Volt ez a faluhelyen jelentéktelennek számító ügy, hogy Puzsér írásban üzent egy régi ellenfelének, mire az odament hozzá, és orrba vágta. Ok-okozat, úgy tűnik, a dolognak meglehetős kontextusa van, nem lenne szerencsés a két tettet (írást és ütést) önmagában szemlélni (bár ki szeret ilyesmit szemlélni, nemdebár?).

Erre sokféle reakció született, az orrba vágást jogosnak (megérdemeltnek, mások helyett is megtettnek) tartók véleménye hangosabbnak tűnt. Majd a fizikailag sértett (Puzsér Róbert) is írt erről az Indexen, Az emberi és polgári jogok követelménye egyértelmű: szólásszabadság van, verésszabadság nincs címmel. Ehhez szeretnék hozzátenni pár dolgot, természetesen a szerzőnek címezve, természetesen nem apodiktikus kijelentésként.

Az örök probléma: a szó vajon tett-e?

Másképpen: aki beszél (ír), az e cselekvésének tartalmával megvalósít-e "másodlagos" cselekvést vagy sem? Az elsődleges tett természetesen maga a beszéd vagy írás (illetve bármilyen kommunikációs forma, pl. a mutogatás is, amit ki ne ismerne, aki vezet bármilyen járművet). A másodlagos, amiről itt szó lenne, a kommunikáció hatása, amit a környezetére, elsősorban a címzettre gyakorol. Arra gondolok, hogy szavakkal lehet simogatni és verni is a másikat, ennek olyan kiterjedt az irodalma, hogy bele sem megyek, "verbális erőszak", "fizikai erőszak" stb. keresésére rengeteg tanulmányt találunk, meglehetősen egybehangzó tartalommal.

A fenti kiscím kérdésére a válasz ez: igen, a szó egyben tett is, vagyis aki bármiképpen is beszél, az a fizikai tettekhez hasonló direkt hatást tud tenni a címzettjére. Eltekintve attól, hogy nem törik el egy testrész sem, a pszichés hatás nagyon is megegyezik.

Vissza a konkrét esethez: Puzsér a fent linkelt indexes véleményében maga nevezi gúnyiratnak az eredeti írását, amely ugyan "szatírikus és fiktív jellegű", de mégiscsak: a másik kigúnyolására íródott. Jöjjön itt a verbális agresszió egyik, még 2001-2003-ból származó definíciója:

...a verbális agresszió „olyan verbális viselkedésforma, olyan verbális aktus, amelynek során a beszélő szándéka az, hogy direkt vagy indirekt módon (de mindenképpen szándékosan), az elhangzott nyelvi megnyilatkozás tartalma és/vagy minősége (pl. hangerő) folytán egy másik személyt bántalmazzon, szidalmazzon, sértegessen”. A nyelvi agresszió tehát egy direkt cselekedet, amelynek az előbbieken túl az is célja, hogy a másik személynek fájdalmat okozzon, vagy rossz érzést keltsen benne (Csepeli, 2001).

Ezek után nem kell szociálpszichológiából doktorálnunk, hogy megállapítsuk: Puzsér a szólásszabadság és a közszereplőkre vonatkozó szélesebb tűrési kényszer mögé bújva követett el verbális agressziót egy újságíró ellen. Az érintett újságíró pedig erre fizikai agresszióval válaszolt. Mivel a kétfajta agresszió meglehetősen hasonló hatású, itt aligha állítható, hogy a kétféle tett teljes mértékben különbözne egymástól, annyira, mondjuk, mint banán és holdvilág.

Puzsér érvelése jogi jellegű: a szólásszabadság törvényileg garantált, a verésszabadság törvényileg tiltott. Itt természetesen igaza van (általánosságban, mert mindent azért a szólásszabadság révén sem szabad).

Most jönne az a rész, amikor a szerző kinyilatkoztató formában állást foglal, eldönt, ítélkezik, megmond. Nagy tisztelettel, nem élnék a lehetőséggel, fentebb leírtam mindent, ami számomra fontos volt.

Ja, még egy: a címben szerepeltetett "és" kapcsolat nem logikai, nem egymás rangjára "emelő" (lesüllyesztő) szándékú, hanem a szimpla felsorolás kötőszava.