Az Árpád hídon történt biciklisgázolás sokakat elgondolkodtató tragédia. A kerékpárosok demonstráltak a helyszínen, és mindenki a magyar közlekedési morált emlegeti, annak alacsony színvonalát. És persze igazuk van.

A morál azonban nem olyasmi, mint például az, hogy valaki jó-e matematikából. A morál az ember mint ember, mint teljes ember meghatározottsága, minden tettét kísérő vagy inkább "motiváló" cselekvési kerete. Az ember, akinek a morálja (erkölcsi érzéke, ezáltal pedig egy-egy tette) lényegesen hibás vagy sérült, az számíthat a közösség neheztelésére. (És ellenkezőleg: ha olyan hibája van, amely az erkölcsön kívül esik, pl. rossz matematikából, akkor a közfelháborodás is elmarad.)

Miért fontos mindez? Mert a közlekedési morál sokunk általános erkölcsi állapotának jobban látható kivetülése. Mi magunk, te, én, a többiek vagyunk azok, akik alacsony erkölcsi színvonalon állunk, és ez meglátszik a közlekedésünkön is.

Történetesen szeretek biciklizni, mostanában országútival. Ez jó minőségű biciklit, technikai ruházatot és láthatóságot követel, és ezeket be is tartom. (Radaros hátsó lámpám még nincs, de meglátjuk még, meddig tart a szezon.) Igyekszem elkerülni a zsúfolt utakat, nem cikázom az autók között, néha inkább megyek a zebrán ("rollerezve", lassan), mint behajtva egy nagy és forgalmas kereszteződésbe, és ha lehet, lámpás átkelőket választok, és még így is volt, hogy hajnali hatkor(!) ütöttek el majdem, csak mert az illető nem akart elvesztegetni öt másodpercet miattam.

Eközben pedig vezetek is, elég sok éve ahhoz, hogy tapasztaltnak mondjam magam, ami leginkább óvatossággá vált bennem: nem bízom túlzottan a többiekben, mert nem ismerem az "érdekeiket", a jellemüket, és mert számomra nem érték "megnyerni" egy közlekedési helyzetet. És sakkozom is, így megszoktam, hogy több lépéssel előrébb kell gondolkodnom, nem a pillanatnyi nyereség számít. És végül, nincs az a röpke pár perc előny, amit megnyerhetnék, ha ez azzal a kockázattal jár, hogy cserébe elveszíthetem a saját családtagjaimat, vagy másoknak okozok súlyos sérülést vagy halált.

Amikor azon gondolkodtam, hogy miért gondolhatta érvnek vagy magyarázatnak a gázoló azt, hogy a BMW-s "rátapadt", és ő csak emiatt gyorsított, nem tudtam másra gondolni, mint hogy valamit mégiscsak kell mondania, valami racionálisat, ami kissé enyhíti a bűntudatát, ami eltávolítja tőle a felelősség súlyát. De ez a hibás morál, a megzavarodott erkölcsi iránytű (a téves lelkiismeret) kiáltó jele és példája. Mert az is egy döntés, hogy gyorsítunk (egészen a versenyzésig), és az is, hogy nem. Hogy nincsen őrnagy Tóték nélkül, hogy a sorstalanság is sors stb. Hogy a döntéseink mások életébe kerülhetnek.

A 33 éves gázoló egy életre megbűnhődik ezért a tettéért, ez már most is történik, itt csak mennek tovább a dolgok, lesz tárgyalás, elítélik, nagyjából a maximumot fogja kapni a társadalmi felháborodás és a nagy médiafigyelem miatt is, majd jó magaviselettel, talán megváltozva, talán felelősebb emberként, éli tovább az életét, ahogy tudja, de azzal, hogy ő marad "a gázoló". Ez így részemről rendben van.

És mi lesz velünk? Csak mert azóta is volt olyan biciklis, aki este világítás nélkül ment ki a forgalomba, autós, aki nem tartott elegendő oldaltávolságot kerülésnél vagy épp átment a piroson, robogós, motoros, akinek mindenhol szabad (és egyben persze "kell" is) mennie, és gyalogos, aki még hiszi, hogy a felfestett zebra fizikai védelmet is nyújt a gázolással szemben.

És mi lesz a szabályokkal? Bevezethetnék az átlagsebesség mérését, de "nincs napirenden", ezt mondták. Miért nincs? Mi gátolja? Ki döntött így? Nem lehetne újra dönteni róla? Miért tartjuk fenn ezt a helyzetet? Az, hogy "nincs napirenden", nem erkölcstelen a maga nemében? Hogy megtehetnénk, ami fontos, de nem tesszük? Ez nem olyan (bűn)tett, ami a mulasztásból adódik? Tényleg még nekünk, autósoknak kell amiatt cirkuszolnunk, hogy a rendőrség végre igazságosabban büntethesse a gyorshajtókat?

Letettem arról, hogy megmondjam a végén, hogy mit tegyél eztán, azt pedig, hogy én hogyan közlekedem, már némileg leírtam: magamért és másokért felelősen. Mintha mindenki, aki az úton halad, anyám, apám vagy a házastársam, gyerekem lenne. Mintha mindenki azon túl is különlegesen értékes lenne, hogy csak pusztán létezik (ezt az értéket a világ amúgy sem érti, pedig emiatt háborodunk fel a pedofilokon és az erőszaktevőkön is).

Az úton lévőknek szerencsés érkezést kívánok. Az elgázolt biciklis családjának őszinte részvétemet küldöm. A gázolónak és családjának pedig azt kívánom, hogy lelkileg épüljenek ebből a szomorú esetből. A végén minden jóra fordul, és ha még nem jó, akkor az még nem a vége. Így mondják legalábbis.