A cikk pár hetes, de még (és mindig is) időszerű. A tartalma nagyjából annyi, hogy tudományosan (ez a szó itt itt, és általában is, az empirikus szaktudományok egyikét-másikát akarja jelölni, mintha másféle tudomány nem is létezne) nem jelenthető ki, hogy egyértelmű kutatási adatok alátámasztanák az ima hatékonyságát. Illetve, amikor hatékonyságról esik szó, ott a placebóhatás lesz a magyarázat, nem az ima.

A téma kétségtelenül fontos, de nem a gyógyszeripar vagy a modern orvoslás szempontjából. Az ima ezek üzleti és társadalmi pozícióit nem fenyegeti. Viszont azok, akik az ima hatását ilyen módszerekkel kutatják, azok egyszerre terjesztenek (ún. "tudományos") világnézetet (a szaktudományok illetékesek az élet minden területén, még az ima hatékonyságának vizsgálata esetén is, végső soron tehát az istenkérdésben), és egyszerre árulják el magukról, hogy mennyire nem értik, miről van szó, illetve lenne szó.

"Tudományos" világnézet

A világnézet olyan átfogó rendszer, amely az ember által ismert (ismerni vélt) valóságot mint egészet ragadja meg, és ezt az egészet egységes keretben értelmezi.

A "tudományos világnézet" mint fogalom belső ellentmondása ("értelmetlensége") ebből fakad: a tudomány itt az egyes empirikus szaktudományokat (fizika, kémia, biológia stb.) jelenti, amelyeknek ugyan vannak határterületei, de alapvetően elkülönülnek egymástól. Ez pedig azt jelenti, hogy valódi világnézet alkotására külön-külön alkalmatlanok.

Annyit tudnak nagyjából felmutatni, amit jobbára fizikalizmusnak nevezünk, és ami a külső-tárgyi valóság egyedüli (vagy inkább: kizárólagos) létét állítja, és minden mással, így pl. a lélek vagy az Isten létével szemben minimum agnosztikus, de leginkább tagadó álláspontot képvisel.

Isten mint automata

A fentiekből az is folyik, hogy Istent, ha elképzeli is valamiképpen, csakis a saját területén megismertekhez hasonlóan tudja. Vagyis Isten sosem valaki, legfeljebb valami, és leginkább szőrsapkához egy szenvtelen természeti erőhöz hasonlít.

Ezzel meg is érkeztünk a lényeghez, gyorsabban, mint képzeltük volna. Ui. már az álláspont is szinte abszurd: ki lenne az az épeszű ember, aki pl. a gravitációhoz (mint természeti erőhöz) imádkozna? Vagy az elektromossághoz, hogy nem is tudom, mit csináljon vagy ne csináljon. Ehhez hasonlóan abszurd lenne olyan istent kérni az imában, amely nem más, mint valami szándéktalan, szenvtelen, netán esetlegesen működő erő, amely, ellentmondásos módon, mégis mintha személy lenne, hiszen az imában a hívő megszólítja.

Az ima hatékonyságát kutatóknak tehát illenék ezt az első ellentmondást tisztázniuk: mi az értelme annak, hogy az Istenre mintegy természeti erőre tekintenek, miközben az imádkozók egy (isteni) személyhez szólnak?

Ha az ima nem személyes megszólítással kezdődne (a kereszténységben: Mi Atyánk!), az empirikus módszerrel kutatónak jogos lenne a módszere: nézzük, milyen hatékony egy természeti erőhöz imádkozni.

Az Istent imateljesítő automataként felfogó kutató másik tévedése akkor bukkan elő, ha az előbbit megfordítjuk: most fogadjuk el azt, hogy Isten valóságos személyként létezik, és gyorsan emeljük is ki a személyként való létezés egyik, ha nem a legfőbb motívumát, a szabadságot. Ebben az esetben abba ütközünk, hogy azt akarjuk kutatni, hogy az ima milyen mértékben képes kényszeríteni az Istent, hogy megtegye, amit kérünk tőle. Ha valakinek volt már egyéves gyereke, aki nem ette meg, csak a sütőtökpürét csirkehússal, pontosan tudja, hogy az ima nem használ.

Káros világnézet

A tudomány tehát, amikor az ima hatékonyságát vizsgálja, egy ellentmondásos kiindulópontot használ (tételez): az Istent személytelen erőként fogja fel, amelyhez a hívők mint személyhez imádkoznak. Bármelyikből indulunk is ki, ellentmondáshoz jutunk: személytelen erőhöz imádkozni egyszerű butaság lenne, személyes Istent pedig nem lehet imával kényszeríteni arra, hogy teljesítse a kérésünket. Így az ima hatékonyságának "tudományos vizsgálata" értelmetlen.

Azt mondtam, káros, nem azt, hogy értelmetlen. Miért, ami értelmetlen, de tekintélyt adunk neki, és ezzel az igazának az elismerésére szólítunk fel másokat, az nem káros? Nem káros egy fel nem ismert (és még inkább, ha felismert) ellentmondást kutatás tárgyává tenni? Ellenérvként itt szóba jöhetne, hogy az Isten léte és mivolta (van-e Isten egyáltalán és ha van, mit állíthatunk róla) kérdése kapcsán a tudomány (továbbra is: a szaktudomány[ok]) tévedéseken keresztül jut előre, tehát a fenti akár hasznos tévedés is lehet. Csakhogy az empirikus szaktudományok ezzel egy másik tévedésbe esnének (már rég beleestek, ha innen nézzük): eszerint minden, ami csak létezik, empirikusan észlelhető. Na, ez az, amit az Istenről mint Istenről hívő ember (tegyük hozzá: képzett hívő) sosem fog mondani, sem elfogadni.

A fentieket lerövidítve: a tudomány az Istent "lerángatná" az "égből" a "földre", hogy a módszertana uralma alá kényszeríthesse (empirikus módon tanulmányozható létezővé téve), és ha ez sikerült, akkor egy újabb ellentmondást figyelmen kívül hagyva bizonyítsa: Istenhez imádkozni értelmetlen.

És a tévedés, de leginkább annak be nem látása, és főként a tagadása, számomra a világ legkárosabb jelenségeinek egyike.