Kedves Karsai Dániel! Őszinte együttérzéssel és szomorúsággal olvastam személyes történetét a betegségéről, illetve arról a jogi küzdelemről, amelybe belefogott, hogy ha úgy hozná a sors (talán ez a szó Önt sem riasztja el), akkor saját maga dönthessen a halálának percéről és esetleg módjáról. Mivel Ön (és a többi ALS-es beteg, aki hasonló kilátásokkal él) nagyon is konkrét személy, kérem, hogy a következő soraimat ne vegye fensőbbséges kiotatásnak, a célom csupán annyi, hogy megpróbálom (ahogy történetének első olvasása óta már sokszor tettem) elképzelni, hogy én mit éreznék, gondolnék és tennék, ha ebben a helyzetben lennék. De nem vagyok, ezért kérem, hogy kegyes megértéssel fogadja a próbálkozásomat.

Alapvetések

E sorok írója római katolikus vallású, képzett szakember, aki mind a teológiai, mind a személyes, pszichológiai oldalát az átlagnál bizonyosan jobban ismeri a "témának" (mert megtanulta), de csak áttételesen bír személyes tapasztalattal, úgy értve, hogy ő maga sosem szenvedett súlyos, potenciálisan halálos betegségben.

Ezért egyrészt katolikusként vagyok kénytelen érvelni (ahogy Luther mondta a bírái előtt: itt állok, és nem tehetek mást), de nem akarom senki fejét a keresztvíz alá hajtani a végén, tehát azt kérem az olvasótól, hogy ne kinyilatkoztatásként, hanem magánvéleményként olvassa mindezt. Az érintett betegek számára épp elég a maguk baja, aligha van arra szükségük, hogy megmondják nekik, hogy esetleg akár még tévednek is bármiben. De azt, ami igaz (számomra igaznak tűnik), nem szeretném a relativizálás kétes értékű fürdőjébe engedni, így igaz és hamis, helyes és téves mindenképpen fel fog merülni, ismétlem, a magánvéleményemként.

Filozófiai bevezetés

Amikor valaki dönt valamiről, azt az előzetes értékválasztásai alapján teszi. Pl. értékesnek tartja a minőségi szabadidőt és pihenést, ezért elutazik valahová, ahol fel tud töltődni, ki tud kapcsolódni, és nem az az elsődleges szempontja, hogy mindez mennyibe kerül. E döntésekkel teli van az életünk minden napja, ahogy az értékeink is minden döntésünk hátterében felmerülnek, és ezt nevezzük hétköznapi szóhasználattal szabad döntésnek.

A szabad döntés meghatározása "körkörös": én határozom meg, mi határozzon meg. Ezt úgy kell érteni, hogy bár az értékrendünknek megfelelően szoktunk dönteni, de azt, hogy az értékrendünk milyen értékekből épüljön fel, szintén mi magunk határozzuk meg életünk során. E körkörösség azonban ennél többet rejt: ha mind a motivációt, mind a belőle fakadó szabad döntést (végső soron) csakis a személyre lehet visszavezetni (saját példájából mindenki tudja, hogy sem a legjobb, sem a legrosszabb neveltetés nem determinálja az egyén sorsát olyan értelemben, ahogy a fogaskerekek működése determinisztikus), akkor itt felmerül, hogy szabad döntéseink valamiképpen feltétlen jellegűek (a feltétlenség mozzanatát hordozzák). E szó itt azt jelenti, hogy egy-egy döntésünk esetén mindig van valami, ami nem vezethető vissza másra, csakis ránk, vagyis nincs külső feltétele, csakis belső, immanens okság áll fenn. Azt azonban szintén tudjuk, hogy az ember nem abszolút értelemben feltétlen lény, létét feltételességek sora szegélyezi, ezek közül is a halál, a testi, számunkra elsődlegesen ismert lét elmúlása a legrémisztőbb (nem véletlenül). Mondhatjuk tehát, hogy az ember egyszerre véges és egyszerre feltétlen lény. Mivel a feltétlenségét nem "adhatja" önmagának (hiszen végesként azt nem birtokolja teljes mértékben), így azt kell gondolnunk, hogy e feltétlenség "kapott" attribútum, és a filozófia itt eljut a Feltétlen létezőhöz, amit a vallás (a kereszténység biztosan) Istennek hív.

Miért fontos mindez? Azért, mert aki a saját személyes döntési szabadságára hivatkozva érvel, az a fentiek alapján végső soron a Feltétlen létező vagyis Isten létét is kénytelen burkoltan állítani, hiszen a szabadság mint a feltétlen mozzanatát hordozó tulajdonságunk, nem belőlünk fakad, hanem a ténylegesen, minden körülmények között feltétlen Létezőből, Istenből. Aki tehát szabadságpárti, az filozófiai értelemben elég nehezen lehet egyben ateista is.

Egzisztenciális következmények

Az első és legfontosabb, ahogy megértésem szerint Karsai Dániel érvel, a következő. Az emberi méltóság (pontosabban egyébként nem definiálva) magasabb érték, mint a testi szenvedéssel töltött életidő, mi több, mintha számára a betegség okozta végstádiumú szenvedés értéktelen lenne, vagyis értékesebb akkor befejezni az életet, amikor még mi magunk, szabadon dönthetünk róla. Ehhez járul, hogy az élet tehát nem feltétlen érték a számára, azt bizonyos körülmények közt meg lehet szakítani, mintegy el lehet dobni. (Itt talán fel lehetne vetni, hogy mi a szenvedés abszolút mércéje, és hogy egy kétségbeesett, depressziós, az életet kiúttalannak látó "hősszerelmes" a tragikus szakítás utáni kétségbeesésében vajon miért ne kérhetné a kegyes halált önmaga számára, miért nehezítjük meg a dolgát azzal, hogy saját magának kelljen ezt a fájdalmas helyzetet az öngyilkossággal "feloldani". De nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy viccet akarok csinálni a konkrét, személyes esetből. Az viszont fontos, hogy a tetteink az értelmesség vonalán mozognak, amely az élet általános értelmességéből, az egyes cselekedeteink mögötti értelmesség hálójából van szőve. Ez pedig azt jelenti, hogy még az öngyilkos és az eutanáziát kérő is akként "érvel", hogy értelmesebb meghalni, mint így vagy úgy tovább élni. Vagyis tetteink értelmes voltának a teljes tagadása önellentmondás.)

Karsai Dániel fenti értékválasztása (a méltóság elsőbbsége a szenvedéssel szemben) ha nem is kétséges (előlegezzük meg, hogy helyes is egyben), de némi indoklást elbírna. Hiszen az értelmesség erre is vonatkozik, és végső soron kikerülhetetlen. Itt pedig azt találom, hogy Karsai értékválasztása végső soron ateista alapokon áll: az élet vége egybeesik a testi lét végével, így annak lerövidítése adott esetben értelmes döntés, mi több, az eutanázia elkerülése valóban semmilyen értelemmel vagy épp haszonnal nem bír az egyén vagy akár a közösség számára.

Itt pedig ugorjunk vissza az elejére: az ateista lényegében téved, és e tévedése e ponton egzisztenciális jelentőségű, téves döntés felé sodorja. Mert a testi szenvedés a saját döntésünk révén értékké válhat, és ebben épp a kereszténység nagy hagyományokkal rendelkezik. Az ókori (és modern kori) üldözések mártírjainak önként vállalt halála a mai napig az egyház hajójának a tőkesúlya. Azok, akiket vadállatok elé vetettek, keresztre feszítettek vagy más módon kínoztak és öltek meg, nyugodtan gondolhatták volna azt, hogy mielőtt még többet kell szenvedniük, inkább maguk vetnek véget a saját vagy épp szeretteik életének, minthogy lássák házastársuk, szüleik vagy épp gyermekeik kínhalálát. Ki ne értené meg ezt? Csakhogy számukra a szenvedés valamiért (a hitükért) és valakiért (Jézusért) vállalt szenvedés volt, ami mérhetetlenül értékesebbnek látszott, mint az, hogy egy gyors vágást követően elvérezzenek a cellájukban, szinte fájdalommentesen. (A nácizmus végén játszódó filmekben többször is megjelenik a tömeges öngyilkosság, beleértve a saját gyermekek megölését is. A gondolat is rémisztő, nem hogy ezt még mintegy "humánusnak" is tekinteni.)

Keresztény vs Isten nélküli

Karsai Dániel megközelítése az Isten nélküliek megközelítése, úgy látom. Ekként, feltételezve (de itt nyilván nem bizonyítva) a kereszténység igaz voltát, téves is, mert az életet csupán eviláginak, a szenvedést pedig értelemszerűen immanensnek gondolja, amelynek értelme vagy értelmetlensége nem lép ki az azt elszenvedő személyes keretei közül, vagyis mások számára semmilyen jelentőséggel nem bír.

Ez a megfogalmazás, ha helytálló Karsai konkrét felfogására nézve (ha e ponton tévedek, úgy vegyük hipotetikus álláspontnak, afféle "szalmabábnak", vállalva, hogy az érvelésem itt célt téveszt), akkor bárki számára megmutatja önnön hibáját. Karsai Dániel olyan példakép lehetne a szenvedők számára, akinek a személyes példája sokak számára jelenthetne valódi vigaszt és megerősítést. Ha a vállalkozása sikerül, és Magyarországon az eutanázia bármilyen formában teret nyer, akkor a nyereség oldalán azt látjuk majd, hogy azt, ami az állatvilághoz köt, a testi mivoltunkat, e testi mivolt szenvedésben való részvételét fontosabbnak tartjuk annál, ami megkülönböztet és lényegileg kiemel a fizikai valóságból: a lelki aspektusunknál, amely révén egyáltalán értelmét látjuk a "dolgoknak", amely révén öntudatunk van, és amely révén tudjuk, hogy az igaz és hamis, a jó és rossz nem mindegy, egymással fel nem cserélhető, tehát feltétlen jellegű minőség. Így ami feltétlen jellegű bennünk, az egyben ember voltunk valódi méltóságának fundamentuma is. Ehhez képest a mégoly értelmetlennek tűnő testi szenvedés másodlagos jelentőségű. Persze, elméletben.

Emberi jogok

Ezekről eddig egy szó sem esett. Miért? Mert amiről itt szó van, az nem emberi jog. Az életet élni kötelességünk, amelyet a kereszténység szerint nem mi választottunk, viszont felnőttként már nem tehetjük le következmények nélkül ember voltunk valódi lényegét, a véges feltétlenséggel járó szabad felelősségvállalást, elsősorban önmagunkért. Aki az élet misztériumát emberi jogi kérdésként fogja fel, redukálva azt a halált megelőző szenvedés értelmes vagy épp értelmetlen voltára, az távol van e misztérium megértésétől. Talán elég annyi, hogy az ember még mindig nem tud életet teremteni, csakis elpusztítani.

Legvégül

Nem én szenvedek, hanem Ön, kedves Dániel. Meggyógyítani sem tudom, csak imában gondolni Önre. És eszembe idézni minden alkalommal, amikor a kompletóriumot záró szavakat hallom vagy mondom: a nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten! Adja meg Önnek is, és reménykedem, hogy az Ön szenvedései a világunk tökéletesebbé válásának az oltárára kerülnek.