eredeti jelentése: eloldott) szavak a vallásokban (kifejezetten a monoteista vallások szóhasználatában, azokon belül is a kereszténység esetében) az Istent magát jelölik. Természetesen nem szentírási szövegekben áll így e megnevezés, hanem a keresztény filozófia és teológia szakkönyveiben. Röviden: amikor a feltétlen mint feltétlen felmerül, akkor jogosan azonosítjuk ezt (hagyományosan) a keresztény istenfogalommal. Még rövidebben: Isten maga a Feltétlen.

Az ateista és agnosztikus megözelítések sokszor érvelnek azzal, hogy Isten kívül esik az emberi tapasztalaton, hiszen a természetben, a világ érzékelhető spektrumában nem találjuk őt, bárhogy is keressük. Ez meglehetősen erős érvnek tűnik, elsőre legalábbis. A gyengesége, hogy létezőnek azt tekinti, ami akképpen létezik, hogy empirikus úton, tehát valamiképpen érzékelhetően tapasztalatot lehessen szerezni róla.

Az ember szabad döntéseiben imént megmutatott feltétlen mozzanat ilyen értelemben nem éppen empirikus, hiszen belső tapasztalatról van szó: én magam, cselekvésem közben, megtapasztalom a saját szabadságomat, ez a tetteimért való felelősségvállalásom alapja is. (Zárójel: akit kényszerítenek valamire, vagyis nem szabad egy bizonyos tette, attól e felelősségvállalást nem is várjuk el.)

Bármennyire is belső ez a tapasztalatunk, egyben letagadhatatlan is, hiszen a szabadság, mint az elején szó volt róla, nem tagadható, és a szabadság "háttere", alapja, lehetőségi feltétele a Feltétlen maga. Vagyis áll az, hogy ha nem is empirikus módon, de valós tapasztalatunk van a feltétlenről, amit a vallás Istennek nevez.