Egy metafizikus ne akarjon napi politikával foglalkozni, mondhatnám magamnak bölcsen, de a napi politika épp a metafizika egyik alapfogalmát, a szabadságot cincálja mosdatlan kézzel és büdös szájjal, és senki nincs, aki rászólna. Így most két rövid bekezdésben én is írok.

Mi a szabadság?

Aki szereti a frappáns definíciókat, annak máris szolgálhatok eggyel: a szabadság az, hogy én határozom meg, mi határozzon meg. Vagyis: a szabad döntéseimet végső soron nem lehet teljesen visszavezetni rajtam kívül álló okokra, azoknak tehát legalább részben én magam vagyok az okuk. Másfelől viszont, ha a magaban rejlő okokat mint motivációkat szemlélem, amelyek a szabad döntésemet megalapozták, azt találom, hogy e motivációim, más szóval, az általam elfogadott értékek, sőt egy teljes, személyes értékrend is a saját, korábbi szabad dötéseim révén alakult ki. Vagyis 1) szabadon meghatároztam (és teszem folyamatosan), hogy milyen értékeket tartok fontosnak, amelyek majd meghatározzák a konkrét döntéseimet, illetve 2) az ezen értékekre való tekintettel hozott szabad döntéseim e tekintetben csakis rám mint valódi szubjektumra vezethetők vissza.

A szemfüleseknek feltűnik a szabadság fogalmában rejlő "körkörösség". Nem véletlen: amikor a feltétlenhez közel kerülünk, akkor az önmegalapozás hirtelen előbukkan. Márpedig a szabadság csakis ekképpen szabadság, hogy önmagát folyamatosan, az egyes személyes döntéseken keresztül megalapozza, mintegy "fejleszti": minél inkább a sajátunknak mondható az az értékrend, amelyre tekintettel egy-egy döntést meghozunk, annál inkább vagyunk mi magunk is szabadok, autonómok, függetlenek. És hogy kitől vagy mitől? Mindattól, ami a szabadságunkat a kezdeteknél alakította: a szülői és társadalmi, vallási normáktól, hosszú a sor.

Csakhogy ha a szabadság feltétlen, akkor gyorsan kapcsolatba kerül két másik feltétlennel: az igazsággal és a jósággal (mármint a jóval mint jóval). Az aktuálpolitika hülyegyerekei általában itt buknak orra: azt hiszik, hogy ha megtehetik egyáltalában, akkor az máris igaz és jó is lesz. Nem lesz. Az egy bekezdés e pontnál végzetesen könyvvé duzzadna, így ennyit erről.

Mi a helyzet az egyenlő méltóságú, de egymással versenyhelyzetbe kerülő értékekkel?

Ezt a köztársasági elnök szépen leírta, ideidézem, ha még nem olvastad volna.

A gyermekjogok és a gyülekezési jog korlátlan érvényesülése során kialakuló összeütközés fogalmilag csak az egyik alapvető jognak a másik javára történő arányos és szükséges mértékű korlátozásával oldható fel. A jelen esetben az alapvető jogok alanyi köre (gyermekek/gyülekező személyek) és eltérő sérülékenysége önmagában is kellő súlyú érvet jelent ahhoz, hogy a gyermekek jogainak védelme javára a gyülekezési jog arányos törvényi korlátozásával történjen az alapvető jogok gyakorlása közötti normaütközés feloldása.

Akik most a saját szabadságuk korlátozását látják a fentiekben, jól látják: ha két kamion egyszerre ér ugyanazon keskeny hídhoz az ellenkező irányból, meg kell beszélniük, ki menjen át elsőnek, és a másik addig vár, lehúzódik stb. Már persze ha tovább akarnak menni, mert elméletileg előfordulhat, hogy a sofőrök félkegyelmű aktivisták, és inkább erőből akarják megoldani azt, amit ésszel sokkal könnyebb lenne. (A hasonlat nem az igazi, tudom, ez van.)

A szabadságunk korlátozásához még két megjegyzés. Először is, a szabadság (mármint a saját, személyes szabadságunk) kizárólag belülről, önmagunk által korlátozható. Nincs az a mégoly jogos, megalapozott és erős társadalmi (szülői, vallási, jogi) kényszer, ami ténylegesen lehetetlenné tehetné egy cselekedet (szabad döntés) foganatosítását. Így tehát a szabadság jogi korlátozása mindig csak afféle "félsiker". Másodszor pedig, épp emiatt, az élet számtalan területén, számtalan helyzetben, saját magunk korlátozzuk a szabadságunkat, hogy a világunk élhető maradjon, vagyis egy nagyobb értékre tekintettel nem teszünk meg valamit (pl. nem hajtunk át a piroson, nem tolakszunk a sor elejére, nem verjük meg a védtelenebbet stb., mindezt még akkor sem, ha közvetlen előnyünk származna belőle).

Akik most a pride "betiltása" miatt a szabadságot féltik, azok a saját nézőpontjuk szerint úgy ítélik meg a helyzetet, hogy a pride (a melegség mint szexuális orientáció felvonulással való ünneplése?, hirdetése?, propagálása?, megjelenítése?) megrendezése előrébb való érték, mint a gyermekek hivatkozott jogai. Kicsit hasonlít ez ahhoz, amikor egy lelkes állatvédő azt mondja, hogy egy állat és egy gyermek szenvedése erkölcsileg ugyanazt jelenti, nincs különbség. (Elnézést, nem a melegeket akarom állatokhoz hasonlítani, amit nem is kellene leírnom egy szebb világban, de hol van az már.)

És hogy én hogyan szavaztam volna a pride-ra írt törvényről? Nem értek vele egyet, nem szavaztam volna meg, legyen pride is, nyugodtan. De lenne kérésem is a felvonulókhoz: ne gyalázkodjanak az én vallási meggyőződésemen, ne öltözzenek egyházi személynek, és ne legyen náluk se feszület, se szentírás. Eddig sem mentem a közelükbe, tőlem nem kell tartaniuk eztán sem, cserébe ne sértsenek meg ismeretlenül, elveszítve a szolidaritásomat, amit amiatt érzek, mert számukra a mindennapok nehezebbek lehetnek a szexuális orientációjuk bonyolultabb kifejezhetősége és átélhetősége révén.

Úgy hiszem, nincs sok időnk hátra addig, míg a most ismert civilizáció és rend el nem kezd láthatóan felbomlani. Talán ezek az utolsó jó éveink. Azt javaslom mindenkinek, hogy próbáljon a fontos dolgokra koncentrálni, mert a pride megtarthatósága hamarosan az egyik leglényegtelenebb kérdés lesz, és örülni fogunk, ha nem a kőkorszakban kötünk ki. Már ha előtte nem bombázzuk magunkat porig, természetesen.

Ez a jóslatom, hogy rövid legyek. Az indoklás hosszabb, íme.

A Tisza párt voltaképpen nem létezik

Ez a szerveződés lényegileg az egyszemélyes (ráadásul online) show-k közé tartozik, ahová a stand up comedy is, ha érted. Nincs párt, hátország, társadalmi beágyazottság, aktivisták, megszólalók, pártemberek stb. Az egyetlen MP létezik, aki úgy komenikál, hogy kiír valamit valahová, és a magát ellenzékinek (nem annyira kormánypártinak, illetve balkézről a kattintásokra vadászó) gondoló sajtó ír róla valamit. Legutóbb pl. az volt a poszt tárgya (még 2024 végén kezdtem el írni, de meguntam, bevallom), hogy egy korábbi posztja volt minden idők leglájkoltabb FB-posztja Magyarországon. Világos, hogy az efféle hír-derivátumoknál nincs is fontosabb, és ennek felismerése is csak újabb jele az illető "alkalmasságának".

Szóval, mivel nincs senki (a pár titkárnőt, könyvelőt és egyéb személyzetet leszámítva, mert egy egyszemélyes kft-nek is kell adóbevallást készítenie), nincs itt senki és semmi. A jelölteket talán már kasztingolják, talán még azt sem, és az egyetlen ígéretük annyi, hogy leváltják Orbánt. A "mi lesz másnap" témája fel sem merül, ez pedig a választói/rajongói hiányosságokat kiáltja világgá. (A választópolgári minőség, csakis politikai értelemben, komoly probléma, sokkal komolyabb, mint elsőre vagy másodikra látszik.)

A politika napi szinten kemény meló

Ha emlékszik valaki a Covid elejére, Orbán heteken keresztül reggel hatkor, az operatív törzzsel indította a napját. És délután kettőkor nem ment haza a családhoz és kapcsolta be a tévét, hogy megvolt a nyolc óra, most pihen kicsit, aztán boltba megy, elviszi a kocsit gumicserére stb.

Na, ezt senki az ellenzék korábbi pártjai közül nem vállalta. Egy kis tüntetés itt-ott, szimbolikus, lehetőleg fotelből intézhető aktivitás (a home office egy politikusnak is jár, nemde?), és talán Gyurcsány (aki mintha tényleg őszintén komolyan vette volna, hogy egyszer még visszatér) és Hadházy Ákos (aki megtalálta a maga szintjének megfelelő tevékenységet vidéki polgármesterek pályázatainak vizsgálgatásával) kivételével mindenki megvolt azzal, hogy kapta a fizuját, néha feltűnt a médiában, és annyi. Null és nulla: egyik az eredmény, a másik meg a színvonal.

Azt állítom tehát, hogy MP is szépen belátja 2026-ra, hogy kár erre rátennie az életét, ezt nem neki találták ki. Talán győzne, de aztán, mivel a személyisége teljesen alkalmatlannak látszik a komoly, felelősségteljes munkára, pláne csapatban, és vezetőnek egyáltalán nem nevezhető, legfeljebb akarnoknak, így hirtelen ott találná magát pont abban a közegben, amire valójában sosem vágyott: ahol felelősség és a veszteség lehetősége egyaránt bőven akad. Márpedig egy nárcisztikus személyiség mindig és mindentől fél, amit nem tud kontrollálni.

(Ad vocem nárcizmus: írtam már erről, hogy MP-t nagy valószínűséggel a nárcisztikus személyiség[zavar] teszi oly kellemetlen emberré, ezt az eddigi jelek mindig csak erősítették. A családon belüli erőszakra utaló vagy épp kifejezetten ezzel őt vádoló történetek, amik itt-ott megjelentek, csak súlyosabbá teszik az egészet. Így a nárcisztikus személyiség tézisét egyelőre fenntartom, és külön már nem magyarázom.)

Most még, amikor a felelősség csak egy Fb-poszt tartalmára terjed ki (ld. szíriai gép landolása vagy a fent említett népszerűségi poszt - látszik a színvonal?), élvezetes a dolog, mert minden nap mintegy új kezdet, ami másra sem való, mint új mókát kitalálni a nagyérdemű szórakoztatására, valamint a saját személyiség támogatására. Ne felejtsük: minden látszat ellenére reggelenként komoly nehézséget jelenthet szembenézni azzal, hogy vajon meddig tart ki a sikerszéria.

Ugyanez kormányon gyors bukás lenne

Az ellenzéki, baloldali stb. sajtó lényegében tényellenőrzés nélkül lehozza MP minden hagymaillatú böfögését, és a lehető legritkábban, az ordító ökörségeknél végez némi kritikai munkát. (Kedves Telex, nekem ezért nem ér meg még havi száz forintot sem az önök munkája.) Szóval, a szimpatizáns sajtó gondosan ügyel arra, hogy MP egyetlen árucikke, t.i. a remény Orbán és a Fidesz leváltására, ne sérüljön. Semmi baj, csak az ilyet nem függetlennek, hanem pártsajtónak hívjuk. (Csak itt nincs párt, ld. fentebb.)

Na de vissza a kormányzáshoz. Ott mindez élesben megy: nem bemondani kell Fb-n, hogy ez vagy az kellene, hanem meg kell tervezni, előtte-alatta-utána szakérteni, hogy jól megy-e a dolog, és akárhogy lesz is, vállalni a felelősséget, személyesen, beleértve a sajtóban majd megjelenő kritikákat és a kommentszekciók "népharagját". És értem én, hogy van mit csinálni (oktatás, egészségügy, hogy mást ne is említsek), de azt is meg kell oldani, hogy minderre pénz is legyen, és hogy közben a támogatás is kitartson. Ez nem a Vatikán, ahol egy kóbor, öreg pápa (XXIII. János) a semmiből összehív egy egyetemes zsinatot (II. vatikáni zsinat, 1962-65.), amit már befejezni sem tud, mégis megváltoztatja vele a világegyházat, hanem egy elképesztően bonyolult rendszer, ami az egyéni napi megélhetéstől a társadalmi-gazdasági kohézióig mindenre kiterjed, sőt, nemzetközi szálai is bőven vannak.

De ez rengeteg melót jelent, és őszintén szólva, még ha MP-hez hasonló lehetőségem (tehát hihető támogatottság stb.) lenne is rá, akkor sem vállalnám. Mert szeretek csak meghatározott időt dolgozni, vannak hobbijaim, magánéletem, sok efféle. És az a legkevesebb, hogy egy szép reggelen valami fogalmatlan momentumos fújja fel a ház elé a járdára, hogy ne lopjak már, mert az ilyet önerőből is el tudom zavarni, nem kell hozzá rendőr.

Így az a jóslatom tehát, hogy minderre MP egy szép napon (pontosabban egy hosszabb folyamat végén) rájön, és lelép. Nem rosszból teszi majd, és egyébként teljesen megértem, az imént írtam le. Nem tudom, milyen lesz a búcsúja, kiregisztrál-e a fészbúkról, esetleg rendez egy búcsúbulit az Ötkertben vagy hol, de a lényeg, hogy eltűnik. A jóslatom ui. azon a másik kacsalábon forog, hogy egy nárcisztikus képtelen veszíteni. (Ez nem keverendő a Fidesz "akkor is nyertünk, ha vesztettünk"-politikájával, mert az egy szervezet stratégiája, nem egyetlen emberé.) Márpedig MP még mindig nárcisztikus, és a kudarctűrése (ld. a minden kis szirszar posztra való azonnali reakcióit, amik általában minimum indulatosak, hazugsággal vádolják a másikat stb.) szinte nemlétező. Talán nem csinál balhét, ha a Sparban nem kap zárás előtt friss avokádót, de el tudom képzelni. És egy országos választás elveszítése (lám, időközin el sem fognak indulni 2026-ig, hát mi ez, ha nem félelem és a választók cserbenhagyása?) kifejezetten kudarc, azt személyesen túlélni nem kis dolog, és hol van akkor még az, hogy a párton belül túléli-e az ember, sőt, a párt túléli-e.

Ha MP hallgatna rám, mihamarabb elkezdené leépíteni a várakozásokat, és előkészítené a távozását. Ne érts félre, kedves olvasó, nem a Fidesz mellett érvelek: a Fidesznek a nagyjából fair verseny nagyon is jót tenne, de jó ideje nincs versenytárs, és ez a legnagyobb baj. Most akadt valaki, aki húsz méterről kb. úgy néz ki, mintha, de ez még nem a premier, hanem csak a próbaidőszak, az előadás bő egy év múlva lesz, de már árulják a jegyeket. És a bonviván (de legalább már van jelölt, mondhatnám optimistán) leginkább olyan, mint egy verni való, rossz kamasz, aki mindent jobban tud, aki mindenre rá meri mondani felelőtlenül az ellenkezőjét, akit a tények csak önmaga kapcsán érdekelnek, és csakis, ha kedvezőek rá nézve, és akit anyu és apu az ostobaság végtelen határaiig kényeztetett eddig. Úgyhogy a jogsi meglehet, de hogy apu Ferrarijába nem teszi be a seggét, az ugyanezen körökben evidencia.

"Szegény, szegény magyar hazám!"

Utóirat

Mivel ezt még a méltán emlékezetes Nagy Újévi Beszéd előtt kezdtem írni, kimaradt az előrehozott választások követelése, ami a politikai komolyság mércéjével a "gyurcsányi" magaslatokat jelenti, és épp annyi szóra érdemes, amennyit ezen utóirat előtt vesztegettem rá.

Van ennél nagyobb baj is a világban, hogy mást ne mondjak, a minap megváltoztatott orosz nukleáris doktrína, illetve Trump újrázása az amerikai elnökválasztáson. Az első már egy közepesnél nagyobb méretű verébre is megengedi az atomcsapást, amennyiben egy atomhatalom támogatásával repült a vetésbe, a második pedig az emberi és politikusi színvonal rémisztő hanyatlása, ahol egy személyiségzavaros (nárcisztikus) személy, aki ráadásul már az anyaföldre sértő módon buta is, lett újra a világ egyik (hacsak nem a) legerősebb államának a vezetője. 300 millióból ez az egy jött ki győztesen, és ennek van, aki még örül is.

Na, ehhez a címben szereplő jóember (az én erkölcsi mércémmel nagyon is rossz ember) napi cselekedetei (ha Lukács még élne, már a negyedik kötetet írhatná, ez valamilyen folytatásos evangélium lehetne) annyira jelentéktelenek, hogy a megfelelő hasonlathoz a csillagászatot kellene elővennem (ha Budapesten van egy focilabda, ami a Nap, akkor Sydney-ben van egy porszem, na, az a nemtudommi, mindegy is, érted).

Mi az igazság?

Pilátusnak fogalma sem volt, mennyire betalált a kérdésével, pedig azóta (és persze előtte is) ez az egyik legfontosabb, amit tudni szeretnénk. Mármint most - elnézést, a hangfelvételek tartalmáról van szó - arról, hogy pl. mi történt ténylegesen (ahhoz képest és azon túl is, amit hallunk), hihetünk-e az elhangzottaknak, vagyis ténylegesen ezek hangzottak-e el, illetve amikor bárki manipulációt emleget, az miképpen képzelhető el, kik csinálják, mivel, hogyan stb.

A fentiekre kívülállóként elég nehéz válaszolni, de akik a beszélgetésekben részt vettek, azok bizony tudják a válaszokat, így a tények legalább megmenekültek, ezt semmilyen mesterséges intelligencia nem fogja a fejükben meghamisítani.

A tényeken túl is van élet, így marad terület, ahol lehet okoskodni, és e sorba itt állok be röviden. Mivel van pszichológiai képzettségem (diplomával lezárva), engem mindig is erről az oldalról érdekelnek az emberi történetek, akár politika, akár más a téma vagy az apropó. És ebben kezdettől fogva koherenciát érzékelek, amit ennyi idő után akár már részletesen dokumentálni is lehetne, nem kellene "megérzésre" hagyatkozva írni róla. Az illető ember a nárcisztikus személyiségzavar komoly és nagyon jellemző jegyeit mutatta és mutatja a mai napig, kezdve a nyilvánosságra került házassági történetektől, bezárva napjainkig, amikor - továbbra is, folytatólagosan mintegy - a személyes felelősség leghalványabb árnyalata vagy a saját hibák beismerésének, az önkritikának, a saját személyéhez való realista viszonyulásnak a halovány nyoma sem tapasztalható, a manipuláció és a tagadás annál inkább, valamiféle gyermeki fontosságtudattal nyakonöntve.

Semmi baj, én sem vagyok tökéletes, ugorhatnánk is. Mármint én ugorhatok, hiszen mindebből már eldőlt számomra, hogy egy ilyen alak az én szememben politikai értelemben legfeljebb nevetséges, emberileg kerülendő, és a legjobb lenne ha mindez meg sem történt volna, mivel a legfőbb diszkrepanciát az okozza, hogy egy belül bizonytalan és szeretetlen kisgyerek egy felnőtt testébe zárva küzd a maga gyermeki szintjén és eszközeivel azért, hogy utólag megkapja mindazt a figyelmet és szeretetet, amit egykor anyutól kellett volna megkapnia. De ez reménytelen a részéről, hiszen a felnőtt világ már csupa elutasítás, szeretetlenség és ezekből fakadó bizonytalanság, amit mindannyian úgy élünk túl, hogy többé-kevésbé egészséges önértékelésünk révén nem esünk szét kudarc esetén sem, mert tudjuk, kik vagyunk és mit érünk. Vagy legalábbis tudnunk kellene. Emiatt tudunk megértők, empatikusak, megbocsátók, elnézők lenni másokkal szemben, mert megértjük, hogy nekik is nehéz, hogy lehetnek rossz napjaik, hogy a minket ért igazságtalanság nem egy világösszeesküvés (ez még fontos lesz), hanem általában csak szerencsétlen koincidenciák eredménye, és sokkal ritkábban célzott rosszakarat. Ad vocem világösszeesküvés: ki az, aki azt gondolja, hogy az őt érő negatív hatásokról mindig a "legfelsőbb szinten" tehetnek? Mintha az "alsóbb szintek" akár képtelenek, akár méltatlanok lennének effajta negatív hatások okozására. Más szóval: ha nekem valaki ártani akar, az minimum miniszter legyen, de abból is a miniszterelnök (egyik) jobbkeze, nem ám valami tárca nélküli félkegyelmű, de még inkább maga a miniszterelnök, aki kései, a családi tűzhely melegétől elorzott óráiban tanulta meg a hangmanipuláló mesterséges intelligencia használatát, hiszen más dolga sincs, tudjuk, lopni ráér napközben, és rajta kívül nincs senki, aki méltó ellenfelem lehetne, ugye, de ha van is, az én szememben az egy senki, így nem is törődnék vele.

Ennyit hát a személyiségzavarokról.

A hamis megváltó közönsége

Az egyszerű (egyszeri) szemlélőtől nem várható el, hogy amit szemlél, azt túl nagy mélységig megismerje, elemezze, értékelje. Hétköznap bőven elég, ha általános benyomásokat szerez, amelyek elégségesek az érdeklődése mélységének és az ehhez mért színvonalnak megfelelő vélemény kialakítására. Magyarán, az "utca embere" lehet felületesen ítélkező.

A "megmondóember", az akadémikus, a sajtómunkás, egy másik politikus azonban nem. Mégpedig azért nem, mert számára a tények és azok értelmezése afféle munkaköri kötelesség (a politikus itt kivétel, de mivel a saját szakmája az érintett, így marad), amit a legjobb tudása szerint kell végeznie, a végeredménynek pedig menet közben kell körvonalazódnia, nem pedig előre megírva lennie.

Namost, ehhez társul az az elfeledett erkölcsi elv, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Ez annyit tesz, hogy rossz eszközzel jó célra törni is erkölcstelen. Itt a leggyakoribb ilyesfajta eszköz a részrehajlás, a kettős mérce és a tények kegyes értelmezése vagy minél kedvezőbb, netán a "de mik ezek azokhoz képest" típusú keretezése. Értem én, nem voltam gyerek már Gyurcsány tragikomikus kormányzása alatt sem, tudom, milyen várni a jobbra, várni a "gazemberek" bukását, örülni bárminek, ami nekik rossz stb., de épp ez tesz sokunkat alkalmatlanná a politikai pályára, hogy az igazságosság igénye nem veszett ki belőlünk, és nem foglalta el a helyét a hatalom akarása, sem pedig önnön nagyszerűségünk bizonygatásának beteges kényszere. Tudjuk azt mondani, hogy ha nem mi csináltuk, attól még lehet jó.

A mai értelmiség, amely e hamis és alkalmatlan megváltót ajnározza, elnézi neki kisgyermeki csetlés-botlásait, kontroll nélküli indulatkitöréseit, az eleve gyomorforgató múltját bántalmazó férjként, az ebből természetes módon következő, máig jellemző stílusát, szóhasználatát, viselkedését, elittudatát, nem csupán elemi kritikai feladatának nem tesz eleget, de önmagát alázza meg, és önként mond le saját szakmaiságának immanens védelméről, hiszen épp e szakmaiságán ugrál sáros bakanccsal, egy olyan politikai cél érdekében, amelynek elérésére nem ő hivatott, vagyis még ráadásként a szereptévesztés vádja is nevetségessé teszi őt.

Hogy is állunk?

Egyik oldalról van tehát egy személyiségzavaros figuránk, aki először önmagát keverte bele, majd később, talán engedve a körülötte lévők biztatásának is, szintet lépve, magát "valakinek" képzelve lépett egyre feljebb (beljebb) ebben a zavaros közegben, elhívén magáról, hogy "esélye van", sőt, csak neki, sőt, ő a kiválasztott, aki "egyedül méltó", és mindenki mást, aki ezt kétségbe vonná, ekként is kezel.

A másik oldalon pedig ott a róla beszélő, hírt adó, azokat kommentáló közeg, amelynek kiemelt figurái, átlépve saját illetékességüket, őt politikai kívánságaikhoz használják fel (ez a szereptévesztés), a tényeket ennek megfelelően tálalják vagy épp hallgatják el (szakmaiatlanság), miközben észre sem veszik (vagy ezt is feláldozzák), hogy a társadalmi értékük ezáltal meredeken zuhan, vagyis önként mondanak le valódi szerepükről és értékükről (ez az önmegalázás).

Ha ebből bárki képes legalább menzai minőségű végterméket összeütni, az előtt örömmel emelem meg a kalapom.

A fentiek egy magát a megfelelő mértékben komolyan vevő, a tévedhetetlenség erényének birtokában nem lévő értelmiségi véleménye, amelyben a szakmai tudás és tapasztalat, a hétköznapi élettapasztalat és a mindennapokra kritikusan figyelő attitűd keveredik és áll össze, amely - legyen szerény az ibolya - az átlagot meghaladó műveltségi és olvasottsági bázison, valamint az évek számával gyarapodó emberi tapasztalaton áll, beleértve azt a soha el nem hangzó tudást, ami szerint az igazság és az igaznak tartás különbségéről való emberi tudás a feltétlen igazság megismerhetőségének jele (és a priori ismerete egyben), illetve ami ebből következik: az igazság isteni volta vitán felül áll. De ez már egy másik írás lenne.

1. A zsidó vezetők a rómaiak kezére adták Jézust, hogy azok kivégezzék, istenkáromlás, illetve a császár elleni lázítás bűne miatt.
2. A második világháború alatti zsidó holokauszt megtörtént, azt semmilyen égi vagy földi hatalom végül nem akadályozta meg.

A fenti két, nagyjából szabatosan megfogalmazott tényállítás közti kötőszó Labossa Péter Mihály érdi evangélikus lelkész szerint a következő: ezért.

Ez egyébként nem érvelhetetlen vélemény, csakhogy az érvek, amelyek elég nehézkesen megbírnák ezt a felépítményt, maguk is más premisszákon állnak, és ezek cseppet sem kívánatosak.

Először is, amikor az áldozatot hibáztatjuk, ráadásul még csak nem is ugyanaz az áldozat, mint az elkövető (ti. akik halálra adták Jézust és akiket a nácik megöltek), akkor nem vagyunk igazságosak, hiszen el sem követett tettért bűnhődni sosem az.

Másodszor, a kollektív bűnösség (azért te, mert zsidó vagy) ez esetben egybeesik az antiszemitizmussal, és semmi mással.

Harmadszor, lehet, hogy jól hangzik, de mi bizonyítja, hogy Isten mintegy "elfogadta" a Jézust halálra adó pár ezer zsidó felkiáltását (ti. "Vére rajtunk és fiainkon!" Mt. 27,25.)? És ha el is fogadta, ebből milyen logika szerint következik a holokauszt igazságtalansága? Hogy ott is öltek ártatlanokat, amilyen Jézus is volt? (Ez a legtöbb, amit találni lehet, de ez nem okfejtés, csupán tény.)

És végül (?): mi vezet oda, hogy ma egy lelkész ezt a szószéken hirdesse, és mi akadályozza meg a hallgatóit, hogy ezt mint tévtanítást, valamiképpen azonnal ne jelezzék neki? Mert felállni és kimenni azonnal, azt lehet. Merem remélni, hogy ilyen helyzetben ennél többet is mernék tenni.

A másik jómadár pedig Vincze Minya István, az Erdélyi Református Egyházkerület kalotaszegi esperese, aki a párizsi olimpia megnyitójának bizonyos szereplőivel kapcsolatban vizualizált középkori büntetési tételeket. Az egyedüli, aminek örülni tudok, hogy ez sem katolikus volt, így élve marad a remény, hogy talán ott több az ész és a mértékletesség (nem).

Először is: már az apostolok is megkérdezték Jézust, hogy nem kellene-e lehívni a tüzes istennyilát azokra a nyomorult szamaritánusokra (Lk. 9,54.), és meg is kapták a válaszukat: "Az Emberfia nem azért jött, hogy lelkeket pusztítson, hanem hogy megmentsen!" (Lk. 9,56.).

Másodszor, ha ez nem lenne elég: "Enyém a bosszú, én majd megfizetek" - idézi Pál az Írásokat (Róm. 12,19.). De ez nem mond semmit arról, hogy ez a fizetség mikor és miként jön el, illetve mi eszközei lehetünk-e ennek az igazságszolgáltatásnak. Amilyen tökéletlenek vagyunk, aligha.

Harmadszor, ha a fenti sem elég: miért épp az lenne az igazságos büntetés, amit a nagytiszteletű lelkész úr írt? Régi tapasztalati igazság, hogy egyházfik felbosszantásában az sikeres, aki olyan szexuális tevékenységet reklámoz, amit az adott egyház tilt. De ebbe a provokációba így belesétálni (miért épp itt és most telik be a pohár?) annyira kispolgári, hogy már szinte szégyellem, hogy belementem a kritikájába.

Kedves nem hívő, nem heteró, nem akármilyen, hanem bármilyen olvasó, a fenti két megszólalás teológiai és emberi értelemben is botrányos, a saját mércéje szerint sem védhető (és a reformáció egyik alapelve, a "sola scriptura", vagyis csak a [Szentírás] szöveg[e] alapján is elbukik). Deviszont! Ha a fentiek kapcsán bárki is a címben említett kötőszóval keresne kapcsolatot egymástól távoli tények között, netán általánosító módon "a keresztényeket" hasonlóképp venné a szájára, úgy a fenti érvelés ellene fog fordulni. Mi legyen akkor? Mindenki foglalkozzon azzal, amihez tényleg ért, ezeket meg küldje el valaki egy tanfolyamra, aztán meglátjuk. És persze kérjenek bocsánatot, ez a tisztességes szándék mércéje is, mert tévedni emberi dolog. Másra kenni még emberibb.

Volt ez a faluhelyen jelentéktelennek számító ügy, hogy Puzsér írásban üzent egy régi ellenfelének, mire az odament hozzá, és orrba vágta. Ok-okozat, úgy tűnik, a dolognak meglehetős kontextusa van, nem lenne szerencsés a két tettet (írást és ütést) önmagában szemlélni (bár ki szeret ilyesmit szemlélni, nemdebár?).

Erre sokféle reakció született, az orrba vágást jogosnak (megérdemeltnek, mások helyett is megtettnek) tartók véleménye hangosabbnak tűnt. Majd a fizikailag sértett (Puzsér Róbert) is írt erről az Indexen, Az emberi és polgári jogok követelménye egyértelmű: szólásszabadság van, verésszabadság nincs címmel. Ehhez szeretnék hozzátenni pár dolgot, természetesen a szerzőnek címezve, természetesen nem apodiktikus kijelentésként.

Az örök probléma: a szó vajon tett-e?

Másképpen: aki beszél (ír), az e cselekvésének tartalmával megvalósít-e "másodlagos" cselekvést vagy sem? Az elsődleges tett természetesen maga a beszéd vagy írás (illetve bármilyen kommunikációs forma, pl. a mutogatás is, amit ki ne ismerne, aki vezet bármilyen járművet). A másodlagos, amiről itt szó lenne, a kommunikáció hatása, amit a környezetére, elsősorban a címzettre gyakorol. Arra gondolok, hogy szavakkal lehet simogatni és verni is a másikat, ennek olyan kiterjedt az irodalma, hogy bele sem megyek, "verbális erőszak", "fizikai erőszak" stb. keresésére rengeteg tanulmányt találunk, meglehetősen egybehangzó tartalommal.

A fenti kiscím kérdésére a válasz ez: igen, a szó egyben tett is, vagyis aki bármiképpen is beszél, az a fizikai tettekhez hasonló direkt hatást tud tenni a címzettjére. Eltekintve attól, hogy nem törik el egy testrész sem, a pszichés hatás nagyon is megegyezik.

Vissza a konkrét esethez: Puzsér a fent linkelt indexes véleményében maga nevezi gúnyiratnak az eredeti írását, amely ugyan "szatírikus és fiktív jellegű", de mégiscsak: a másik kigúnyolására íródott. Jöjjön itt a verbális agresszió egyik, még 2001-2003-ból származó definíciója:

...a verbális agresszió „olyan verbális viselkedésforma, olyan verbális aktus, amelynek során a beszélő szándéka az, hogy direkt vagy indirekt módon (de mindenképpen szándékosan), az elhangzott nyelvi megnyilatkozás tartalma és/vagy minősége (pl. hangerő) folytán egy másik személyt bántalmazzon, szidalmazzon, sértegessen”. A nyelvi agresszió tehát egy direkt cselekedet, amelynek az előbbieken túl az is célja, hogy a másik személynek fájdalmat okozzon, vagy rossz érzést keltsen benne (Csepeli, 2001).

Ezek után nem kell szociálpszichológiából doktorálnunk, hogy megállapítsuk: Puzsér a szólásszabadság és a közszereplőkre vonatkozó szélesebb tűrési kényszer mögé bújva követett el verbális agressziót egy újságíró ellen. Az érintett újságíró pedig erre fizikai agresszióval válaszolt. Mivel a kétfajta agresszió meglehetősen hasonló hatású, itt aligha állítható, hogy a kétféle tett teljes mértékben különbözne egymástól, annyira, mondjuk, mint banán és holdvilág.

Puzsér érvelése jogi jellegű: a szólásszabadság törvényileg garantált, a verésszabadság törvényileg tiltott. Itt természetesen igaza van (általánosságban, mert mindent azért a szólásszabadság révén sem szabad).

Most jönne az a rész, amikor a szerző kinyilatkoztató formában állást foglal, eldönt, ítélkezik, megmond. Nagy tisztelettel, nem élnék a lehetőséggel, fentebb leírtam mindent, ami számomra fontos volt.

Ja, még egy: a címben szerepeltetett "és" kapcsolat nem logikai, nem egymás rangjára "emelő" (lesüllyesztő) szándékú, hanem a szimpla felsorolás kötőszava.

Orbán az elmúlt napokban viharos tempóban találkozott Zelenszijjel, Putyinnal, Hszi Csin Pinggel, majd Washingtonba, a NATO-csúcsra utazott. Közben megalakult a Patrióták Európáért EP-frakció, rögtön a harmadik legnagyobbként. Eközben Magyarország még mindig csak szűk tízmilliós ország, gazdasági súlya nem épp jelentős, az Alföldön pedig torma nő a földből, nem chipgyár.

Mindeközben itthon

Kicsit korábbi a hír, de az EP-választásokhoz kapcsolódik: Gyurcsány és a DK vezetése nem mond le, mert "ez a legerősebb csapat". Igen, ez, amely a szocikkal, akik szintén élnek, virágoznak, erejük teljében vannak, úgyszintén a Párbeszéd, együtt 8 (nyolc) szálalékot szerzett a múltkori választáson. Most csukjuk be a szemünket, és képzeljünk el egy tényleg gyenge csapatot.

Magyar Péter, aki viszont 30% körül teljesített, amit, akik szeretik a számokat, legalábbis köteles tisztelettel kezelnek, azóta jobbára annyit tett hozzá mindehhez, hogy mégiscsak (habár hányszor ígérte az ellenkezőjét) EP-képviselő lett, illetve a győzelem okán, bulizni jártában, fiatal, úgy hírlik, gyereklányokat inzultált (a forrás itt a kétes hírű Ripost, viszont belőlük kinézem, hogy addig ásnak egy trágyadomb mélyére, amíg találnak valamit, míg a "független" sajtó nem feszegeti a kínos témákat, csak ha abból kormányellenes cikk kerekedhet).

Karácsony Gergely, a 41 szavazatos főpolgármester pedig újra az állását féltheti, mert már megint számolás lesz, bár azt olvastam, sajtónyilvánosan, bárki bemehet kibicelni, úgyhogy behűtöttem a sört az újabb meccsre.

Mellesleg, Karácsony: ez a csávó egyszerűen állást akar, semmi többet. Érzi persze, hogy lenne mit kezdeni ezzel a pozícióval, de már tudjuk, hogy nem kezd semmit, van rá öt év bizonyítékunk. Dehogyis érdekli őt a nagypolitika (mármint az országos és az afeletti, EU-s, pláne a világpolitika), dehogyis akar ő valakivé válni (azon kívül, hogy túléli a figyelmetlenül, jobbról érkező villamosokat is), egyszerűen csak jó fizut, nem beleszakadós munkahelyet, némi hatalmat és szereplési lehetőséget, valamint a későbbiekben jó nyugdíjat szeretne.

És itt van még a Momentum is, amely új elnököt választott a kiérdemesült sikeremberei helyébe: kicsivel megelőzve az egyszer már kiérdemesült Fekete-Győr Andrást, a nem kevésbé ambiciózus és már eddig is sikeres Tompos Márton került az elnöki székbe, nyilvánvalóan nem érdemtelenül szerezve hárommal több szavazatot iménti vetélytársánál.

Mindeközben Európában és az USA-ban

Hát, elég vegyes. Először is, már megint vannak, akik Orbán tárgyalásait a megtámadására használnák. Nem nagyon értem egyébként, hogy ez miképpen segítené elő az EU egységét, mit demonstrálna azon felül, hogy a kicsik fölött üvegplafon van továbbra is, vagy hogy, feltéve a klasszikus kérdést: és erre Putyin?, erre mi lenne a válasz. (És erre Hszi Csin Ping, ha már itt tartunk, kölcsönös büntetővámok, ugyebár.) Szóval, bár továbbra is, mint már évek óta, millió kritikám van az Orbán vezetésével kiépült rendszerrel szemben, csak annyit látok, hogy az ún. nagypolitikát alig néhány valódi politikus műveli (kettő közülük, az orosz és a kínai elnök ráadásul komoly otthoni hatalommal, ide értve kicsit puhább módon Orbánt is, vagyis ők "diktátorok", tehát hárman), talán Macron még felvehető a listára, habár a francia csapatok Ukrajnába küldésével átlépte az alsó határt, legalábbis nálam. Német politikus már nincs ezen a listán, ott tehetségtelenek és középszerűek vették át a fontosabb helyeket, a britek épp kormányt váltanak, tőlük legfeljebb az várható, hogy rosszabb már nem lesz, és talán még a Meloni-féle Olaszország jöhet számításba. A lengyel Donal Tusk valószínűleg nagy tehetség, habár eddigi teljesítménye "csupán" annyi, hogy rá való tekintettel, hipp-hopp, Lengyelország már nem belső ellenség az EU-ban. Nyilván, az emberek is megváltoztak egycsapásra. És persze egy szakértő ápoló szemével figyeljük Biden elnök urat, akit talán a Jóisten rávesz, hogy lépjen már vissza (benne van, hogy azt fogja hallucinálni, hogy a nővérke helyett Ő szólt hozzá), akinek a váltóembere egy nárcisztikus félhülye, aki összevissza képes beszélni, ami abból fakad, hogy ostoba és műveletlen. Ott is könnyű ám dönteni. Jó kezekben vagyunk mindenesetre, érezzük át ennek nagyszerűségét, azt javaslom.

És végül Ukrajna. A napokban meghalt Antal "Ave" Attila országúti bringás. (Roubaix a blog neve, nem olyan véletlenül). Akik ismerték vagy a videóit látták, gyászolják őt. Meghalt valaki, aki sokat adott egy közösségnek, de még, mindenki úgy gondolja, nem jött el az ő ideje, élhetett volna.

Hát, ez megy Ukrajnában, csak naponta százakkal. Meghalnak, bár még nem jött el az idejük, sokat tettek vagy tehettek volna másokért, lehettek volna névtelenül boldogok. Nem kétlem, hogy lehet helyes álláspont meghalni a hazáért, és a honvédőket megillető dicsőséget nem vitatom el Ukrajna elesett védőitől. Viszont felvetném annak a lehetőségét, hogy mi lenne, ha élnének. Abban hiszek, hogy az jobb lenne.

Karácsony vagy Vitézy?

Aki abban bízott, hogy Karácsony 2019-es megválasztásával közelebb kerültünk a kormányváltáshoz, végső soron nem csalódott: igaz ugyan, hogy nem tudjuk, mikor lesz, de öt évvel közelebb vagyunk, mert egyszer biztosan lesz.

Aki azt remélte, hogy jobb lesz majd Karácsony Budapestjén élni, mint Tarlósén volt, az menjen le a 3-as metróba, és élvezze a klimatizált szerelvényeket, vagy a Városházánál üljön ki az átalakított parkolóba.

Karácsony, ez már zuglói polgármesterkedése alatt sem volt nagy csoda, a 2022-es választási elüttetése ennek szerves része volt, afféle megélhetési politikus, kivéve, hogy nem valószínű, hogy valaha is lopott volna. Beéri egy jól fizető állással, egy kis médiajelenléttel, egy kis valaki vagyok-érzéssel, és ő elvan. Budapest szíveskedjék követni a példáját.

Azt mondanám, hogy ennél egy Vitézy-típusú jelölt azért jobb, mert nem úszik az árral - megvan annak is az ideje -, hanem igyekszik szabályozni az ár lefutását is, vagyis valóban vannak tervei, koncepciói, látomásai. Olyanok, amilyenek, de politikusból mára nem maradt nagy választék.

Szentkirályi Alexandra

Egy percig hittem talán, hogy végigcsinálja, és nem is csinálta rosszul, nem volt miért utálni, és lakmuszpapírnak mindenesetre bevált. A visszalépésének örültem, mert így egyszerűbb a döntés, és úgy tartom, hogy tudni kell, melyik meccset (és mikor) kell megnyerni.

Ha fideszes lennék, biztosan Vitézyre szavaznék eztán, így, hogy nem az vagyok, kétségem sem maradt. Ugyanis kénytelen vagyok - talán még 2026-ban lesz rá alkalom - felhozni a saját, 2006 óta érvényes végső érvemet: Gyurcsány. Aki a DK-val (ez ma "Gyurcsány") képes szövetségre lépni, a támogatását elfogadni, nem érdekel, be kell-e fognia az orrát vagy már bírja a szagát, az számomra politikailag csak elutasítandó lehet.

Marad-e elég ellenfél itthon?

Bárki lesz Budapest főpolgármestere, nem fideszes lesz. Így a kormány kedve szerint viszonyulhat hozzá, szeretheti vagy épp utálhatja, megmarad "ellenfélnek", akire hivatkozni lehet. Más nincs úgyse. Tisza párt? Jaj már! Mély meggyőződésem, hogy az egész jelenség egy sajátos konstelláció eredménye, amelyben benne van a jogos vagy annak vélt elégedetlenség, a kegyelmi botrány, az ellenzék lassan évtizedes impotenciája (Gyurcsány!) a megújulásra és a vezetésre, és természetesen a külső körülmények, főleg a Covid és a háború, és ezek gazdasági hatásai. És benne van, bár ezt senki nem említi, mert olyan "izé", hogy ez a belpesti nőverő gazember olyan, mint Orbán volt egykor a szocikhoz képest: fiatal, sokkal inkább ereje teljében lévő, legalábbis külsőleg. Mert belül olyan üresen kong, a nyilatkozatai olyan rémisztően súlytalanok, a "nagy" mondásai olyan ostobák (ennek két csúcsa volt eddig: a rendőrségi walkie-talkie-val blokkolt internet és a Vodafone megvételének oka [t.i. hogy a kormány így jusson felhasználói adatokhoz]), hogy egy Playboy-lány is belepirulna. Intellektuálisan sértés lenne ellenfélnek nevezni.

Európai Parlament

Ez az intézmény nem felettes szerv, néhány képviselő ott nem hoz nagy változást, de sok kicsi változás talán igen. Az elmúlt években úgy tűnt, hogy az egész azért létezik, mert az otthoni politikuscsaládok leghülyébb tagjainak is kell valami állás. Mindenesetre Magyarország idén sem fog sok baloldalit küldeni oda, de hogy ez jelent-e majd bármit is a jövőre nézve, nem tudom. Mindenesetre az EP már számon kérhetné és elszámoltathatná a brüsszeli vezetést az elmúlt évekért: legyen az egyik téma a vakcinabeszerzés intézése, a másik pedig a lobbicsoportok túlzott befolyása.

Eközben Ukrajnában

Két éve, a háború legelején leírtam, és ez változatlan: Putyin bármikor kihozhatja döntetlenre. És azóta várok arra, hogy valaki levezesse: miként lehet fizikailag legyőzni egy atomhatalmat. A háború vége tehát minimum kétesélyes: békekötés vagy világvége.

A békekötés kapcsán semmi jót nem látok: nem látom például, miként tudná Ukrajna visszafoglalni a keleten elfoglalt területeit, pláne a Krímet. Egyszerűen nincs ennyi embere, még ha a pénz és a fegyver meg is lenne hozzá, Oroszország ezen a sakktáblán talán kevesebb tiszttel rendelkezik, de gyalogból akár tízszer annyit képes feltenni. És ott van neki Kína csendestársnak.

Európa ezt a tempót nem bírja, de úgy viselkedik, mint ostoba sprinter hegymenetben: ott hal meg, ahol csak túlélnie kellene, és így végül győzelemért nem fog harcolni.

USA? Ez a legendás "szabadság és lehetőségek földje" épp egy olyan esemény előtt áll - elnök kellene a következő évekre -, ami a világ folyását is döntően befolyásolhatja, elnöktől függően, természetesen. Erre mit látunk? Az egyik már a hamut is mamunak mondja, de még négy évig használná a Fehér Házat elfekvőnek, a másik jelenleg harmincvalahány vádpontban elítélt bűnöző, ostoba, nagy valószínűséggel nárcisztikus, és szintén nem épp fiatal, ha már ez is szempont lehet. Ez a választék a 330 millióból. Nem hittem volna, hogy ez is aktuális marad. Ukrán szempontból ez sem mindegy.

Kína? Gazdaságilag kikerülhetetlen, a szándékai csak úgy békések, mint egy macskának, ha kanárit lát, de más ott a mentalitás, ott a közösség az első, nem az egyén, így hiába atomhatalom, valahogy nem hiszem, hogy be is vetné. Jó vele jóban lennie egy ilyen kis országnak, mint a miénk, de miközben kezet fogunk, legyen valami a másik kezünkben, amitől legalább a biztonságunk látszata megmarad.

Hát, nagyon felületesen, ebben a zűrzavarban élünk, és Izrael helyi konfliktusát az arab világgal még meg sem említettem. Ugyanígy szó sem volt klímaválságról, Afrikáról stb. Ebben a tengerben kell tehát elhelyeznünk a szavazatunkat most vasárnap, és remélni, hogy mint a lepke szárnya, a jó hatást mozdítjuk előre vele.

Olvasom épp, hogy egy telexes firkász elment Karsai Dánielhez, az ALS-től szenvedő alkotmányjogászhoz, aki az eutanázia legalizálásáért kezdett harcba még hónapokkal ezelőtt.

Olvasom azt is, hogy Karsai Dániel még e súlyos, fizikailag magatehetetlen, már csak kommunikációra is korlátozottan képes állapotában sem akar meghalni, habár több korábbi kritikus ponton túl van, amiket már nem akart elszenvedni. Sőt, még mindig látja további értelmét is az életének.

A cikk nyomán két érzés támadt fel bennem, a sorrendjük és intenzitásuk mindegy. Az első a klasszikus, némileg kárörvendő (de csak a saját igazságom győzelme okán) "én megmondtam, hülyék" érzése, ezt Karsai Dánielnek is címezem, őszinte tisztelettel és embertársi szeretettel. Mert az élet és az élet értelme fura jószág, és a gyakorlatban nem tudjuk, elméletileg pedig szeretünk okosabbak lenni, habár életet teremteni nem tudunk, hogy meddig, miért, hogyan élet az élet, és vajon mi lenne az emberi méltóság. A másik, hogy az eutanázia legalizálása mellett hadakozó hitetlen neocsőcselék már simán megölte volna ezt az embert, az emberi méltóságra hivatkozva. Talán épp a cikk írója is, de nem akarom megvádolni el sem követett bűnökkel.

Karsai Dánielre talán senki sem emlékezne, ha "csupán" alkotmányjogász lenne. Az "ALS-es alkotmányjogász" Karsai viszont már most sokat tett értünk, a társadalomért. Azt ugyan nem tudom, és nincsenek vérmes reményeim sem, hogy a társadalom megérti a példáján keresztül, hogy élni annyira jó, annyira sokrétű feladat, hogy elvenni sem hagyjuk, nemhogy odadobni az emberi méltóság oltárára, egy nyavalyás betegség miatt. (Lenne, amikor a méltóság megőrzése megkövetelné az életünk "elengedését", de ez nem az a helyzet, és az sose jöjjön el.) De talán egyesek megértik, e sorok írója és azok, akik hasonlóképpen gondolkodnak, talán kicsit hátradőlnek a fotelben: amit, amiben hiszünk, az élet szentsége, még egy ebben talán csak fokozatosan hinni kezdő beteg életén keresztül igaznak bizonyul. Soha nem kérném senkitől ezt az árat, inkább sose tudjam meg, "mennyire" szent az élet, de az élet egyben ilyen is, tragédiákkal szegélyezett.

A következő szint eljöttében bízom: abban, hogy Karsai Dániel, az alkotmányjogász, emberi jogi harcos, sokunk bölcsebbé válásának elősegítője, akinek így sokkal tartozunk, átgondolja azt, hogy az élet értelmessége átnyúlik a halálon is. Szívből kívánom neki, hogy eljusson ide.

Olvasásra ajánlom: Lk. 15, 11-32. Újra és újra és újra.

Korábban gondoltam már, hogy írok, de sem a kedvem, sem az információk nem voltak hozzá elégségesek. Időközben láthattuk Varga Juditot a szupertehetséges Hajdú Péterrel beszélgetni, illetve előtte Facebook-on is megírt e témában - t.i. a párkapcsolatuk messzire nyúló árnyékairól - egyet-mást.

Magyar Péter már jó előre jelezte, hogy ezek lesznek a vádak ellene: igaz, ez kézenfekvő, hiszen (ex-)férjet mi mással lehetne támadni, mint házasságon belüli erőszakkal (hacsak nem féktelen nőügyekkel, de azok fel sem merültek), de finom jelzés az is, hogy valaki előre tudja a vádakat, hiszen, mondhatnánk, könnyű tudnia, ha egyszer tényleg el is követte az abban megfogalmazottakat.

Az erőszakot elszenvedett nő mellett szokás feltétel nélkül kiállni, és minden "beépített" szkepszisem ellenére úgy gondolom, hogy Varga Judit elmondásai hitelesek. (P. Lilinek pedig mint fiatal és élettapasztalattal alig rendelkező felnőttnek bocsássuk meg a véleményét.) Ő is egy a sokat szenvedő feleségek között, akik legvégül egyedül maradnak, mert sem barátok, sem kollégák (itt: kormánytagok) nem érzik magukat illetékesnek, hogy beavatkozzanak. A jelenség egyébként, úgy hiszem, általános. Én is hallottam már baráti kört érintő megcsalásokról, ahol csak a boldogtalan másik fél nem tudott vagy nem akart tudni semmit, míg a "hű barátok" azzal intézték el a dolgot, hogy nem tisztük senkit felvilágosítani semmiről. Végül is, nem őket csalják meg, nem őket bántalmazzák stb. Tragikusnak tartom, amit Bayer Zsolt írt, hogy már tíz éve tudtak erről, de nem tettek semmit végső soron.

Furcsa, hogy akik a nők bántalmazásakor ki szoktak állni, most inkább csendben vannak, kivárnak, kételkednek. Értem én, hogy fideszes nőnek kevesebb joga van az együttérzésre (az ő szemükben, hiszen miért ment hozzá, nemde?), de akkor is: ez nem kettős mérce? De igazából ennél is súlyosabb a helyzet.

Ugyanis a csend, a kivárás annak szól, hogy miként dönt a közvélemény, pontosabban, hogy a közvélemény rátalál-e az egyetlen helyes erkölcsi megítélésre, ami a következő.

Aki embernek, férjnek nem válik be, az egy ország sorsát jelentősen befolyásolni képes politikusnak is alkalmatlan.

A fenti értékítélet még a Szentírással is összhangban van: aki a kicsiben hű volt, arra sokat bíznak. (V.ö. Mt. 25, 21-23.) De aki még jó férj sem tud lenni (ami egyébként nem lenne kevés önmagában sem), az sokkal többeket érintő, sokkal bonyolultabb helyzetekben miért válna be? Mert végső soron, és ez az ellenzéki (nem kormánypárti) megszólalók fő kormánykritikája is: aki erkölcstelen, gátlástalan ember, az politikailag is alkalmatlan, vagyis nem a rossz oktatás vagy egészségügy, hanem a teljes embert érintő erkölcsi ítélet (elítélés) az, ami a kormány elleni legnagyobb kritika alapja. Ui. "gazemberektől" bármi kitelik.

A fentiekkel kapcsolatban gyakori ellenvetés, hogy a magánélet és az ún. közélet közt nincs ilyen erős kapcsolat, tehát valaki lehet jó politikus és pocsék házastárs egyszerre. Ez az ellenvetés azzal az előfeltételezéssel él, hogy a konkrét emberben a magán és a "köz" élesen és határozottan szétválasztható, így azok elvileg talán, de gyakorlatilag sosem keverednek. Aki volt már fogfájós a munkahelyén, az tudja, hogy ez mennyire téves elképzelés.

A másik ellenvetés az, hogy ha valaki rossz személyiség, attól lehet pl. nagyszerű matematikus. És ez történetesen így is van. Csakhogy miközben a matematika elvont, logikai, könnyen objektiválható (az embertől mint erkölcsi lénytől függetlenként kezelhető) tudomány, addig a politika nem az, hiszen amiről szól, az maga az ember, amiként a világban a maga társadalmi életét megszervezi. Vagyis a politika nagyban elég jó analógiája annak, ami a család kicsiben. Aki pedig a családban sem boldogul, az miként boldogulna a politikában? A matematikusi példát folytatva: ha valakiről kiderül, hogy pocsék matematikus, azt nem kíséri társadalmi megvetés, elhatárolódás vagy kiközösítés. De ha valaki pl. erőszakos természet, pedofil vagy egyéb módon bántalmazó, azt sokszor az egész társadalom, politikai nézettől függetlenül, elítéli, mégpedig szinte gondolkodás nélkül. És ez nagy jelentőségű, hiszen ez az emberi erkölcs egyik legeminensebb (közösségi) megnyilvánulása.

Még egy utolsó megjegyzés, a Magyar Péterről elhangzott "diagnózisról", ami az ún. nárcisztikus személyiségzavar. Mivel az internet teli van a témával (szakértői, laikus és elszenvedői oldalról egyaránt), csak pár mondatot szánok rá, saját, személyes tapasztalatból. Először is, az Isten mentsen meg az ilyenektől. Az egyszerű, hétköznapi élet válik miattuk rémálommá, a természetesen normális válik stresszessé és élhetetlenné. A saját megítélésem pedig abban a feszültségben alakult ki, hogy az illető "jogilag" felnőtt ember volt, akit így kénytelen voltam mintegy felruházni a felnőttséggel járó minden attribútummal (pl. felelősségvállalás, őszinteség stb.), miközben (szakemberként) szinte folyamatosan éreztem, hogy a felnőtt testbe egy 5-6 éves kisgyerek van bezárva, a maga érzelmi fejlettségével, bizonytalanságával, szeretethiányával, és mindennel, ami ebből következik. Így vagy a felnőtthöz, vagy a benne voltaképpen "működő" sérült kisgyermekhez kellett viszonyulnom, ami (szakemberként) kevésbé volt kihívás, de nagyon dinamikus alkalmazkodást követelt tőlem. És ha a felnőttre haragudtam is (konkrét tettei miatt), a kisgyerekre, akit a szülei nem szerettek megfelelő módon, sosem tudtam. De mivel itt személyiségzavarról van szó, ez következményekkel jár: egy ilyen sérült személyiség képes óriási felfordulást okozni maga körül, és minél inkább megteheti (minél nagyobb a társadalmi hatalma), annál inkább. A közelmúlt példája épp az újraindulni szándékozó D. Trump. Számomra elképesztő, hogy egy 300 milliós országban egy ilyen alak lehet az egyik politikai oldal legjobb jelöltje. Ahogy az is elképesztő, hogy itthon, ha kicsiben is, egy Magyar Péter ugyanezt megkísérelheti.

Varga Judit politikai felelősségét most szándékosan nem érintve (és minősítve), most egy családon belüli, bántalmazó kapcsolatból kiszabadult nőt látok benne, akinek most két dologra biztosan szüksége van. Az egyik, hogy a történetét ne kérdőjelezzék meg, mert amit elmondott, azt senki nem akarná elmondani, főleg nem átélni. A másik pedig, hogy kaphasson lehetőséget a nyugalomra. Ha akar, tényleg legyen csak asztalos, legyen egy jó párkapcsolata, nevelje a gyerekeit, vegyen magának valami olyat, aminek tud örülni stb.

És ott vannak a gyerekek: szégyenszemre eddig csak Majoros Péter és Vona Gábor volt, aki kifejezetten beszélt róluk, hogy rájuk aztán senki nincs tekintettel, bicskei ügy ide vagy oda, a politika mindkét oldala magasról tesz a gyerekekre. Ez van, ilyenek lettünk. De tényleg ezt akarjuk azzal "kijavítani", hogy egy vállalhatatlan személyiségű embert emelünk pajzsra?

Két lehetőségünk van: az egyik, hogy hagyjuk neki ezt, és végignézzük a menetelését Brüsszelbe. A másik lehetőség, hogy kiállunk a jövőnkért, és egy tanárt küldünk az EP-be, aki képes lesz valóban számonkérni Orbánt

– tette hozzá Törley.

Minden - az a kevés -, amit mondandó vagyok, a fenti rövid, március 15-én elhangzott idézeten alapul, ami számomra afféle cseppben a tenger.

A demokráciafelfogásunk gyökeresen fogyatékos

Ez, átgondolva, rémisztően messzire vezető probléma. A felszínen az úszik, hogy Törley Katalin (és az álláspontját esetleg osztó egyéb szereplők szerint) az Európai Parlament jogosult számonkérni egy EU-s tagország demokratikus keretek között (ezt a 2022. évi kapcsán épp az ellenzék nem vitathatja, hiszen még a csillárokról is megfigyelők lógtak) megválasztott miniszterelnökét. Hogy milyen alapon, azt jogilag aligha lehet megmondani, és ehhez cseppet sem is értek, csak mint hírfogyasztó: a miniszterelnököket közvetlenül a parlamentek, közvetve pedig az esedékes választások résztvevői kérik számon. Így működik a modern demokrácia, akkor is, ha jobb-, és akkor is, ha baloldali a kormány.

Ezt mintegy meghaladóan (hiszen ez csupán jogi "berendezkedés", lehetne választás akár kétévente is, nem tilos, csak nincs értelme) felvethető a "magasabb", erkölcsi szempont, amely szerint a vezetőknek az ország sorsának javítását, az igazságosságot, a javak helyes elosztását, az EU értékeit stb. kell szolgálniuk, országos és EU-s szinten is. Itt már természetesen beleértve az EP-képviselőket is ("tízszeresen, százszorosan", ahogy Dániel et. mondta egykor).

Ezen a ponton kanyarodunk az igazi mélységek felé, és innentől válik valószínűleg nagyon is nem elfogadottá a véleményem:

1. Létezik ui. olyan feltétlen erkölcsi törvény, amely általánosan és feltétlenül igaz és kötelező: mindig törekedni kell igaz kijelentések megtételére. E tétel tagadása csakis azon az áron lehetséges, hogy aki tagadja, e tagadásának kifejezett megfogalmazása által állítja e tétel igazságát (hiszen a tétel tagadását igaz kijelentésként törekszik előadni).
2. A fentiből következik, hogy az igazság maga is kapcsolatban áll a feltétlennel: igaz és hamis között mindig olyan ellentét feszül, hogy egyik a másikkal nem cserélhető fel tetszőlegesen. Nem mindegy, hogy ez vagy az az igaz, ez nem puszta szabad választás kérdése.

Miért fontos mindez? Pl. azért, mert Franciaországban épp a hetekben lett "alkotmányos jog" az abortusz (nem tudom, csak nők számára-e, vagy ez is mindegy most már). Vagyis az EU-ban egy tekintélyes ország a legmagasabb polcra azt teszi, hogy védtelen méhmagzatot bárkinek joga van elpusztítani. Ha ez az erkölcs, akkor mi ehhez képest bármi más?

Más országokban az eutanázia törvényes. Mintha az élet értéke nem feltétlen lenne (de ha így van, miért ne ölhetném meg én a nagyit, amikor már nincs rá szüksége a családnak, és csak az aggság van vele?), hanem - bármilyen szempontok szerint is, de - a ha-akkor (a feltételesség) viszonylatában állna, mégpedig teljes "terjedelmében"? Ennek a relativizálásnak pedig épp kettővel fentebb van a cáfolata: ha az erkölcs feltétlen, és az is igaz, hogy az ember maga erkölcsi lény, akkor az ember maga hordozza a feltétlent, még ha korlátozott, véges módon is. Vagyis az ember mint ún. "véges feltétlen", nem áll, és soha nem is állhat olyan törvények hatálya alatt, amelyek az elpusztítását (mások számára) úgymond jogossá teszik. Ez vonatkozik az abortuszra (még nem volt, hogy egy emberi magzat ne emberként született volna meg, tehát az abortusz egy fejlődő emberi lény elpusztítása, ahol nem lényegi, csupán "mennyiségi" különbségekre hivatkoznak a pártolói), a halálbüntetésre és az életvégi döntésekre egyaránt. (Az öngyilkosság érdekes e tekintetben: az élet értelmét radikálisan kétségbe vonó öngyilkos "érve" úgy szól: még meghalni is értelmesebb, mint élni. Az értelmesség tehát, ami az emberi lét sajátja, szintén eliminálhatatlan hivatkozási pont.)

Számonkérés? De tanárnő!

Visszakanyarodva: egy tanárnőtől elvárható, hogy számonkérésben gondolkodjon, habár az is, hogy előtte becsületesen "leadja az anyagot", illetve hogy a számonkérés szempontjait (mire fog vonatkozni) meghatározza. Ez itt, mivel nem mélyinterjúban hangzott el a fenti kis mondat, nyilván hiányzik, de szeretném jelezni, hogy más körülmények között elvárom. Az "anyag leadása" pedig egyelőre teljesen hiányzik, hiszen e tekintetben (politikailag) Törley Katalin még "senki". Úgy értem, a politikai teljesítménye aligha létezik.

De ami még fontosabb: milyen alapon lehet számonkérni bárkit, miniszterelnököt vagy akár egyszerű (egyszeri) képviselőcskét is egy olyan EU-ban, ahol a fenti "értékek" (nem is számítva már a nemekkel kapcsolatos ideológiák térnyerését, ahol neked jogod van magadat akár transznemű talicskaként is definiálni, de én ezért nem vagyok jogosult lehülyézni téged) egyre csak terjednek, velük pedig a mindent (a maga szempontjai alapján) semmibe vevő relativizmus, illetve, érdekes módon, a hierarchia kétes felfogása. Hiszen ma már bárki lehet bármi, ezt már csak tudja egy tanár, nemde? Pedig a hierarchia fontos, hiszen azt mutatja meg, hogy az adott entitással milyen módon kerülhetünk kapcsolatba. Így tudjuk, hogy egy növénnyel nem a mély, lelki beszélgetések síkján, egy ostoba, tanulatlan emberrel pedig nem az észérveken alapuló viták kapcsán. (Mindez sem a növények, sem az ostobák létjogosultságát nem kérdőjelezi meg.)

Szóval, tanárokat nem képviselőnek kell küldeni, hanem iskolákba, tanítani. Képviselőnek bárki alkalmas, aki képes megnyomni egy gombot (ha mindig csak ugyanazt, az sem dönti össze a világot), de tanítani, az valódi méltóság, és számomra az emberi hierarchia csúcsa (a filozófus és a művész közvetlen közelében). Ezt kell megtanítani mindenki számára, mert igaz, hogy (diákszemmel) aki tanul, az hülye, de aki nem tanul, az meg hülye marad. És hogy ezt nem tudjuk már régen? Dehogynem.