A válaszom vázlatos, a téma fontosságához képest rövid és utalásszerű lesz több ponton is, de kénytelen vagyok megírni. A szándékom pedig nem rombolás, hanem az árnyalatokra való figyelmeztetés.
Amikor egy fiatal, aki épp abban a korban van (gimnazista), hogy bontakozó felnőtt személyiségét alakítja ki, nyugodtan vonjon kétségbe bármit, még az egyház legszentebb tanításait, akár Isten létét is. Miért vagyok ilyen megengedő? Mert Isten tenyeréről nem lehet lesétálni. Nincs más, nincs olyan, ami nem Isten műve lenne, még a gonoszság eltűrése is csak "Istenen belül" állhat fenn. Semmilyen gonosz nem képes olyan messzire kerülni Istentől, hogy ne lehetne visszaút. (Teológusok erre rávághatják, hogy a Szentlélek elleni bűnök mégis ilyenek. Igen, tudom. De talán túlzás lenne rögtön ehhez nyúlnunk, nemde?) És a fiatal elvileg érvelt, vagyis nem csak úgy bedobta, mint egy fogalmatlan celeb, hogy "szerintem hülyeség", és ezt megírja a bulvárlap is, hanem (remélhetőleg) koherensen adta elő az álláspontját. Vegyük megtiszteltetésnek, hogy gondolkodik, véleménye van, foglalkoztatja ez a téma. Vagy bárki szerint jobb az, amikor kommentelők öklendezik teli Krisztus nevében egy ellenzéki politikus posztját azzal, hogy Isten így-úgy majd elpusztítja őt? Gondolkodás meg semmi? Ha e kettő lenne csak, én a diákkal tartanék.
Itt vagy érte való kiállás van: pro – vagy ellene való kiállás: contra.
Hát igen, mondhatnám, hogy szerzőnk sem jutott el a fogalmi gondolkodáson túlra. Minden vagy-vagy típusú érvelés mögött (kivétel azok az erkölcsi helyzetek, ahol a mérlegelés lehetősége mintegy megszűnik, mert annyira "kényszerítő" a választás, pl. ha meg kell menteni valakit stb.) az ellentmondás és a harmadik kizárása elvének megszokott alkalmazása áll: egyrészt a dolgok mindig világosak és határozottak (nem, nem azok), másrészt, vagy ezt, vagy azt választhatjuk csupán, harmadik lehetőség nincs. Vannak ritka pillanatai az életnek, amikor a pro vagy kontra olyan súllyal nehezedik az emberre, hogy valóban előáll a szerző által írt helyzet. De ezek ritka pillanatok, az önfeláldozás nagy tettei, a felebaráti szeretet ritka nagy alkalmai ezek. Hétköznap délután mindig van választásunk, és az igenek és nemek sokszor átjárják egymást valamiképpen, úgy értve, hogy nem nehéz érvelnünk valami mellett és ellen sem. Egyszerűen az értelmiségi ízlésem ellen van, hogy fekete-fehérre egyszerűsítsünk. Magyarországon nincs olyan erkölcsi háborús helyzet, ami ezt az egyszerűsítést indokolná. Nem kell a "katonákat" "fanatizálni", hogy csak így vagy csak úgy döntsenek. A kereszténység e tekintetben nagyon is liberális vallás.
Aki a világot tartja kincsnek és nem Isten országát, annak a szíve is a világhoz kötődik. Aki a világot szereti, annak a világ lesz az igazodási pont. Aki Istent szereti, annak az isteni tanítás lesz az igazodási pont. Ilyen egyszerű.
Bárcsak ilyen egyszerű volna! Először is: vannak, akik számára Isten léte nemcsak kérdéses, de kifejezetten tagadják is a létét. Hogy kérjük számon rajtuk, hogy szeretik a világot, hiszen számukra más nem is létezik? Másodszor: Istent szeretni nem egyszerű, mégpedig azon okból, hogy az ember egy tárgyat, egy háziállatot is sokszor valóságosabbnak érez, mint Istent magát. Mert Isten nem úgy létezik, mint az egyedi tárgyak. (Ha úgy létezne, már kiállítottuk volna valami múzeumban, azt hiszem.) Aki tehát a világot szereti, nem feltétlenül fordul el Istentől. Az emberi megismerés ugyanis fura jószág: az öntudatunk, amely végső soron az istenismeretünk forrása is, úgy bontakozik ki, úgy fedezi fel önmagát, tér önmagához, ragadja meg önmagát mint létezőt, hogy folyamatosan tapasztalatokat szerez a külső-tárgyi valóságról. Az öntudat gyermekkori kibontakozása erre a leglátványosabb bizonyíték: a kisgyerek énje, személyisége azáltal fejlődik, úgy tanulja a nyelvet, a "dolgok értelmét", hogy jön-megy, mutogat, tapasztal, és eközben elválik benne az én és a "másik". Mindez persze nagyon összetett, és én most metafizikai és nem pszichológiai értelemben értem.
A világ nélkül nem ismerjük meg Istent sem. A világ a mi kincsünk, mert általa jutunk el ahhoz, hogy végül, ha úgy adódik, akár az egész világ ellenében Istent választhassuk. Csak azt róhatjuk fel bárkinek, amikor a világot (a külső-tárgyi valóságot és mindazt, ami ebből közvetlenül fakad) választja akkor, amikor lehetősége lenne az istenit, a sajátosan emberit, tehát az erkölcsnek és a szellemnek megfelelőt is választania. Tudom, sok szót nem magyarázok, csak bevezetem, mintha magától értetődő lenne, ezért egy példa: aki az evés-ivást magasabb rendűnek vagy egyenlőnek tartja az imádsággal vagy a gondolkodással, az téved. De aki imádkozik és gondolkodik, az is fog enni előbb-utóbb.
Ki mellett állunk ki: Istenért a világ ellenében, vagy a világ mellett Isten ellenében?
A szerző gondosan elkerüli az állásfoglalást, vagyis expressis verbis nem írja le, hogy a világgal szemben, Isten mellett vagyunk kötelesek kiállni, csupán végig ezt sugallja, nem átallván még Morus Tamást sem belekeverni az ügybe. Tamás példája természetesen örök felemelt mutatóujj marad keresztény erkölcsünk számára (és megannyi vértanú alakja úgyszintén). De ha már Tamás: nagyon remélem, hogy ha olyan helyzetbe kerülök, amikor igenre és nemre egyszerűsödik az egész életem értelme, akkor Isten mellett fogok dönteni. De azt is remélem, hogy ez a pillanat az én életemet nem "fenyegeti".
Talán gyávaság ez, és ha az, vállalom. De másfelől, vannak köztünk olyanok, akik képesek a vallási meggyőződésük miatt mások életét is fenyegetni, kioltani. Ők úgy szeretik Istent, hogy a másik ember életét elvéve megölik Istent, aki abban az emberben lakott. Nekik lenne talán igazuk? Hétköznap (az életünk jelentős részben hétköznapokból áll, de nem értékeljük igazán sorsunk kegyes voltát) biztosan nem mártírokra van szükség, hanem szerető emberekre: házastársakra, gyerekekre, jó tanárokra, orvosokra stb. Még egy jó, szerető programozó, ács, villanyszerelő is jól tud jönni. A hétköznapjaink vegyesek: néha jobbak, néha rosszabbak, de ha kinézünk az ablakon, ritkán gondoljuk, hogy olyan parúzia-gyanús az időjárás.
Ki mellett állok ki én? Vissza az elejére: Isten tenyerén kívül nincs világ sem. A világért állok ki, amely Isten tenyerén van, amely világot az Isten szeretetből teremtette, és ezért áthatja azt az ő szeretete. A világ azon részeit is, ahol a gonosz látszik felülkerekedni. És ezért nem gyűlölöm vagy vetem meg a világot, hanem igyekszem Isten szemével nézni rá, és hánykolódását a lét tengerén csillapítani, amennyire csak tudom. Isten munkatársától is ezt várom el, kedves Verőcei Gábor.
