Még azt sem tudom biztosan, orosz-ukrán vagy ukrán-orosz a helyes megnevezés. A támadót vagy a védekezőt (aki "hazai pályán van") kell-e előre írnom? Nem viccelődésnek szánom, csak valahogy annak érzékeltetésére, hogy a helyzet, ami az elmúlt egy évben előállt, egyáltalán nem szolgál minden kérdésre triviális válaszokkal.
Ki kezdte és mikor?
Épp egy évvel ezelőtt, és az oroszok kezdték, mondhatjuk röviden. Csakhogy a Krímet 2014-ben csatolta el Oroszország (and the world just fuckin' watched, ahogy gen. Shepherd mondaná), a minszki egyezmény sem egy éve köttetett, és itt most megnyithatunk és üresen hagyhatunk egy blogposzt-sorozatot, amely feltárhatná, hogy milyen tényezők játszhattak közre abban, hogy egy évvel ezelőtt Oroszország hadserege átlépte az ukrán államhatárt.
Kinek az érdeke, kinek jó ez a háború?
Egy biztos: ebben Ukrajna egyszerűen, fizikailag tönkremegy. Elpusztul, megsemmisül egy része, amint már láttuk is. Amíg atomfegyvert nem vetnek be, ez visszafordítható, újjáépíthető, utána már erre sem lenne remény. Ukrajna ezt megszenvedi, a háborús traumák pedig egy nemzedék sorsát írják át gyökeresen.
De megszenvedi mindenki, aki közel kerül ehhez: valamilyen mértékben, de kénytelen a forrásai egy nagyobb részét a hadiiparra, beszerzésekre átcsoportosítani, amiből sem iskola, sem kórház, sem szociális támogatás nem lesz többé. Vasat gyártunk, hogy azzal másokat megölhessünk, ha kell. Persze, aki gyártja, és eladja drágán, annak jó. De ez olyan részleges eredmény, hogy nem számít.
Az oroszoknak biztosan rossz: már most elszigetelődtek, magamon, magamban is érzem, ha orosz szót hallok, hogy felingerel, pedig a szépirodalmukat és filozófusaikat egyaránt szívesen olvasom, nagyra becsülöm. De talán csak félek, hogy ugyanezen szerzők ma élő honfitársai esetleg, potenciálisan, rám törhetnek, távolról, megfoghatatlanul fenyegetnek, és ha elgurulna a pöttyöslabda, nem tudnék hová futni előlük. Senki sem tudna. Ők pedig, akik sok tekintetben olyanok, mint bármelyikünk itt, nem a fronton akarnak meghalni, azt hiszem. A háborút, mondják, az idősek robbantják ki, de a fiatalok vívják meg. Én sem fiatalon, sem idősként nem akartam háborút soha. Talán ők sem, így ők is vesztésre állnak most. Az, hogy van meki vagy nincs, lehet fontos szempont, de hogy a hadköteles gyerekem hazatér-e élve, az sokkal inkább. De az orosz katonák a mások gyerekei, így a nyugat megvonja a vállát: ők akartak odamenni. És tudjuk: dehogyis akartak, az utolsó percekben mondták meg nekik, mi fog történni. Becsületes háborúban (ha van ilyen) ez nem így történik.
A nyugati országok mintha kétféleképpen élnék meg a helyzetet. Az egyszerű emberek szintjén a háború magasabb megélhetési költségeket hozott, amiről ők személyesen aligha tehetnek. A nagypolitika pedig leporolta rég elfeledett elveit, és Ukrajna oldalán egyre inkább bevonódott a konfliktusba, így mára ott tartunk, hogy a kezdeti sisakok és golyóálló mellények után harckocsikat küldünk (küldenek), és a vadászrepülők is szóba kerültek már. A köztes állapotokat nem részletezem, felteszem, mindenki eléggé figyelt menet közben.
Az USA szerepe nem hagyható szó nélkül: mint Ukrajna messze legnagyobb háborús "szponzora", kulcsszerepe, mintegy döntési joga van abban, meddig tart ez a háború. Európa képtelen lenne ezt a mennyiségű segítséget kiváltani, amit az USA beletesz. Más pedig nincs, hiába gondoljuk, hogy majd Afrika vagy Dél-Amerika országai segítenek, nem fognak. India és Kína sem, utóbbi épp mintha az oroszokkal kezdene hadiüzletbe. Csodás, nemde?
Mi változott egy év alatt?
Nem sok. Putyin még mindig, bármikor kihozhatja döntetlenre. Ukrajnának győznie kell, mondják a politikusok. És Oroszországgal mi lesz, ő lesz a második? Vagy fordítva, Ukrajna a szépen csillogó ezüstöt kapja a végén? Egyáltalán, miképp lehet legyőzni egy atomhatalmat? (Nem gond, ha azt hiszed, Orbán Viktor "szócsöve" vagyok, úgysem tudnálak meggyőzni, mennyire nem, de valóban, történetesen ugyanazt gondolom, de már egy éve.) Az oroszokat történelmileg zsigerből gyűlölő népek persze legyőzésről beszélnek, ami egyszerű blöff: a colt erősebb az ászpókernél, és itt pl. a lengyeleknek legfeljebb jó lapjaik lehetnek.
Ami bebizonyosodott, az viszont valóban jelentős: a világ képes gyorsan változni, bár még ennek a közepén vagyunk: az orosz befolyás (energia, nyersanyagok, politikai súly) erősen csökkent, Európa másfelé fordult, drágán, nem épp zöld módon (LNG), de határozottan. A magyar álláspont az olaj és gáz esetében érthető, az atomot viszont már nem látom védhetőnek: Paks II aligha maradhat orosz fejlesztés, ennek az árát be kell dobni a veszteségek kosarába. (Ennek a nyeresége némi nyugati respekt lehet, de ki tudja.)
És bebizonyosodott az is, hogy a nagy orosz hadsereg a hagyományos hadviselésben egyszerűen gyenge. Kárt okozni tud, nem keveset, embereket gyilkol ezerszámra, a saját oldalán is, de fogatlan oroszlán, amíg nem nyúl atomfegyverhez. De mennyire okos Putyint gazemberezni, eközben pedig azt remélni, hogy ez a gazember tisztességes marad, és nem vet be atomot? Mert végső soron, ha az ő személyes szempontját nézzük, el tud bújni egy apokalipszis elől is, és ő maga túlélheti a világvégét, míg mi meghalunk, bárhol legyünk is e bolygó felszínén. Tényleg arra építjük tehát a tervet, hogy a gazember tisztességes?
Mi vár ránk?
Természetesen nem értek hozzá eléggé, és ha értenék, csak bátrabban mondanék szamárságokat. Az első, hogy remélem, nem lesz világvége. A második, hogy ha a látszat még ez ellen szól is, valami láthatatlan ok (amit a nagypolitika talán már formál a háttérben) révén a háború egyszer csak véget ér. De erősen esélyes egy harmadik lehetőség is, ami elhúzódó háborút, és végső soron Ukrajna bukását jelenti. Ennek logikája mögött az a fizikai tény áll, hogy Oroszország több emberrel rendelkezik, és hiába a csúcsfegyverek, azokat el is kell sütni, és Ukrajna gyorsabban fogy ki a harcosokból. És a NATO nem mehet oda harcolni helyettük, mert akkor az első pont meghiúsul, és annyi. Azt hiszem, a kettes és hármas lehetőség közötti valamilyen "kompromisszum" győz majd, de félek, hogy ez is túl sokáig tart majd. És addig emberek halnak meg mindkét oldalon, és ennek a tragédiáját nem lehet elég erős szavakkal hangsúlyozni.
Eközben a hivatalosan nem harcoló felek fegyverkezni fognak, és az ezen a módon elköltött pénz előbb-utóbb hiányozni fog máshonnan. De hogy lesz-e nép, amely leváltja a vezetőit emiatt, megfordul-e a közhangulat, fájni fog-e majd egy holland, német, spanyol, olasz "kisembernek" az elhúzódó válság annyira, hogy azt mondja, nem érdekel tovább, oldják meg nélkülünk, azt nem tudom. Racionális lenne, de benne maradni és segíteni is az.
Azon gondolkodom, érdemes volt-e leírnom mindezt, mert igazi újdonság aligha van benne. Kispolgári félelem, a gyerekeim jövőjének, az európai életmódom és kultúrám féltése annál inkább. Fegyverrel még nem írtak könyveket, csakis tollal és tehetséggel. És a lelkiismeretem is háborog, amikor arra gondolok, hogy kisgyerekek éltek, élnek háborús körülmények között, nélkülözve a mi életünk természetes velejáróit, talán már félárván vagy árván, keserű kilátásokkal. És némelyikük meg is hal. Az ő áldott vérüknek vajon ki adja az árát? Hogyan győzzön így Ukrajna, és kit győzzön le?
