Van ennél nagyobb baj is a világban, hogy mást ne mondjak, a minap megváltoztatott orosz nukleáris doktrína, illetve Trump újrázása az amerikai elnökválasztáson. Az első már egy közepesnél nagyobb méretű verébre is megengedi az atomcsapást, amennyiben egy atomhatalom támogatásával repült a vetésbe, a második pedig az emberi és politikusi színvonal rémisztő hanyatlása, ahol egy személyiségzavaros (nárcisztikus) személy, aki ráadásul már az anyaföldre sértő módon buta is, lett újra a világ egyik (hacsak nem a) legerősebb államának a vezetője. 300 millióból ez az egy jött ki győztesen, és ennek van, aki még örül is.
Na, ehhez a címben szereplő jóember (az én erkölcsi mércémmel nagyon is rossz ember) napi cselekedetei (ha Lukács még élne, már a negyedik kötetet írhatná, ez valamilyen folytatásos evangélium lehetne) annyira jelentéktelenek, hogy a megfelelő hasonlathoz a csillagászatot kellene elővennem (ha Budapesten van egy focilabda, ami a Nap, akkor Sydney-ben van egy porszem, na, az a nemtudommi, mindegy is, érted).
Mi az igazság?
Pilátusnak fogalma sem volt, mennyire betalált a kérdésével, pedig azóta (és persze előtte is) ez az egyik legfontosabb, amit tudni szeretnénk. Mármint most - elnézést, a hangfelvételek tartalmáról van szó - arról, hogy pl. mi történt ténylegesen (ahhoz képest és azon túl is, amit hallunk), hihetünk-e az elhangzottaknak, vagyis ténylegesen ezek hangzottak-e el, illetve amikor bárki manipulációt emleget, az miképpen képzelhető el, kik csinálják, mivel, hogyan stb.
A fentiekre kívülállóként elég nehéz válaszolni, de akik a beszélgetésekben részt vettek, azok bizony tudják a válaszokat, így a tények legalább megmenekültek, ezt semmilyen mesterséges intelligencia nem fogja a fejükben meghamisítani.
A tényeken túl is van élet, így marad terület, ahol lehet okoskodni, és e sorba itt állok be röviden. Mivel van pszichológiai képzettségem (diplomával lezárva), engem mindig is erről az oldalról érdekelnek az emberi történetek, akár politika, akár más a téma vagy az apropó. És ebben kezdettől fogva koherenciát érzékelek, amit ennyi idő után akár már részletesen dokumentálni is lehetne, nem kellene "megérzésre" hagyatkozva írni róla. Az illető ember a nárcisztikus személyiségzavar komoly és nagyon jellemző jegyeit mutatta és mutatja a mai napig, kezdve a nyilvánosságra került házassági történetektől, bezárva napjainkig, amikor - továbbra is, folytatólagosan mintegy - a személyes felelősség leghalványabb árnyalata vagy a saját hibák beismerésének, az önkritikának, a saját személyéhez való realista viszonyulásnak a halovány nyoma sem tapasztalható, a manipuláció és a tagadás annál inkább, valamiféle gyermeki fontosságtudattal nyakonöntve.
Semmi baj, én sem vagyok tökéletes, ugorhatnánk is. Mármint én ugorhatok, hiszen mindebből már eldőlt számomra, hogy egy ilyen alak az én szememben politikai értelemben legfeljebb nevetséges, emberileg kerülendő, és a legjobb lenne ha mindez meg sem történt volna, mivel a legfőbb diszkrepanciát az okozza, hogy egy belül bizonytalan és szeretetlen kisgyerek egy felnőtt testébe zárva küzd a maga gyermeki szintjén és eszközeivel azért, hogy utólag megkapja mindazt a figyelmet és szeretetet, amit egykor anyutól kellett volna megkapnia. De ez reménytelen a részéről, hiszen a felnőtt világ már csupa elutasítás, szeretetlenség és ezekből fakadó bizonytalanság, amit mindannyian úgy élünk túl, hogy többé-kevésbé egészséges önértékelésünk révén nem esünk szét kudarc esetén sem, mert tudjuk, kik vagyunk és mit érünk. Vagy legalábbis tudnunk kellene. Emiatt tudunk megértők, empatikusak, megbocsátók, elnézők lenni másokkal szemben, mert megértjük, hogy nekik is nehéz, hogy lehetnek rossz napjaik, hogy a minket ért igazságtalanság nem egy világösszeesküvés (ez még fontos lesz), hanem általában csak szerencsétlen koincidenciák eredménye, és sokkal ritkábban célzott rosszakarat. Ad vocem világösszeesküvés: ki az, aki azt gondolja, hogy az őt érő negatív hatásokról mindig a "legfelsőbb szinten" tehetnek? Mintha az "alsóbb szintek" akár képtelenek, akár méltatlanok lennének effajta negatív hatások okozására. Más szóval: ha nekem valaki ártani akar, az minimum miniszter legyen, de abból is a miniszterelnök (egyik) jobbkeze, nem ám valami tárca nélküli félkegyelmű, de még inkább maga a miniszterelnök, aki kései, a családi tűzhely melegétől elorzott óráiban tanulta meg a hangmanipuláló mesterséges intelligencia használatát, hiszen más dolga sincs, tudjuk, lopni ráér napközben, és rajta kívül nincs senki, aki méltó ellenfelem lehetne, ugye, de ha van is, az én szememben az egy senki, így nem is törődnék vele.
Ennyit hát a személyiségzavarokról.
A hamis megváltó közönsége
Az egyszerű (egyszeri) szemlélőtől nem várható el, hogy amit szemlél, azt túl nagy mélységig megismerje, elemezze, értékelje. Hétköznap bőven elég, ha általános benyomásokat szerez, amelyek elégségesek az érdeklődése mélységének és az ehhez mért színvonalnak megfelelő vélemény kialakítására. Magyarán, az "utca embere" lehet felületesen ítélkező.
A "megmondóember", az akadémikus, a sajtómunkás, egy másik politikus azonban nem. Mégpedig azért nem, mert számára a tények és azok értelmezése afféle munkaköri kötelesség (a politikus itt kivétel, de mivel a saját szakmája az érintett, így marad), amit a legjobb tudása szerint kell végeznie, a végeredménynek pedig menet közben kell körvonalazódnia, nem pedig előre megírva lennie.
Namost, ehhez társul az az elfeledett erkölcsi elv, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Ez annyit tesz, hogy rossz eszközzel jó célra törni is erkölcstelen. Itt a leggyakoribb ilyesfajta eszköz a részrehajlás, a kettős mérce és a tények kegyes értelmezése vagy minél kedvezőbb, netán a "de mik ezek azokhoz képest" típusú keretezése. Értem én, nem voltam gyerek már Gyurcsány tragikomikus kormányzása alatt sem, tudom, milyen várni a jobbra, várni a "gazemberek" bukását, örülni bárminek, ami nekik rossz stb., de épp ez tesz sokunkat alkalmatlanná a politikai pályára, hogy az igazságosság igénye nem veszett ki belőlünk, és nem foglalta el a helyét a hatalom akarása, sem pedig önnön nagyszerűségünk bizonygatásának beteges kényszere. Tudjuk azt mondani, hogy ha nem mi csináltuk, attól még lehet jó.
A mai értelmiség, amely e hamis és alkalmatlan megváltót ajnározza, elnézi neki kisgyermeki csetlés-botlásait, kontroll nélküli indulatkitöréseit, az eleve gyomorforgató múltját bántalmazó férjként, az ebből természetes módon következő, máig jellemző stílusát, szóhasználatát, viselkedését, elittudatát, nem csupán elemi kritikai feladatának nem tesz eleget, de önmagát alázza meg, és önként mond le saját szakmaiságának immanens védelméről, hiszen épp e szakmaiságán ugrál sáros bakanccsal, egy olyan politikai cél érdekében, amelynek elérésére nem ő hivatott, vagyis még ráadásként a szereptévesztés vádja is nevetségessé teszi őt.
Hogy is állunk?
Egyik oldalról van tehát egy személyiségzavaros figuránk, aki először önmagát keverte bele, majd később, talán engedve a körülötte lévők biztatásának is, szintet lépve, magát "valakinek" képzelve lépett egyre feljebb (beljebb) ebben a zavaros közegben, elhívén magáról, hogy "esélye van", sőt, csak neki, sőt, ő a kiválasztott, aki "egyedül méltó", és mindenki mást, aki ezt kétségbe vonná, ekként is kezel.
A másik oldalon pedig ott a róla beszélő, hírt adó, azokat kommentáló közeg, amelynek kiemelt figurái, átlépve saját illetékességüket, őt politikai kívánságaikhoz használják fel (ez a szereptévesztés), a tényeket ennek megfelelően tálalják vagy épp hallgatják el (szakmaiatlanság), miközben észre sem veszik (vagy ezt is feláldozzák), hogy a társadalmi értékük ezáltal meredeken zuhan, vagyis önként mondanak le valódi szerepükről és értékükről (ez az önmegalázás).
Ha ebből bárki képes legalább menzai minőségű végterméket összeütni, az előtt örömmel emelem meg a kalapom.
A fentiek egy magát a megfelelő mértékben komolyan vevő, a tévedhetetlenség erényének birtokában nem lévő értelmiségi véleménye, amelyben a szakmai tudás és tapasztalat, a hétköznapi élettapasztalat és a mindennapokra kritikusan figyelő attitűd keveredik és áll össze, amely - legyen szerény az ibolya - az átlagot meghaladó műveltségi és olvasottsági bázison, valamint az évek számával gyarapodó emberi tapasztalaton áll, beleértve azt a soha el nem hangzó tudást, ami szerint az igazság és az igaznak tartás különbségéről való emberi tudás a feltétlen igazság megismerhetőségének jele (és a priori ismerete egyben), illetve ami ebből következik: az igazság isteni volta vitán felül áll. De ez már egy másik írás lenne.
