Az alaptézisem ez: az Oroszországot jelenleg szankciókkal sújtó közösségek (USA, EU stb.) kiindulópontja az, hogy Oroszország bizonyos határokat mégsem fog átlépni. Nagyon egyszerűen megfogalmazva, nem akarja, hogy a szomszéd tehene is megdögöljön, ha már az övé nem mozdul. A lehető legegyértelműbben mondva: Oroszország semmilyen körülmények között sem vet be atomfegyvert.

Fogalmam sincs, hogy ez a feltevés helyes-e, csak remélem. Az ember jobbára azzal áltatja vagy vigasztalja magát, hogy racionális, az értelme használatára képes lény, így tettei végső soron ugyanilyenek, de ha valakit ragadtak már el az érzései, akkor legalábbis elmosolyodik efféle naivságokon. És azt hiszem, naivságra A keresztapa óta nincs mentség. A barátaid becsüljék alá az erényeidet, az ellenségeid becsüljék túl a hibáidat. De ha ehhez még orosz is vagy, akkor viselkedj így, és közben sose engedd magad megalázni. És ha mégis megtörténik, idővel vágj vissza ezért.

Sosem voltam jó bosszúálló vagy megtorló. Nem tartom eredményes stratégiának. Olyan ez, mint az utcai verekedés: lehet, hogy a másik veszít, de te sem úszod meg sárfoltok és elszakadt ruha nélkül. És azt is tudni kell, hogy akit sarokba szorítanak, és már nincs hová hátralépnie, annak számára feloldódnak az erkölcsi korlátok. A fizikai önvédelem nem szokott fair play-díjat kapni.

Viszont feltűnő, hogy megváltozott mindaz, amit a háború kapcsán gondolunk, mégpedig talán jó irányba. Ami most Ukrajnában folyik, az természetesen háború, és beláthatatlanul mély tragédiának érzem, hogy eddig fajultak a dolgok. De mi ez ahhoz képest, hogy az ostoba szövetségesek egykor lángtengerré változtatták Drezdát, hogy az USA atomot dobott két japán városra is, és hogy a nácik embermilliókat öltek meg a semmiért. Semmit nem kívánok jobban, mint hogy két nép, két kormány, minden kormány megértse egymást, és rájöjjenek a vezetők: a Föld nevű bolygó a közös hazánk. Az a pár ezer kilométer, ami a kontinensek között van, már rég nem számít annyit. Legfeljebb van plusz egy órád elbúcsúzni mindenkitől, ha megnyílnak a pokol kapui.

A szankciókból egyébként több dolog is látszik számomra. Az első, hogy tartalékoltak a későbbiekre. Oroszországot meg lehetett volna fingatni egy tökéletes elszigeteléssel. Se pénz, se semmi, mi több, mostantól nem is beszélünk. Teljes ignorancia. Leszarjuk, mibe kerül, kilépünk ebből a játszmából. Ez legalább olyan nehéz, mint ugyanezt kicsiben, a szűk családban megtenni valakivel. Kínzás minden fél számára.

Ami viszont óriási tanulság, hogy Európa mennyire kiszolgáltatott. Mert a végső megoldás mindig fizikai, végül az marad meg, aki tud mit enni és inni, és nem fagy meg télen. Ezt Európa mintha nem értené egy ideje. Közösségi oldalak és okostelefonok nélkül élte le az emberiség az életét, kivéve az elmúlt húsz évet. Akkor tényleg olyan fontos mindez a túlélés szempontjából? A "fölösleges" dolgok listája igen hosszú, és a "modern" ember végtelenül unatkozik. Innen nézve a Facebook is jobb, mint a háború.

A szankciókkal kapcsolatos második dolog, hogy minden alapvetően gazdasági köntöst kap. Nincs szó arról, hogy "erkölcsi" szankciókat vezetünk be, mert értelmezhetetlen szinte maga a szó is. Képletek vannak, amelyek megadják, hogy mi mennyit ér, és ezek alapján beárazzuk a lépéseinket.

Jut eszembe, az megvan, hogy Nancy Pelosi szerint Putyin Magyarországot támadta meg? Csak azért, mert ha így állnak a dolgok, lehet, hogy más tévedés is történt már az ügyben.

Végül, egyelőre nem tudom kivenni, hogy a támadásban és az ellenlépésekben mekkora az egyes emberek egójának szerepe. Személyes büszkeségből, elvakultságból, ostobaságból és még millió emberi hibából fakadóan képesek lennének-e rátenyerelni arra a bizonyos "vörös gombra"?

Aggódó szülő vagyok, aki nem akarja, hogy a gyerekei a Mad Max díszletei között éljék le életük nagyobbik felét. Azzal együtt is, hogy katolikus vagyok, és ha mondhatok ilyet, hiszek az örök boldogság lehetőségében is, ami nem evilági "vívmány". És közben vergődő értelmiségiként viselkedem, mert számomra a háborús állapot idegen: értelemellenes helyzet, ahol végül mind veszítünk. És nem boldogulok ott, ahol az értelem háttérbe szorul, különösen, ha eközben az erkölcs sem tündökölhet.

A háborút sosem lehet megnyerni, és ezt igen könnyű bizonyítani is. Ahol ui. valami megnyerhető, pl. egy sportversenyen, ott kiosztható a második, harmadik és a többi helyezés is. A résztvevők pedig együtt ünneplik a sikert, gratulálnak egymásnak, és elismerik, hogy a másik volt a jobb.

De ha megkérdezik, ki nyerte a második világháborút, és ki lett a második, arra nincs értelmes válasz. És ez azóta sem változott. Ezt nem tudni vagy nem megérteni ostobaság.