A címbéli idézet a Néri Szent Fülöpről szóló, talán még ma is közismertnek mondható Legyetek jók, ha tudtok! című filmben hangzik el (talán "de még mennyire hogy vannak" volt a válasz?, de mindegy is), az egyik kisfiú és Borromei (Szt.) Károly bíboros mellékes párbeszédeként. Azért jutott eszembe, mert a napokban mintha minden róluk szólna, vagy legalábbis magukra vették, nem is ok nélkül. Pedig hát, vannak, a létezésüket adminisztratív eszközökkel (törvénykezéssel) elfedni elég méretes hülyeség, úgy gondolom.

Aztán eszembe jutott az is, amire a kormány hivatkozik: nevelni a szülő joga, és ezért az iskolai nevelés-oktatás-képzés a nemi identitás kialakításába ne folyjon bele. Erről meg eszembe jutott a tanárok (és szülők) azon "jogkorlátozása", hogy bármely okból megüssék a gyerekeket. És itt kapcsolódsz be a sztoriba, kedves Olvasó.

A gyermeknevelés jogának szétosztása

A gyerekeket, különösen, ha anyu már másfél év után visszamenne dolgozni, bölcsibe adjuk, de három évesen szinte száz százalékban oviba. Ez azt jelenti, hogy a gyermek nevelését (az óvoda végéig, az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy csak nevelés van, oktatás-képzés nincs) az intézményre bízzuk. Ez azt jelenti az én olvasatomban, hogy szülői jogainkat, akarjuk vagy sem, intézményes szabályok mentén átruházzuk a pedagógusokra. Nem jogilag talán, de gyakorlatilag igen. És a nevelés nem szabályok felsorolása és kikérdezése, hanem "életjáték". A kisgyerek mindent figyel, mindenre reagál, mindent beépít, mindenből tanul, jóból és rosszból egyaránt. (Tudok egy srácról, akit oviban szó szerint megtömtek valami általa "utált" kajával, és azt azóta, már felnőttként sem eszi meg. Millió a jó és a rossz példa.)

Amikor a szülő reggel beadja a gyereket, és délután, estefelé visszakapja, a gyerek már kicsit megváltozott. (Talán, például, már tud evőeszközzel enni, mert ezt otthon ovis korára sem tanították meg neki. Óvónő ismerősöm szerint gyakori ez is, a családot ismerve szinte jósolható, hol tarthat a gyermek.) Mert a bölcsiben, oviban mesélnek neki, játszanak, sétálni mennek, amire talán otthon nincs idő, esetleg türelem, affinitás, kultúra.

Ez folytatódik aztán legalább a középiskola végéig, ekkorra jobbára felnő az a gyerek valahogy.

Közben viszont két dolog vagy esemény közbejön: a pubertással elkezd biológiailag felnőtté válni, valamint többször vagy kevesebbszer, de normát szeg, vagyis "rosszalkodik".

"Hogyan lett buzi ez a gyerek?"

Mielőtt bárki felróná nekem a buzizást, Nádasdyra hivatkozom, és egyetértek vele a szóhasználat kapcsán. És nálam a cigány is cigány, ezt cigány ismerőseim mondták már többször is, hogy ne romázzak már. (Nem vonatkoztatom bárkire, ha érzékeny lenne rá, megértem, más szót használok. De most ennél maradok, nem a sértés szándékával, épp ellenkezőleg, remélem, ki fog derülni.)

Szóval: nem tudok egyértelműen állást foglalni a tekintetben, mitől lesz eltérő egy gyerek szexuális irányultsága, mint ahogy a születési neme szerint várható lenne. Genetika vagy a neveltetés (történések) hatásai-e inkább, fogalmam sincs. De tegyük fel, hogy van benne neveltetési hatás. Ez esetben a fentiek alapján egész egyszerűen nem áll meg az a kormányzati indoklás, hogy a nevelés a szülő kizárólagos joga. Másfél-két éves kortól, ami rettentő korai, intézménybe adhatjuk a gyereket, ezzel lemondva a vele töltött idő jelentős részéről. A többi, az ovi és az iskola, még ennél is nyilvánvalóbban ugyanez. Ezzel pedig a szülői jogainkat is megosztjuk valamiképpen.

Ugyanez vonatkozik arra, ha a gyereket esetleg megütné a pedagógus (vagy a szülő). Ezzel kapcsolatban három szempontom van:

1. Ne alkalmazzunk semmilyen formájú erőszakot, ha az semmiképpen nem indokolt.
2. A testi erőszakkal ekvivalens, hatásaiban is, a szóban, szidással, becsmérléssel elkövetett erőszak, ezt már kutatások is igazolták.
3. Krízishelyzetben alig van olyan, amit nem szabad. Ha a gyerek nekiesik a tanárának (volt pár ilyen eset középiskolából), akkor én Anton Szemjonoviccsal tartok (igen, ő Makarenko, aki egy Zadorov nevű tinédzsert vert meg, amikor az, a tiszteletlen nemtörődömség végső határát átlépve, letegezte őt - a folytatás elolvasható a Pedagógiai hősköltemény [eredeti címén: Az új ember kovácsa] című könyvben).

Hová vezet mindez? Oda, hogy a gyermekeink emberré nevelése társadalmi feladattá vált, már évtizedekkel ezelőtt. Ezt, vagy ennek egy önkényesen kiemelt részét, elemét egy törvénnyel visszaadni a szülő kezébe, egyszerű képmutatás, mert nem felel meg a valóságnak, és a valósággal szemben törvényt hozni ostobaság.

És de még mennyire vannak buzik is, cigányok, zsidók, menekültek, szegények, balkezesek, olyanok, akik testnevelés órán bénáznak, csúnyák, túl vékonyak, túl kövérek, túl alacsonyak vagy magasak, dadogók és hadarók, és akik most kimaradtak a felsorolásból, de valamitől nem "szabványosak", beleértve e sorok íróját is.

Böjte Csaba szerint Isten nem teremt selejtet, és ha nem ő mondja, hanem a fűszeres, akkor is igaz. Ezért, talán így világos már, kedves buzik, melegek, leszbikusok, akárhogy szeretnétek is, hogy hívjanak, mindegy, ahogy az is, hogy milyen neműként érzitek/éreznétek jól magatokat, továbbá cigányok, romák és zsidók (a korai MDF bizalmas köreiben hallottam őket a "liberális etnikum" csúfnévvel illetni - olyan fiatal voltam, és olyannyira meglepett a dolog, hogy csak jóval később értettem meg, és tudtam rajta már szörnyülködni), valamint kínaiak, hogy aktuálisat is mondjak, és mindenki, aki nem "ugyanolyan": senki sem selejt, legalábbis nem ezen az alapon, mert ha mégis, az már az ő döntése, hogy "mennyire" lesz ember.

Fehér Klára: Hová álljanak a belgák? c. könyvének a végén egy baráti társaságban mondja valaki, hogy a genetika legújabb eredményei szerint minden ember ugyanazon fajba (fajtába) tartozik. A társaság döbbenten emésztgeti ezt az információt.

Szóval, mondjátok el a gyerekeknek, mindenki, akinek joga vagy kötelessége elmondani, hogy nem vagyunk egyformák, miközben teljesen egyformák vagyunk. És egy törvény nem válogathat köztünk, sőt, senki nem válogathat köztünk önkényes alapon.

Most csak ennyit tehetek, hogy ezt leírom, és kifejezem azt, hogy az elfogadás (és megértés - a franciák szerint mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani, Ender Wiggin szerint pedig, ha megérti az ellenfelét, meg is szereti) mellett vagyok, a kirekesztés ellenében.

Egy utolsó megjegyzés a jogvédők számára: ahogy Doktor Bubó mondja, nem szabad a lázat addig csillapítani, hogy a beteg kihűljön. Talán értitek ennyiből is.

Szeressétek egymást!