1. A zsidó vezetők a rómaiak kezére adták Jézust, hogy azok kivégezzék, istenkáromlás, illetve a császár elleni lázítás bűne miatt.
2. A második világháború alatti zsidó holokauszt megtörtént, azt semmilyen égi vagy földi hatalom végül nem akadályozta meg.

A fenti két, nagyjából szabatosan megfogalmazott tényállítás közti kötőszó Labossa Péter Mihály érdi evangélikus lelkész szerint a következő: ezért.

Ez egyébként nem érvelhetetlen vélemény, csakhogy az érvek, amelyek elég nehézkesen megbírnák ezt a felépítményt, maguk is más premisszákon állnak, és ezek cseppet sem kívánatosak.

Először is, amikor az áldozatot hibáztatjuk, ráadásul még csak nem is ugyanaz az áldozat, mint az elkövető (ti. akik halálra adták Jézust és akiket a nácik megöltek), akkor nem vagyunk igazságosak, hiszen el sem követett tettért bűnhődni sosem az.

Másodszor, a kollektív bűnösség (azért te, mert zsidó vagy) ez esetben egybeesik az antiszemitizmussal, és semmi mással.

Harmadszor, lehet, hogy jól hangzik, de mi bizonyítja, hogy Isten mintegy "elfogadta" a Jézust halálra adó pár ezer zsidó felkiáltását (ti. "Vére rajtunk és fiainkon!" Mt. 27,25.)? És ha el is fogadta, ebből milyen logika szerint következik a holokauszt igazságtalansága? Hogy ott is öltek ártatlanokat, amilyen Jézus is volt? (Ez a legtöbb, amit találni lehet, de ez nem okfejtés, csupán tény.)

És végül (?): mi vezet oda, hogy ma egy lelkész ezt a szószéken hirdesse, és mi akadályozza meg a hallgatóit, hogy ezt mint tévtanítást, valamiképpen azonnal ne jelezzék neki? Mert felállni és kimenni azonnal, azt lehet. Merem remélni, hogy ilyen helyzetben ennél többet is mernék tenni.

A másik jómadár pedig Vincze Minya István, az Erdélyi Református Egyházkerület kalotaszegi esperese, aki a párizsi olimpia megnyitójának bizonyos szereplőivel kapcsolatban vizualizált középkori büntetési tételeket. Az egyedüli, aminek örülni tudok, hogy ez sem katolikus volt, így élve marad a remény, hogy talán ott több az ész és a mértékletesség (nem).

Először is: már az apostolok is megkérdezték Jézust, hogy nem kellene-e lehívni a tüzes istennyilát azokra a nyomorult szamaritánusokra (Lk. 9,54.), és meg is kapták a válaszukat: "Az Emberfia nem azért jött, hogy lelkeket pusztítson, hanem hogy megmentsen!" (Lk. 9,56.).

Másodszor, ha ez nem lenne elég: "Enyém a bosszú, én majd megfizetek" - idézi Pál az Írásokat (Róm. 12,19.). De ez nem mond semmit arról, hogy ez a fizetség mikor és miként jön el, illetve mi eszközei lehetünk-e ennek az igazságszolgáltatásnak. Amilyen tökéletlenek vagyunk, aligha.

Harmadszor, ha a fenti sem elég: miért épp az lenne az igazságos büntetés, amit a nagytiszteletű lelkész úr írt? Régi tapasztalati igazság, hogy egyházfik felbosszantásában az sikeres, aki olyan szexuális tevékenységet reklámoz, amit az adott egyház tilt. De ebbe a provokációba így belesétálni (miért épp itt és most telik be a pohár?) annyira kispolgári, hogy már szinte szégyellem, hogy belementem a kritikájába.

Kedves nem hívő, nem heteró, nem akármilyen, hanem bármilyen olvasó, a fenti két megszólalás teológiai és emberi értelemben is botrányos, a saját mércéje szerint sem védhető (és a reformáció egyik alapelve, a "sola scriptura", vagyis csak a [Szentírás] szöveg[e] alapján is elbukik). Deviszont! Ha a fentiek kapcsán bárki is a címben említett kötőszóval keresne kapcsolatot egymástól távoli tények között, netán általánosító módon "a keresztényeket" hasonlóképp venné a szájára, úgy a fenti érvelés ellene fog fordulni. Mi legyen akkor? Mindenki foglalkozzon azzal, amihez tényleg ért, ezeket meg küldje el valaki egy tanfolyamra, aztán meglátjuk. És persze kérjenek bocsánatot, ez a tisztességes szándék mércéje is, mert tévedni emberi dolog. Másra kenni még emberibb.

Volt ez a faluhelyen jelentéktelennek számító ügy, hogy Puzsér írásban üzent egy régi ellenfelének, mire az odament hozzá, és orrba vágta. Ok-okozat, úgy tűnik, a dolognak meglehetős kontextusa van, nem lenne szerencsés a két tettet (írást és ütést) önmagában szemlélni (bár ki szeret ilyesmit szemlélni, nemdebár?).

Erre sokféle reakció született, az orrba vágást jogosnak (megérdemeltnek, mások helyett is megtettnek) tartók véleménye hangosabbnak tűnt. Majd a fizikailag sértett (Puzsér Róbert) is írt erről az Indexen, Az emberi és polgári jogok követelménye egyértelmű: szólásszabadság van, verésszabadság nincs címmel. Ehhez szeretnék hozzátenni pár dolgot, természetesen a szerzőnek címezve, természetesen nem apodiktikus kijelentésként.

Az örök probléma: a szó vajon tett-e?

Másképpen: aki beszél (ír), az e cselekvésének tartalmával megvalósít-e "másodlagos" cselekvést vagy sem? Az elsődleges tett természetesen maga a beszéd vagy írás (illetve bármilyen kommunikációs forma, pl. a mutogatás is, amit ki ne ismerne, aki vezet bármilyen járművet). A másodlagos, amiről itt szó lenne, a kommunikáció hatása, amit a környezetére, elsősorban a címzettre gyakorol. Arra gondolok, hogy szavakkal lehet simogatni és verni is a másikat, ennek olyan kiterjedt az irodalma, hogy bele sem megyek, "verbális erőszak", "fizikai erőszak" stb. keresésére rengeteg tanulmányt találunk, meglehetősen egybehangzó tartalommal.

A fenti kiscím kérdésére a válasz ez: igen, a szó egyben tett is, vagyis aki bármiképpen is beszél, az a fizikai tettekhez hasonló direkt hatást tud tenni a címzettjére. Eltekintve attól, hogy nem törik el egy testrész sem, a pszichés hatás nagyon is megegyezik.

Vissza a konkrét esethez: Puzsér a fent linkelt indexes véleményében maga nevezi gúnyiratnak az eredeti írását, amely ugyan "szatírikus és fiktív jellegű", de mégiscsak: a másik kigúnyolására íródott. Jöjjön itt a verbális agresszió egyik, még 2001-2003-ból származó definíciója:

...a verbális agresszió „olyan verbális viselkedésforma, olyan verbális aktus, amelynek során a beszélő szándéka az, hogy direkt vagy indirekt módon (de mindenképpen szándékosan), az elhangzott nyelvi megnyilatkozás tartalma és/vagy minősége (pl. hangerő) folytán egy másik személyt bántalmazzon, szidalmazzon, sértegessen”. A nyelvi agresszió tehát egy direkt cselekedet, amelynek az előbbieken túl az is célja, hogy a másik személynek fájdalmat okozzon, vagy rossz érzést keltsen benne (Csepeli, 2001).

Ezek után nem kell szociálpszichológiából doktorálnunk, hogy megállapítsuk: Puzsér a szólásszabadság és a közszereplőkre vonatkozó szélesebb tűrési kényszer mögé bújva követett el verbális agressziót egy újságíró ellen. Az érintett újságíró pedig erre fizikai agresszióval válaszolt. Mivel a kétfajta agresszió meglehetősen hasonló hatású, itt aligha állítható, hogy a kétféle tett teljes mértékben különbözne egymástól, annyira, mondjuk, mint banán és holdvilág.

Puzsér érvelése jogi jellegű: a szólásszabadság törvényileg garantált, a verésszabadság törvényileg tiltott. Itt természetesen igaza van (általánosságban, mert mindent azért a szólásszabadság révén sem szabad).

Most jönne az a rész, amikor a szerző kinyilatkoztató formában állást foglal, eldönt, ítélkezik, megmond. Nagy tisztelettel, nem élnék a lehetőséggel, fentebb leírtam mindent, ami számomra fontos volt.

Ja, még egy: a címben szerepeltetett "és" kapcsolat nem logikai, nem egymás rangjára "emelő" (lesüllyesztő) szándékú, hanem a szimpla felsorolás kötőszava.

Orbán az elmúlt napokban viharos tempóban találkozott Zelenszijjel, Putyinnal, Hszi Csin Pinggel, majd Washingtonba, a NATO-csúcsra utazott. Közben megalakult a Patrióták Európáért EP-frakció, rögtön a harmadik legnagyobbként. Eközben Magyarország még mindig csak szűk tízmilliós ország, gazdasági súlya nem épp jelentős, az Alföldön pedig torma nő a földből, nem chipgyár.

Mindeközben itthon

Kicsit korábbi a hír, de az EP-választásokhoz kapcsolódik: Gyurcsány és a DK vezetése nem mond le, mert "ez a legerősebb csapat". Igen, ez, amely a szocikkal, akik szintén élnek, virágoznak, erejük teljében vannak, úgyszintén a Párbeszéd, együtt 8 (nyolc) szálalékot szerzett a múltkori választáson. Most csukjuk be a szemünket, és képzeljünk el egy tényleg gyenge csapatot.

Magyar Péter, aki viszont 30% körül teljesített, amit, akik szeretik a számokat, legalábbis köteles tisztelettel kezelnek, azóta jobbára annyit tett hozzá mindehhez, hogy mégiscsak (habár hányszor ígérte az ellenkezőjét) EP-képviselő lett, illetve a győzelem okán, bulizni jártában, fiatal, úgy hírlik, gyereklányokat inzultált (a forrás itt a kétes hírű Ripost, viszont belőlük kinézem, hogy addig ásnak egy trágyadomb mélyére, amíg találnak valamit, míg a "független" sajtó nem feszegeti a kínos témákat, csak ha abból kormányellenes cikk kerekedhet).

Karácsony Gergely, a 41 szavazatos főpolgármester pedig újra az állását féltheti, mert már megint számolás lesz, bár azt olvastam, sajtónyilvánosan, bárki bemehet kibicelni, úgyhogy behűtöttem a sört az újabb meccsre.

Mellesleg, Karácsony: ez a csávó egyszerűen állást akar, semmi többet. Érzi persze, hogy lenne mit kezdeni ezzel a pozícióval, de már tudjuk, hogy nem kezd semmit, van rá öt év bizonyítékunk. Dehogyis érdekli őt a nagypolitika (mármint az országos és az afeletti, EU-s, pláne a világpolitika), dehogyis akar ő valakivé válni (azon kívül, hogy túléli a figyelmetlenül, jobbról érkező villamosokat is), egyszerűen csak jó fizut, nem beleszakadós munkahelyet, némi hatalmat és szereplési lehetőséget, valamint a későbbiekben jó nyugdíjat szeretne.

És itt van még a Momentum is, amely új elnököt választott a kiérdemesült sikeremberei helyébe: kicsivel megelőzve az egyszer már kiérdemesült Fekete-Győr Andrást, a nem kevésbé ambiciózus és már eddig is sikeres Tompos Márton került az elnöki székbe, nyilvánvalóan nem érdemtelenül szerezve hárommal több szavazatot iménti vetélytársánál.

Mindeközben Európában és az USA-ban

Hát, elég vegyes. Először is, már megint vannak, akik Orbán tárgyalásait a megtámadására használnák. Nem nagyon értem egyébként, hogy ez miképpen segítené elő az EU egységét, mit demonstrálna azon felül, hogy a kicsik fölött üvegplafon van továbbra is, vagy hogy, feltéve a klasszikus kérdést: és erre Putyin?, erre mi lenne a válasz. (És erre Hszi Csin Ping, ha már itt tartunk, kölcsönös büntetővámok, ugyebár.) Szóval, bár továbbra is, mint már évek óta, millió kritikám van az Orbán vezetésével kiépült rendszerrel szemben, csak annyit látok, hogy az ún. nagypolitikát alig néhány valódi politikus műveli (kettő közülük, az orosz és a kínai elnök ráadásul komoly otthoni hatalommal, ide értve kicsit puhább módon Orbánt is, vagyis ők "diktátorok", tehát hárman), talán Macron még felvehető a listára, habár a francia csapatok Ukrajnába küldésével átlépte az alsó határt, legalábbis nálam. Német politikus már nincs ezen a listán, ott tehetségtelenek és középszerűek vették át a fontosabb helyeket, a britek épp kormányt váltanak, tőlük legfeljebb az várható, hogy rosszabb már nem lesz, és talán még a Meloni-féle Olaszország jöhet számításba. A lengyel Donal Tusk valószínűleg nagy tehetség, habár eddigi teljesítménye "csupán" annyi, hogy rá való tekintettel, hipp-hopp, Lengyelország már nem belső ellenség az EU-ban. Nyilván, az emberek is megváltoztak egycsapásra. És persze egy szakértő ápoló szemével figyeljük Biden elnök urat, akit talán a Jóisten rávesz, hogy lépjen már vissza (benne van, hogy azt fogja hallucinálni, hogy a nővérke helyett Ő szólt hozzá), akinek a váltóembere egy nárcisztikus félhülye, aki összevissza képes beszélni, ami abból fakad, hogy ostoba és műveletlen. Ott is könnyű ám dönteni. Jó kezekben vagyunk mindenesetre, érezzük át ennek nagyszerűségét, azt javaslom.

És végül Ukrajna. A napokban meghalt Antal "Ave" Attila országúti bringás. (Roubaix a blog neve, nem olyan véletlenül). Akik ismerték vagy a videóit látták, gyászolják őt. Meghalt valaki, aki sokat adott egy közösségnek, de még, mindenki úgy gondolja, nem jött el az ő ideje, élhetett volna.

Hát, ez megy Ukrajnában, csak naponta százakkal. Meghalnak, bár még nem jött el az idejük, sokat tettek vagy tehettek volna másokért, lehettek volna névtelenül boldogok. Nem kétlem, hogy lehet helyes álláspont meghalni a hazáért, és a honvédőket megillető dicsőséget nem vitatom el Ukrajna elesett védőitől. Viszont felvetném annak a lehetőségét, hogy mi lenne, ha élnének. Abban hiszek, hogy az jobb lenne.

Karácsony vagy Vitézy?

Aki abban bízott, hogy Karácsony 2019-es megválasztásával közelebb kerültünk a kormányváltáshoz, végső soron nem csalódott: igaz ugyan, hogy nem tudjuk, mikor lesz, de öt évvel közelebb vagyunk, mert egyszer biztosan lesz.

Aki azt remélte, hogy jobb lesz majd Karácsony Budapestjén élni, mint Tarlósén volt, az menjen le a 3-as metróba, és élvezze a klimatizált szerelvényeket, vagy a Városházánál üljön ki az átalakított parkolóba.

Karácsony, ez már zuglói polgármesterkedése alatt sem volt nagy csoda, a 2022-es választási elüttetése ennek szerves része volt, afféle megélhetési politikus, kivéve, hogy nem valószínű, hogy valaha is lopott volna. Beéri egy jól fizető állással, egy kis médiajelenléttel, egy kis valaki vagyok-érzéssel, és ő elvan. Budapest szíveskedjék követni a példáját.

Azt mondanám, hogy ennél egy Vitézy-típusú jelölt azért jobb, mert nem úszik az árral - megvan annak is az ideje -, hanem igyekszik szabályozni az ár lefutását is, vagyis valóban vannak tervei, koncepciói, látomásai. Olyanok, amilyenek, de politikusból mára nem maradt nagy választék.

Szentkirályi Alexandra

Egy percig hittem talán, hogy végigcsinálja, és nem is csinálta rosszul, nem volt miért utálni, és lakmuszpapírnak mindenesetre bevált. A visszalépésének örültem, mert így egyszerűbb a döntés, és úgy tartom, hogy tudni kell, melyik meccset (és mikor) kell megnyerni.

Ha fideszes lennék, biztosan Vitézyre szavaznék eztán, így, hogy nem az vagyok, kétségem sem maradt. Ugyanis kénytelen vagyok - talán még 2026-ban lesz rá alkalom - felhozni a saját, 2006 óta érvényes végső érvemet: Gyurcsány. Aki a DK-val (ez ma "Gyurcsány") képes szövetségre lépni, a támogatását elfogadni, nem érdekel, be kell-e fognia az orrát vagy már bírja a szagát, az számomra politikailag csak elutasítandó lehet.

Marad-e elég ellenfél itthon?

Bárki lesz Budapest főpolgármestere, nem fideszes lesz. Így a kormány kedve szerint viszonyulhat hozzá, szeretheti vagy épp utálhatja, megmarad "ellenfélnek", akire hivatkozni lehet. Más nincs úgyse. Tisza párt? Jaj már! Mély meggyőződésem, hogy az egész jelenség egy sajátos konstelláció eredménye, amelyben benne van a jogos vagy annak vélt elégedetlenség, a kegyelmi botrány, az ellenzék lassan évtizedes impotenciája (Gyurcsány!) a megújulásra és a vezetésre, és természetesen a külső körülmények, főleg a Covid és a háború, és ezek gazdasági hatásai. És benne van, bár ezt senki nem említi, mert olyan "izé", hogy ez a belpesti nőverő gazember olyan, mint Orbán volt egykor a szocikhoz képest: fiatal, sokkal inkább ereje teljében lévő, legalábbis külsőleg. Mert belül olyan üresen kong, a nyilatkozatai olyan rémisztően súlytalanok, a "nagy" mondásai olyan ostobák (ennek két csúcsa volt eddig: a rendőrségi walkie-talkie-val blokkolt internet és a Vodafone megvételének oka [t.i. hogy a kormány így jusson felhasználói adatokhoz]), hogy egy Playboy-lány is belepirulna. Intellektuálisan sértés lenne ellenfélnek nevezni.

Európai Parlament

Ez az intézmény nem felettes szerv, néhány képviselő ott nem hoz nagy változást, de sok kicsi változás talán igen. Az elmúlt években úgy tűnt, hogy az egész azért létezik, mert az otthoni politikuscsaládok leghülyébb tagjainak is kell valami állás. Mindenesetre Magyarország idén sem fog sok baloldalit küldeni oda, de hogy ez jelent-e majd bármit is a jövőre nézve, nem tudom. Mindenesetre az EP már számon kérhetné és elszámoltathatná a brüsszeli vezetést az elmúlt évekért: legyen az egyik téma a vakcinabeszerzés intézése, a másik pedig a lobbicsoportok túlzott befolyása.

Eközben Ukrajnában

Két éve, a háború legelején leírtam, és ez változatlan: Putyin bármikor kihozhatja döntetlenre. És azóta várok arra, hogy valaki levezesse: miként lehet fizikailag legyőzni egy atomhatalmat. A háború vége tehát minimum kétesélyes: békekötés vagy világvége.

A békekötés kapcsán semmi jót nem látok: nem látom például, miként tudná Ukrajna visszafoglalni a keleten elfoglalt területeit, pláne a Krímet. Egyszerűen nincs ennyi embere, még ha a pénz és a fegyver meg is lenne hozzá, Oroszország ezen a sakktáblán talán kevesebb tiszttel rendelkezik, de gyalogból akár tízszer annyit képes feltenni. És ott van neki Kína csendestársnak.

Európa ezt a tempót nem bírja, de úgy viselkedik, mint ostoba sprinter hegymenetben: ott hal meg, ahol csak túlélnie kellene, és így végül győzelemért nem fog harcolni.

USA? Ez a legendás "szabadság és lehetőségek földje" épp egy olyan esemény előtt áll - elnök kellene a következő évekre -, ami a világ folyását is döntően befolyásolhatja, elnöktől függően, természetesen. Erre mit látunk? Az egyik már a hamut is mamunak mondja, de még négy évig használná a Fehér Házat elfekvőnek, a másik jelenleg harmincvalahány vádpontban elítélt bűnöző, ostoba, nagy valószínűséggel nárcisztikus, és szintén nem épp fiatal, ha már ez is szempont lehet. Ez a választék a 330 millióból. Nem hittem volna, hogy ez is aktuális marad. Ukrán szempontból ez sem mindegy.

Kína? Gazdaságilag kikerülhetetlen, a szándékai csak úgy békések, mint egy macskának, ha kanárit lát, de más ott a mentalitás, ott a közösség az első, nem az egyén, így hiába atomhatalom, valahogy nem hiszem, hogy be is vetné. Jó vele jóban lennie egy ilyen kis országnak, mint a miénk, de miközben kezet fogunk, legyen valami a másik kezünkben, amitől legalább a biztonságunk látszata megmarad.

Hát, nagyon felületesen, ebben a zűrzavarban élünk, és Izrael helyi konfliktusát az arab világgal még meg sem említettem. Ugyanígy szó sem volt klímaválságról, Afrikáról stb. Ebben a tengerben kell tehát elhelyeznünk a szavazatunkat most vasárnap, és remélni, hogy mint a lepke szárnya, a jó hatást mozdítjuk előre vele.

Olvasom épp, hogy egy telexes firkász elment Karsai Dánielhez, az ALS-től szenvedő alkotmányjogászhoz, aki az eutanázia legalizálásáért kezdett harcba még hónapokkal ezelőtt.

Olvasom azt is, hogy Karsai Dániel még e súlyos, fizikailag magatehetetlen, már csak kommunikációra is korlátozottan képes állapotában sem akar meghalni, habár több korábbi kritikus ponton túl van, amiket már nem akart elszenvedni. Sőt, még mindig látja további értelmét is az életének.

A cikk nyomán két érzés támadt fel bennem, a sorrendjük és intenzitásuk mindegy. Az első a klasszikus, némileg kárörvendő (de csak a saját igazságom győzelme okán) "én megmondtam, hülyék" érzése, ezt Karsai Dánielnek is címezem, őszinte tisztelettel és embertársi szeretettel. Mert az élet és az élet értelme fura jószág, és a gyakorlatban nem tudjuk, elméletileg pedig szeretünk okosabbak lenni, habár életet teremteni nem tudunk, hogy meddig, miért, hogyan élet az élet, és vajon mi lenne az emberi méltóság. A másik, hogy az eutanázia legalizálása mellett hadakozó hitetlen neocsőcselék már simán megölte volna ezt az embert, az emberi méltóságra hivatkozva. Talán épp a cikk írója is, de nem akarom megvádolni el sem követett bűnökkel.

Karsai Dánielre talán senki sem emlékezne, ha "csupán" alkotmányjogász lenne. Az "ALS-es alkotmányjogász" Karsai viszont már most sokat tett értünk, a társadalomért. Azt ugyan nem tudom, és nincsenek vérmes reményeim sem, hogy a társadalom megérti a példáján keresztül, hogy élni annyira jó, annyira sokrétű feladat, hogy elvenni sem hagyjuk, nemhogy odadobni az emberi méltóság oltárára, egy nyavalyás betegség miatt. (Lenne, amikor a méltóság megőrzése megkövetelné az életünk "elengedését", de ez nem az a helyzet, és az sose jöjjön el.) De talán egyesek megértik, e sorok írója és azok, akik hasonlóképpen gondolkodnak, talán kicsit hátradőlnek a fotelben: amit, amiben hiszünk, az élet szentsége, még egy ebben talán csak fokozatosan hinni kezdő beteg életén keresztül igaznak bizonyul. Soha nem kérném senkitől ezt az árat, inkább sose tudjam meg, "mennyire" szent az élet, de az élet egyben ilyen is, tragédiákkal szegélyezett.

A következő szint eljöttében bízom: abban, hogy Karsai Dániel, az alkotmányjogász, emberi jogi harcos, sokunk bölcsebbé válásának elősegítője, akinek így sokkal tartozunk, átgondolja azt, hogy az élet értelmessége átnyúlik a halálon is. Szívből kívánom neki, hogy eljusson ide.

Olvasásra ajánlom: Lk. 15, 11-32. Újra és újra és újra.

Korábban gondoltam már, hogy írok, de sem a kedvem, sem az információk nem voltak hozzá elégségesek. Időközben láthattuk Varga Juditot a szupertehetséges Hajdú Péterrel beszélgetni, illetve előtte Facebook-on is megírt e témában - t.i. a párkapcsolatuk messzire nyúló árnyékairól - egyet-mást.

Magyar Péter már jó előre jelezte, hogy ezek lesznek a vádak ellene: igaz, ez kézenfekvő, hiszen (ex-)férjet mi mással lehetne támadni, mint házasságon belüli erőszakkal (hacsak nem féktelen nőügyekkel, de azok fel sem merültek), de finom jelzés az is, hogy valaki előre tudja a vádakat, hiszen, mondhatnánk, könnyű tudnia, ha egyszer tényleg el is követte az abban megfogalmazottakat.

Az erőszakot elszenvedett nő mellett szokás feltétel nélkül kiállni, és minden "beépített" szkepszisem ellenére úgy gondolom, hogy Varga Judit elmondásai hitelesek. (P. Lilinek pedig mint fiatal és élettapasztalattal alig rendelkező felnőttnek bocsássuk meg a véleményét.) Ő is egy a sokat szenvedő feleségek között, akik legvégül egyedül maradnak, mert sem barátok, sem kollégák (itt: kormánytagok) nem érzik magukat illetékesnek, hogy beavatkozzanak. A jelenség egyébként, úgy hiszem, általános. Én is hallottam már baráti kört érintő megcsalásokról, ahol csak a boldogtalan másik fél nem tudott vagy nem akart tudni semmit, míg a "hű barátok" azzal intézték el a dolgot, hogy nem tisztük senkit felvilágosítani semmiről. Végül is, nem őket csalják meg, nem őket bántalmazzák stb. Tragikusnak tartom, amit Bayer Zsolt írt, hogy már tíz éve tudtak erről, de nem tettek semmit végső soron.

Furcsa, hogy akik a nők bántalmazásakor ki szoktak állni, most inkább csendben vannak, kivárnak, kételkednek. Értem én, hogy fideszes nőnek kevesebb joga van az együttérzésre (az ő szemükben, hiszen miért ment hozzá, nemde?), de akkor is: ez nem kettős mérce? De igazából ennél is súlyosabb a helyzet.

Ugyanis a csend, a kivárás annak szól, hogy miként dönt a közvélemény, pontosabban, hogy a közvélemény rátalál-e az egyetlen helyes erkölcsi megítélésre, ami a következő.

Aki embernek, férjnek nem válik be, az egy ország sorsát jelentősen befolyásolni képes politikusnak is alkalmatlan.

A fenti értékítélet még a Szentírással is összhangban van: aki a kicsiben hű volt, arra sokat bíznak. (V.ö. Mt. 25, 21-23.) De aki még jó férj sem tud lenni (ami egyébként nem lenne kevés önmagában sem), az sokkal többeket érintő, sokkal bonyolultabb helyzetekben miért válna be? Mert végső soron, és ez az ellenzéki (nem kormánypárti) megszólalók fő kormánykritikája is: aki erkölcstelen, gátlástalan ember, az politikailag is alkalmatlan, vagyis nem a rossz oktatás vagy egészségügy, hanem a teljes embert érintő erkölcsi ítélet (elítélés) az, ami a kormány elleni legnagyobb kritika alapja. Ui. "gazemberektől" bármi kitelik.

A fentiekkel kapcsolatban gyakori ellenvetés, hogy a magánélet és az ún. közélet közt nincs ilyen erős kapcsolat, tehát valaki lehet jó politikus és pocsék házastárs egyszerre. Ez az ellenvetés azzal az előfeltételezéssel él, hogy a konkrét emberben a magán és a "köz" élesen és határozottan szétválasztható, így azok elvileg talán, de gyakorlatilag sosem keverednek. Aki volt már fogfájós a munkahelyén, az tudja, hogy ez mennyire téves elképzelés.

A másik ellenvetés az, hogy ha valaki rossz személyiség, attól lehet pl. nagyszerű matematikus. És ez történetesen így is van. Csakhogy miközben a matematika elvont, logikai, könnyen objektiválható (az embertől mint erkölcsi lénytől függetlenként kezelhető) tudomány, addig a politika nem az, hiszen amiről szól, az maga az ember, amiként a világban a maga társadalmi életét megszervezi. Vagyis a politika nagyban elég jó analógiája annak, ami a család kicsiben. Aki pedig a családban sem boldogul, az miként boldogulna a politikában? A matematikusi példát folytatva: ha valakiről kiderül, hogy pocsék matematikus, azt nem kíséri társadalmi megvetés, elhatárolódás vagy kiközösítés. De ha valaki pl. erőszakos természet, pedofil vagy egyéb módon bántalmazó, azt sokszor az egész társadalom, politikai nézettől függetlenül, elítéli, mégpedig szinte gondolkodás nélkül. És ez nagy jelentőségű, hiszen ez az emberi erkölcs egyik legeminensebb (közösségi) megnyilvánulása.

Még egy utolsó megjegyzés, a Magyar Péterről elhangzott "diagnózisról", ami az ún. nárcisztikus személyiségzavar. Mivel az internet teli van a témával (szakértői, laikus és elszenvedői oldalról egyaránt), csak pár mondatot szánok rá, saját, személyes tapasztalatból. Először is, az Isten mentsen meg az ilyenektől. Az egyszerű, hétköznapi élet válik miattuk rémálommá, a természetesen normális válik stresszessé és élhetetlenné. A saját megítélésem pedig abban a feszültségben alakult ki, hogy az illető "jogilag" felnőtt ember volt, akit így kénytelen voltam mintegy felruházni a felnőttséggel járó minden attribútummal (pl. felelősségvállalás, őszinteség stb.), miközben (szakemberként) szinte folyamatosan éreztem, hogy a felnőtt testbe egy 5-6 éves kisgyerek van bezárva, a maga érzelmi fejlettségével, bizonytalanságával, szeretethiányával, és mindennel, ami ebből következik. Így vagy a felnőtthöz, vagy a benne voltaképpen "működő" sérült kisgyermekhez kellett viszonyulnom, ami (szakemberként) kevésbé volt kihívás, de nagyon dinamikus alkalmazkodást követelt tőlem. És ha a felnőttre haragudtam is (konkrét tettei miatt), a kisgyerekre, akit a szülei nem szerettek megfelelő módon, sosem tudtam. De mivel itt személyiségzavarról van szó, ez következményekkel jár: egy ilyen sérült személyiség képes óriási felfordulást okozni maga körül, és minél inkább megteheti (minél nagyobb a társadalmi hatalma), annál inkább. A közelmúlt példája épp az újraindulni szándékozó D. Trump. Számomra elképesztő, hogy egy 300 milliós országban egy ilyen alak lehet az egyik politikai oldal legjobb jelöltje. Ahogy az is elképesztő, hogy itthon, ha kicsiben is, egy Magyar Péter ugyanezt megkísérelheti.

Varga Judit politikai felelősségét most szándékosan nem érintve (és minősítve), most egy családon belüli, bántalmazó kapcsolatból kiszabadult nőt látok benne, akinek most két dologra biztosan szüksége van. Az egyik, hogy a történetét ne kérdőjelezzék meg, mert amit elmondott, azt senki nem akarná elmondani, főleg nem átélni. A másik pedig, hogy kaphasson lehetőséget a nyugalomra. Ha akar, tényleg legyen csak asztalos, legyen egy jó párkapcsolata, nevelje a gyerekeit, vegyen magának valami olyat, aminek tud örülni stb.

És ott vannak a gyerekek: szégyenszemre eddig csak Majoros Péter és Vona Gábor volt, aki kifejezetten beszélt róluk, hogy rájuk aztán senki nincs tekintettel, bicskei ügy ide vagy oda, a politika mindkét oldala magasról tesz a gyerekekre. Ez van, ilyenek lettünk. De tényleg ezt akarjuk azzal "kijavítani", hogy egy vállalhatatlan személyiségű embert emelünk pajzsra?

Két lehetőségünk van: az egyik, hogy hagyjuk neki ezt, és végignézzük a menetelését Brüsszelbe. A másik lehetőség, hogy kiállunk a jövőnkért, és egy tanárt küldünk az EP-be, aki képes lesz valóban számonkérni Orbánt

– tette hozzá Törley.

Minden - az a kevés -, amit mondandó vagyok, a fenti rövid, március 15-én elhangzott idézeten alapul, ami számomra afféle cseppben a tenger.

A demokráciafelfogásunk gyökeresen fogyatékos

Ez, átgondolva, rémisztően messzire vezető probléma. A felszínen az úszik, hogy Törley Katalin (és az álláspontját esetleg osztó egyéb szereplők szerint) az Európai Parlament jogosult számonkérni egy EU-s tagország demokratikus keretek között (ezt a 2022. évi kapcsán épp az ellenzék nem vitathatja, hiszen még a csillárokról is megfigyelők lógtak) megválasztott miniszterelnökét. Hogy milyen alapon, azt jogilag aligha lehet megmondani, és ehhez cseppet sem is értek, csak mint hírfogyasztó: a miniszterelnököket közvetlenül a parlamentek, közvetve pedig az esedékes választások résztvevői kérik számon. Így működik a modern demokrácia, akkor is, ha jobb-, és akkor is, ha baloldali a kormány.

Ezt mintegy meghaladóan (hiszen ez csupán jogi "berendezkedés", lehetne választás akár kétévente is, nem tilos, csak nincs értelme) felvethető a "magasabb", erkölcsi szempont, amely szerint a vezetőknek az ország sorsának javítását, az igazságosságot, a javak helyes elosztását, az EU értékeit stb. kell szolgálniuk, országos és EU-s szinten is. Itt már természetesen beleértve az EP-képviselőket is ("tízszeresen, százszorosan", ahogy Dániel et. mondta egykor).

Ezen a ponton kanyarodunk az igazi mélységek felé, és innentől válik valószínűleg nagyon is nem elfogadottá a véleményem:

1. Létezik ui. olyan feltétlen erkölcsi törvény, amely általánosan és feltétlenül igaz és kötelező: mindig törekedni kell igaz kijelentések megtételére. E tétel tagadása csakis azon az áron lehetséges, hogy aki tagadja, e tagadásának kifejezett megfogalmazása által állítja e tétel igazságát (hiszen a tétel tagadását igaz kijelentésként törekszik előadni).
2. A fentiből következik, hogy az igazság maga is kapcsolatban áll a feltétlennel: igaz és hamis között mindig olyan ellentét feszül, hogy egyik a másikkal nem cserélhető fel tetszőlegesen. Nem mindegy, hogy ez vagy az az igaz, ez nem puszta szabad választás kérdése.

Miért fontos mindez? Pl. azért, mert Franciaországban épp a hetekben lett "alkotmányos jog" az abortusz (nem tudom, csak nők számára-e, vagy ez is mindegy most már). Vagyis az EU-ban egy tekintélyes ország a legmagasabb polcra azt teszi, hogy védtelen méhmagzatot bárkinek joga van elpusztítani. Ha ez az erkölcs, akkor mi ehhez képest bármi más?

Más országokban az eutanázia törvényes. Mintha az élet értéke nem feltétlen lenne (de ha így van, miért ne ölhetném meg én a nagyit, amikor már nincs rá szüksége a családnak, és csak az aggság van vele?), hanem - bármilyen szempontok szerint is, de - a ha-akkor (a feltételesség) viszonylatában állna, mégpedig teljes "terjedelmében"? Ennek a relativizálásnak pedig épp kettővel fentebb van a cáfolata: ha az erkölcs feltétlen, és az is igaz, hogy az ember maga erkölcsi lény, akkor az ember maga hordozza a feltétlent, még ha korlátozott, véges módon is. Vagyis az ember mint ún. "véges feltétlen", nem áll, és soha nem is állhat olyan törvények hatálya alatt, amelyek az elpusztítását (mások számára) úgymond jogossá teszik. Ez vonatkozik az abortuszra (még nem volt, hogy egy emberi magzat ne emberként született volna meg, tehát az abortusz egy fejlődő emberi lény elpusztítása, ahol nem lényegi, csupán "mennyiségi" különbségekre hivatkoznak a pártolói), a halálbüntetésre és az életvégi döntésekre egyaránt. (Az öngyilkosság érdekes e tekintetben: az élet értelmét radikálisan kétségbe vonó öngyilkos "érve" úgy szól: még meghalni is értelmesebb, mint élni. Az értelmesség tehát, ami az emberi lét sajátja, szintén eliminálhatatlan hivatkozási pont.)

Számonkérés? De tanárnő!

Visszakanyarodva: egy tanárnőtől elvárható, hogy számonkérésben gondolkodjon, habár az is, hogy előtte becsületesen "leadja az anyagot", illetve hogy a számonkérés szempontjait (mire fog vonatkozni) meghatározza. Ez itt, mivel nem mélyinterjúban hangzott el a fenti kis mondat, nyilván hiányzik, de szeretném jelezni, hogy más körülmények között elvárom. Az "anyag leadása" pedig egyelőre teljesen hiányzik, hiszen e tekintetben (politikailag) Törley Katalin még "senki". Úgy értem, a politikai teljesítménye aligha létezik.

De ami még fontosabb: milyen alapon lehet számonkérni bárkit, miniszterelnököt vagy akár egyszerű (egyszeri) képviselőcskét is egy olyan EU-ban, ahol a fenti "értékek" (nem is számítva már a nemekkel kapcsolatos ideológiák térnyerését, ahol neked jogod van magadat akár transznemű talicskaként is definiálni, de én ezért nem vagyok jogosult lehülyézni téged) egyre csak terjednek, velük pedig a mindent (a maga szempontjai alapján) semmibe vevő relativizmus, illetve, érdekes módon, a hierarchia kétes felfogása. Hiszen ma már bárki lehet bármi, ezt már csak tudja egy tanár, nemde? Pedig a hierarchia fontos, hiszen azt mutatja meg, hogy az adott entitással milyen módon kerülhetünk kapcsolatba. Így tudjuk, hogy egy növénnyel nem a mély, lelki beszélgetések síkján, egy ostoba, tanulatlan emberrel pedig nem az észérveken alapuló viták kapcsán. (Mindez sem a növények, sem az ostobák létjogosultságát nem kérdőjelezi meg.)

Szóval, tanárokat nem képviselőnek kell küldeni, hanem iskolákba, tanítani. Képviselőnek bárki alkalmas, aki képes megnyomni egy gombot (ha mindig csak ugyanazt, az sem dönti össze a világot), de tanítani, az valódi méltóság, és számomra az emberi hierarchia csúcsa (a filozófus és a művész közvetlen közelében). Ezt kell megtanítani mindenki számára, mert igaz, hogy (diákszemmel) aki tanul, az hülye, de aki nem tanul, az meg hülye marad. És hogy ezt nem tudjuk már régen? Dehogynem.

Balog Zoltán eddig nem mondott le, nem vonult vissza, nem tűnt el a közéletből, csupán egy őszinteséget elhitetni akaró videonyilatkozatban beszélt arról, hogy

• formális felelőssége nincs,
• de támogatta K. Endre kegyelmi kérvényét,
• és nem ő hozta a döntést annak aláírásáról,
• meg satöbbi, ő ott sem volt mintegy.

Azóta már felszólították lemondásra, ismert (ellenzéki) politikus "kilépett" a református egyházból (bírom az ilyeneket, de most nem ők a téma, talán legközelebb), és néhány lelkész a saját fizetéséből segítené a bicskei gyermekotthon sértettjeit (mintsem csendben ne tegyen semmit). És persze már a kormányoldali mainstream is érzi, hogy a kármentésnek még nincs vége, amíg az egykori miniszter - Balog Zoltán - nem tesz valódi politikai gesztust, hiszen a kegyelmi ügyben játszott szerepe mégiscsak politikai szerep volt.

A pedofília karanténba zár

Nagy és súlyos tanulságok levonására, felismerésére alkalmas napjaink voltak és vannak. Elsősorban az vált teljesen világossá, hogy a gyermekek, fiatalkorúak elleni erőszak mindenki számára vállalhatatlan. Kicsit nehéz volt ugyan belelendülni, a kormányoldalon láthatóan volt egy kis spét, hogy mit mond a főnök, mit kell gondolni, jól gondolják-e, ki szabad-e mondani stb. Végül, ha lassan is, de igen, ki szabad mondani, hogy a pedofília feltételek nélkül erkölcstelen tett. Még a támogatása (eltussolása) is, sőt, még az eltussolók mentegetése is. Igazából már senki nem akarja kipróbálni, hányadíziglen bűn a pedofíliával való kapcsolat, mert látszik, hogy semmi megértésre nem számíthat az, aki e közé a korpa közé keveredik.

Ez egyébként nagyszerű hír. Van ui. valami, amiben egyetértünk ebben az országban. Nem kellene ugyan, hogy ténylegesen meg is történjen, de némileg olyan ez, mintha egy filmből kihagynánk a főgonoszt, mintha nem lenne katarzis, mintha nem örülhetnénk annyi rossz után a jó győzelmének. Minden erkölcsi támogatásom és kiállásom a pedofília bármely áldozatáé, bárkié, akit egy felnőtt hibás, meggondolatlan, vagy éppen nagyon is meggondolt tette traumatizált. És csatlakozom mindenkihez, aki most, ha csak titokban meri is, de nem fordítja el a fejét, titokban segít, álnéven kifejezi a támogatását, mindegy, a lényeg, hogy nem megérteni, hanem eltávolítani akarja ezt a mételyt közülünk.

Balog Zoltán személyes szégyene most már "református szégyen"

Azt a szégyent, amit a református egyházi fórum önmagára égetett mint skarlátbetűt, sokkal súlyosabbnak látom, mint amilyennek most tűnik. Nagyon röviden: Krisztus megtagadásának. Itt nem egy szimpla politikai tett utólagos "bírósági" megítélése volt a tét, nem ennek a nyomorult Balognak az állása, a püspöki címe vagy egyéb efféle, nagyon is kisszerű és múlandó dolog. A református egyház vezetői magukra vették és ezzel osztoztak a pedofília mentegetésének bűnében.

Kis kitérő. Nem különösebben kedvelem a református hit mögötti lelkületet, annak dogmatikai és mindennapi oldalát egyaránt problémásnak tartom. Ha valaki járt már az istállófehérre meszelt debreceni nagytemplomban (a "kávinista Róma", milyen nevetséges!) főtemplomában, megérti ezt, és eszébe juthat, ha olvasta valaha, hogy Kálvin Genfben még a táncot is betiltotta. De ennek az istállófehérségnek lennének előnyei is: míg a barokk katolikus templomban már szinte nem is látszik a főhelyre ültetett Megváltó, mert annyi az aranyozott angyalka, szent és Mária körülötte, itt, a debreceni nagytemplomban nincs, ami Krisztusról elterelje az ember gondolatait. Nincs senmi, amit nézni lehetne. És tessék, a református vezetők négyötödének jó nyolvan százaléka mégis megtalálta: tartsa csak meg Balog a stallumot, hibázott, persze, majd öt percben bocsánatot kér, hiszen gyónás nincs, a bűnbánatot pedig már rég búbánatnak mondják. De az senki fejében nem merült fel komolyabban, hogy a testület felmentő döntése a testületet magát, annak minden egyes tagját érintetté, bűnössé teszi? Nem olvasták ezek sem az egy tál lencse, sem a harminc ezüst történetét? Mit nem értettek meg az elmúlt napokból?

Érdemes tenni a megtisztulásért

Elnézést, eleget ostoroztam itt már mindenkit. Magamnak, másoknak, jó- és rosszérzésűeknek, közömbösöknek és érintetteknek szeretném itt hagyni az alábbi kis evangéliumi részletet. Ez az egyetlen utunk. Aki mást mond, arról lehet tudni, hogy a vesztünket akarja.

"Két ember fölment a templomba, hogy imádkozzék, egy farizeus és egy vámos. A farizeus emelt fővel így imádkozott magában: hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörő, mint ez a vámos is. Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig megállt hátul és szemét sem merte fölemelni az égre, csak mellét verte e szavakkal: Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz." (Lk. 18, 10-13)

Nem a kegyelmi ügyről akarok írni, arról nincs mit. Novák Katalin jóhiszemű balek lehetett leginkább, aki (még mindig) nem vette észre, hogy lehet saját, szabad állásfoglalása, és mondhat nemet ilyen aljas kérésekre. Az én saját, teljesen szubjektív narratívám ui., amit semmilyen módon nem tudok bizonyítani, az, hogy az elítélt bűnsegéd, a politikai kapcsolatai révén (vagy a családja kapcsolatai révén, ez mindegy), elérte, hogy kegyelmet kérjenek neki, és hogy azt Varga Judit (akkori miniszter) továbbítsa a köztársasági elnök számára. Szerintem egy kézzel írt cetli is ment, miszerint "Katika, ezt fontos lenne aláírnod". És így is lett, a többit meg már tudjuk. Ennyit hát magáról a konkrét ügyről.

De van pár további aspektus, ami megmutatkozott. Pontokba szedem, hogy el ne felejtsem őket:

• az alkotmánymódosítás helyes, bár fájdalmas lépés, és emlékeztet a katolikus egyház dogmafejlődésére,
• Donáth Anna a nők szoknyája mögé bújó Orbánra tett kijelentésével elárulta a női egyenjogúságot,
• a Telex aljas és romboló módon nyúlt a tüntetés témájához, amikor azt a címet adta a videóriportjának, hogy "Én ezt a nőt eleve nem tartottam semmire", és ez messze túlmutat ezen az ügyön,
• Orbán rendszerét még mindig nem érti az ellenzék,
• azok, akik a felmentést eredetileg kérték, valószínűleg érintetlenek maradnak majd, nem fogjuk megtudni, mi történt, hogyan kezdődött, kié a valódi, eredeti erkölcsi felelősség.

Alkotmánymódosítás

Tudtad, kedves olvasó, hogy az 1545-63. közt zajló tridenti (trentói) zsinatig a katolikus egyház hivatalosan nem írta le, hány és pontosan mely könyvekből áll a Szentírás? De amikor jöttek a "hitújítók", akkor elővették a témát, és szépen rögzítették. Így vagyunk most ezzel is: senki nem gondolta volna, hogy pedofil ügyben érintett elítélt ténylegesen kegyelmet kaphat valaha is, különösen nem a mai kormány (és vezető személyek) idejében. De megtörtént, így ezt a lehetetlennek tűnő rést be kell tömni. Ez minden, lapozhatunk, egyetértek vele.

Donáth Anna és a nők szoknyája mögé bújó Orbán

Ezzel a jól hangzónak tűnő szófordulattal  Donáth Anna leköpte a női egyenjogúságot, visszamenőleg nagyjából a kőkorszakig. Ui. amit burkoltan állít, az annyi, hogy a valódi felelős Orbán (ebben van minimális, de most lényegtelen igazság, hiszen a kinevezésekben biztosan szerepe volt, de ez minden), és ezek a nők csupán akarat nélküli bábok, akik valójában nem többek kikupálódott háziasszonyoknál, szereptévesztésben élő anyáknál, akik a férfiak játékát próbálják játszani. Ez az érvelés elvitatja Varga Judit és Novák Katalin emberi személyéből adódó letagadhatatlan tulajdonságát (és jogát) arra nézve, hogy szabad, szuverén erkölcsi döntést hozhasson (jót és rosszat egyaránt), és ehelyett azt a magyarázatot próbálja adni, hogy valódi akarata, szabadsága ez esetben (is) csak a férfiaknak, jelesül (mint mindig, de unalmas, Istenem!) Orbánnak volt (és van). Őszintén, szívből, a Platóntól Hegelen át a mai filozófusokig, akik a szabadságot az ember feltétlen és a Feltétlenhez kapcsoló, azzal e tekintetben mintegy "azonosító" tulajdonságának tartják, fel vagyok háborodva ezen az ostoba megnyilvánuláson. Szomorúan állapítom meg ezt a szellemi silányságot, és nagyjából úgy is viszonyulok hozzá, mint bármely más silánysághoz.

"Én ezt a nőt eleve nem tartottam semmire" - Telex

Amikor senkik (mint te vagy én, kedves olvasó) tegezve oktatják ki a valakiket (vagy mondanak róluk érvelés nélküli sommás véleményt), akkor mindig görcsbe rándul a gyomrom, mert ez a társadalmunk romlásának, "korszellemünknek" legrémesebb jele. Képzeld csak el, hogy az akadémikus felszáll a buszra, és jegyet akar venni a sofőrtől, de nem a pontos összeget adja, hanem egy kicsit nagyobb címletet. És erre a sofőr tegezve, emelt hangon oktatja ki, hogy mégis hogyan képzeli, hogy lehet olyan idióta, hogy még ennyit sem tud. (A történet létezik abban a változatában is, amikor a gyakorló víruskutatót az "utca embere" oktatja ki arról, hogy Covid nem létezik.) Szóval, amikor egy nagy olvasottságú lap egy ilyen senki véleményét a címlapra teszi, azzal a kispolgári aljasságot, az Akakij Akakijevicsek maguk módján tragikus, de ettől még társadalmi normát nem jelentő világát ültetik az asztalfőre. Ilyenkor a "kitüntetett" is feszeng, mert tudja, hogy semmi keresnivalója ott, és az ún. érdemesebb vendégek is, hiszen a természetes hierarchia felborult. És Novák Katalinba ilyen módon belerúgni ugyanúgy aljas dolog, és biztos vagyok abban, hogy ezt tudják a szerkesztőségben is. És ha mégse tudnák, az még nagyobb baj.

Orbánt még mindig nem értik

Orbán "rendszere" érdek- és értékalapú, ebben a sorrendben. Az összes, az elmúlt évek alatt nagyfényre került ügy abból fakadt, hogy a hülyék ebből csak az érdeket értették meg, az értéket nem. Majd el lesz sikálva, gondolták, de mivel értékekbe ütköztek (amin felettébb csodálkoztak, ha egyáltalán megértették), nem lett elsikálva. Most is ez történt (az én olvasatomban). Akik a kegyelmi kérvényt áterőltették ezen a "rendszeren", a saját (személyes jellegű) érdekeik mentén cselekedtek, ezen érdekek elég kisstílűek voltak, és nem számoltak az érintett társadalmi tabukkal (amik a pedofíliát karanténba zárják erkölcsileg). Ha ez a döntés (kap-e kegyelmet egy ilyen alak) Kövér Lászlóra, Áder Jánosra vagy épp Orbánra lett volna bízva, a folyamat el sem indul. De ahol az érték háttérbe szorulhat, ott az érdek győzhet, átmenetileg. És ki kell mondani ezen a ponton: Novák Katalin, habár soha, semmilyen körülmények között sem tartanám pedofilnak vagy azokat támogatónak, borzalmasan elcseszte. Nem Orbán, nem Varga Judit, hanem ő maga. Ez az erkölcsi alkalmatlanság (a tartás hiányából fakadó alkalmatlanság) bizonyítéka, így tényleg nem maradt számára választási lehetőség. De ez nem Orbán személyes hibája, hanem azé a közegé, amely elfeledkezik az értékről az érdek javára.

De kik állnak az egész mögött?

Már Bayer Zsolt is kérte, hogy akkor tudjuk már meg, hogyan is történt mindez. Azt gondolom, sosem fogjuk megtudni, az ügy le van zárva. Akik ui. a kegyelmi ügyet kezdeményezték, nagy valószínűséggel közismert és befolyásos alakok, akik egy minisztert és egy köztársasági elnököt is képesek voltak "meghajlítani" emiatt a gazemberség miatt. Örülnék mellesleg, ha mégis kiderülne, kik voltak, és ha ők (is) mennének a levesbe. Mellesleg ez az a pont, amit az ellenzéki szavazók évek óta szívből utálnak, teljes joggal: hogy ilyen alakok ott lehetnek, hatalmuk lehet, és ezekkel a végtelenül kisstílű dolgaikkal (mi jelentősége van vajon annak, hogy egy elítélt bűnöző, egy pedofil-pártfogó kegyelmet kapjon? az égvilágon semmi, de a kár, amit az ügy okoz, égbekiáltó) rombolják a közbizalmat, az általános morális állapotokat, aláássák az igazságszolgáltatásba (és filozófiailag: az igazság feltétlen voltába és mindenkit kötelező erejébe) vetett hitet és bizalmat, és folytathatnám. Náluk csak az érdek győzhet, és ha voltak is valaha értékeik, és ebben biztos vagyok, hiszen ez segítette őket magas pozícióba, azokról már elfeledkeztek, és már csak a számítás, a költség-haszon maradt, a nettó nyereség, ami ebben a konkrét esetben egy morálisan "egyoldalú", tehát csakis elítélhető tett felmentése volt. Az igazság a kezükben hazugsággá, a jó rosszá vált, és még a szabad döntést is megerőszakolták (Novák Katalin esetében szinte biztosan), vagyis mindent, ami az emberben végső soron feltétlen (érzék és tulajdonság), a sáros csizmájukkal tapostak. Ha van szentségtörés, amit ember elkövethet, azt ezek az alakok elkövették, és ha lenne erre büntetési tétel, az a kárhozat lenne.

Kiállok Novák Katalin mellett?

Igen, mert nem hiszem el róla, hogy bármilyen módon is a pedofilok (és a pedofília) támogatója lenne. Emberileg ennél sokkal többre tartom továbbra is.

És nem, mert ezzel a politikai döntésével (a kegyelmi kérvény aláírásával) képtelen vagyok azonosulni. Azt kellett volna mondania, hogy ezt semmiképpen, ha a világ dől is össze, akkor sem.

Az erkölcs ezért feltétlen jellegű

Közismert ostobaság, hogy az erkölcs relatív. Szeretném az ezzel egyetértők figyelmét felhívni arra, hogy itt épp az ellenkezője látszik megmutatkozni. De az erkölcs nem így, az egyetértés mértéke miatt feltétlen (nem relatív), ez a relativisták tévedésének lényege. Az erkölcs azért feltétlen, mert tudjuk, hogy NEM MINDEGY, mit teszünk: felmentjük a pedofilt vagy elítéljük. Ebben a motívumban, hogy NEM MINDEGY, áll az erkölcs feltétlen volta. Hogy nincs egyfelől-másfelől, egyrészt-másrészt. Hogy döntenünk kell, és e döntésünk az egyik mellett kizárja, megsemmisíti a másikat mint lehetőséget. Tessék ezt jól megjegyezni és megérteni, ui. ítélkeznünk csakis emiatt lehetséges egyáltalán, önmagunk és néhanapján mások felett (bár ezt a magam részéről felsőbb hatalom [Felsőbb Hatalom] kezébe tenném).

Update (vasárnap este)

Az a pletyka járja, hogy a kegyelmi kérvény fő mozgatója Balog Zoltán református püspök, és hogy Varga Judit eleve nem javasolta kegyelemre az illetőt, csak utólag, a köztársasági elnök után írta alá, azt gondolva, hogy a saját szerepe itt már csak formális. És hogy Orbánt erről senki nem tájékoztatta.

Az a hír is járja, hogy eközben Donáth Anna biztosnak látszik abban, hogy Orbán minderről nagyon is tudott. Ám úgy tűnik, ez sem igaz. (Vissza oda, hogy az ellenzék szó szerint egybites [Orbán vagy nem Orbán, ez a két állapot létezik náluk], és hogy egyszerűen nem értik ezt a rendszert, és ez a hiány egyúttal végzetes is számukra, mert mindig rossz csatamezőre, mindig a hibásan megválasztott fegyverekkel, és persze rossz csatatervvel vonulnak fel. Egy szerencséjük, hogy a dátumokat mások írják ki, így azt eltalálni van némi esélyük.)

A fentiek nem sokat változtatnak a korábban leírtakon, csak a nevek lehetnek konkrétabbak: a kérés mégse Varga Juditék felől érkezett, viszont még ott is, a visszaúton, meg lehetett volna állítani. Sajnálom, hogy ez megtörténhetett, az áldozatok, az igazság és Novák Katalin, valamint Varga Judit szempontjából egyaránt, ebben a sorrendben. És forrón remélem, hogy Balog Zoltánnak a naptára megtelik erre a hétre, és különböző fórumokon el kell magyaráznia, hogy mint "püspök" (református, azért az idézőjel; egyesek szerint ugyan az eltelt 500 év már elég arra, hogy a lopott elnevezéseket sajátként kezeljék, de e sorok írója katolikus, és tanult dogmatikát eleget) és mint befolyásos elnöki tanácsadó miért lobbizott egy ilyen elítélt kegyelmi ügyében. A többit arra az irgalomra bízom, ami belőlem, bevallom, hiányzik.

Update 2 (hétfő este)

Meglátjuk, mit hoz a kedd, de az a hír járja (Istenem, hírek járnak!), hogy Balog Zoltánt berendelte a református egyház vezetősége, hogy magyarázkodjon kicsit, valamint Orbán is őt hibáztatja, és eközben Balog kiadott egy nyilatkozatot is, amiben mindent tagad. Mármint minden formális felelősséget, de azzal senki nem is vádolta, csakis "felbujtással", ami két nő politikai karrierjébe került. Zárójelben: az amúgy is ritka fideszes női vezető politikusok jelen esete elég jól mutatja (látszik mutatni), hogy a férfiközpontú politika milyen káros lehet: ha "Katika" nem tud nemet mondani egy Balog Zoltánnak, aki pedofil-bűntársat akar vele felmentetni, akkor bőven van még mit tenni. Elsősorban az ilyen, a hatalmukkal, befolyásukkal erkölcsi gátlások nélkül visszaélőket minimum egy egzotikus ország konzulátusáig (vagy épp végleges nyugdíjba) küldeni. De minden egyéb megoldás is érdekel.

Az az igazság, hogy egyre jobban fáj a szívem mindkét lemondott politikusunk (Varga és Novák) miatt, bár eleinte tényleg kinéztem Varga Juditból, hogy ő kezdeményezte a felmentést. Tévedni emberi dolog, ahogy mondani szokás. Másra kenni még emberibb.

Azért támadt írhatnékom, mert tegnap megtörtént egy fontos szavazás: az EU megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Ukrajnával.

Orbán Viktor a hírek szerint előzetesen nyolc órán keresztül próbálta meggyőzni a többieket, hogy ez ne történjen meg, végül egyedül maradt, így a szavazás előtt elhagyta a termet, így a 26 tagállam egyhangúlag szavazhatott.

Mi hiányzik a képből?

Orbán az elmúlt napokban sokszor elmondta, milyen kifogásai vannak: Ukrajna nem teljesített elég feltételt, azokat is utólag, háborúban áll, nem tudjuk, mekkora lakosságot és területet stb. vesz fel az EU, és a korábbi időszakban adott két kisebb könnyítés (ukrán gabona át-/beengedése, ukrán fuvarozók könnyítései) elég komoly felfordulást okozott a tagállamokban, így csak ezeknél nagyobbakra lehet számítani később, ráadásul Ukrajna helyreállítása óriási összegeket követel, így a mostani tagok mindegyike nettó befizetővé válhat emiatt.

De sehol nem olvastam, egyik EU-párti sajtótermék sem írta meg, mik erre a válaszok, az ellenérvek. Mert először is, nyilvánvalóan nehéz érvelni ezek ellen. Másodszor pedig az ellenérveket úgy képzelem, hogy arra vannak felfűzve, hogy a tárgyalások elindítását csupán formális gesztusnak szánják, tudva, hogy a folyamat a világ végéig elhúzódhat, de legalább megadták, amit az ukránok kértek, és nyugodt lelkiismerettel mondhatják, hogy megtették, amit lehetett.

És hogy mi ezzel a bajom? Hogy ez jóval nagyobb aljasság, mint amit Orbánra akarnak kenni: igen, persze, hogy a folyamat hosszú, de az egyes lépései nem "címadományozások", nem "kinevezzük" Ukrajnát tagjelöltnek, hanem végignézzük a listát, hogy teljesítette-e a feltételeket vagy sem. Ez pedig, manapság divatos kifejezéssel élve, jogállamisági kérdés, ahol is az "államiság" részt most az EU mint EU képviseli. Értem én, hogy lehetünk jó fejek, de tételes jog ellenében dönteni jogtalanság.

Mit gondoljunk Orbán kivonulásáról?

Pont azt, amit jelent: nem akadályozta meg végül a rossz döntést, de részt sem vállalt belőle. "Vére rajtunk és utódainkon" (kevésbé biblikus műveltségűek számára: a döntésért miénk a felelősség), mondhatják az igennel szavazók, és tényleg, ez így az ő bulijuk lesz.

Mit jelent mondez Orbán megítélése kapcsán? Fogalmam sincs. A 444 máris azzal "viccel", hogy "Európa erős embere elsomfordált", amiből kiderül, hogy vagy tökkelütött hülye náluk mindenki, vagy olyan mértékben cinikusak, ami egyszerűbb gondolkodású emberekben is felidézi a Toldiból a galambepére vonatkozó részt.

A csatlakozási folyamat persze ettől még hosszú marad, Orbán ilyen értelemben nem veszített lehetőséget arra, hogy gátolja a felvételt, pontosabban, hogy az egyes lépések esetében csak akkor adja a beleegyezését, ha minden a helyére kerül.

És párhuzamosan gondolhatunk pár dolgot a 26 igennel szavazó ország vezetőjéről. Először is azt, hogy jelentős összegben mernék fogadni, hogy az egyetértés olyan értelemben felszínes (felszíni) volt, hogy előre tudták, Orbánnal elvitethetik ezt a balhét, nekik nem kell mondaniuk semmit. Mivel ez politika, ahol az emberi minőség könnyen ér el alacsony szintet, nem terhelnék senkit "veretes" megfogalmazásokkal: ez ilyen terep, akinek nincs hozzá gyomra, ne nézze. Másodszor pedig, hogy igennel szavazni felelőtlenség volt, azzal együtt is, hogy ez csak az út eleje. De ezen a szinten felelőtlennek lenni - nagy felelőtlenség, hogy úgy mondjam. Harmadjára pedig, akadt pár hang, amely a maga módján Orbán mellé (mögé?) állt, elismerve, hogy egyrészt nem csupán egy szimpla játszmáról, hanem valódi álláspontról volt itt szó, másrészt hogy Orbán semmit nem kapott cserébe azért, hogy nem szavazott végül nemmel.

És hogy Ukrajna mikor lesz EU-tag? Hosszú az út a pohártól az ajkadig, írja Karl May A medveölő fiában. Hát még Ukrajna számára a tagságig. És még utána, hogy Ukrajna lélekben is az EU tagja legyen, ne pedig afféle külvárosi nyócker, ahol az ottani vasúttársaságnál még mindig szokás lesz mozdonyt cserélni vodkára, ahogy a régi vicc mondja.