A böjtöt sokan és sokféle módon, szándékkal és céllal gyakorolják, néha olyan területekre is kiterjesztve, amelyre hétköznap délelőtt az ember nem gondolna soha. Én csak a magam szempontját szeretném leírni, mások böjtölése, netán böjtjének elmaradása felett nincs szándékom pálcát törni.

Röviden: a böjt az ember mint testi lény kiszolgáltatottságának az emlékeztető gyakorlata. Messzire kanyaroghatnánk azon a széles úton, hogy a tudomány mi mindent elért, hogy már válhatunk nőből férfivá és fordítva, hogy lassan már bármit lehet csináltatni magunkkal, ami mind azt az érzést kelti, hogy az ember nem is annyira kiszolgáltatott.

De még nemigen sikerült elérni, hogy pl. plasztikai sebészek arra kapjanak megbízást, ahogy a humorista mondja, olvasottra műtsenek egyébként is csinos arcokat, hogy pedig életbölcsességgel átitatottra vagy épp szeretetteljesre, az végképp hiányzik a keresleti oldalon.

Ugyanígy nem foglalkozik a tudomány azzal sem, hogy miképpen maradjunk életben levegő (oxigén, tudom), étel és ital nélkül. (Ezek bizonyos körökben már csak tápanyagok, nyomelemek, sók és tsaik.)

Az én böjtöm itt lép színre: arra emlékezem hamvazószerda szigorú böjti napján, hogy kiszolgáltatott kis lény vagyok, aki kb. két percig maradna életben, ha a környezete nem támogatná.

A böjtben azt érzem át, hogy hiába vagyok szellemóriás egy macskához képest (és lehet, hogy kissé felülfogalmaztam), mindez törékeny testben létezik, amely, ha már hamvazószerda, az isteni teremtett világ része. Ami hatalma pedig van, az ebbe a teremtett világba illő, szolgáló hatalom (kell hogy legyen).

Az embert a böjt emlékezteti, hogy nem ő az Isten. Mi több, hogy a hozzá való hasonlóság mellett komoly különbségek is vannak. Az ember - ember. Úgy értem, ahogy a költő írta: "Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk!" Sem e szint alatt, sem felette.

És nem baj, ha évente egy napra eszünkbe juttatjuk: "emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel".