Amit a címben írtam, olyasmit általában autoriter személyiségek szeretnek írni, és egyáltalán nem tartom magam ilyennek, mégis kikívánkozik belőlem a felszólítás.
A Covidnak haláleset kapcsán vagyok érintettje, ami mint egy közlekedési baleset vitte el kedves, idősebb rokonomat. Még nem volt vakcina, csak súlyos alapbetegség, így esély sem nagyon a túlélésre. Érezhető, máig ható űrt hagyott maga után.
Azóta sok minden változott. Lett oltásunk, többféle is, mind hatásos, erről szólnak a hírek, és ezt megvitatni nem is akarom, ennyi elég nekem. Még nem kaptam, várom a soromat, és eszemben sincs elutasítani. És nem félelemből, nem a magam bőrét féltem, bár, ha valaki ki akarja tenni magát a potenciálisan fenyegető hosszú Covidnak, lelke rajta, mi több, azzal kapcsolatban, amit le szeretnék írni, épp elég lenne, ha mindenki csak magára gondolna.
Három embert ismerek személyesen, akikről tudom, hogy visszautasították az oltás lehetőségét.
Az első egy erős harmincas nő, pedagógus, aki a kisiskolás gyerekével öt hónappal ezelőtt átesett a fertőzésen. A szerintem legjobb, egyben legelfogadottabb Pfizert kapta volna pedagógusként, soron kívül, és kétszer sem ment el. Ellenben megmérette az antitestek mennyiségét, járt természetgyógyásznál, és konzultált a barátnőivel is, és, szavai szerint, "racionális döntést" hozott.
A második szociális területen dolgozik, közelebb az ötvenhez, tudtommal nem fertőződött meg egyelőre, és szintén kaphatott volna oltást, szintén Pfizert. Még nem tudtam megkérdezni, vajon mely álmoskönyv, mindentudó weboldal vagy vélt, sehol nem ismertetett tudományos eredmény az, ami visszatartotta.
A harmadik felszolgáló egy cukrászdában, ötvenes évei elején jár. Lakonikus egyszerűséggel csak annyit mondott, hogy tartózkodik. Egészségügyi indoka nincs erre, a párját már az első adaggal egyébként beoltották, aki oroszt kapott.
És mi lesz a legkisebbekkel?
A fenti három személy élt a jogával, és nem oltatta be magát. És itt meg is állt a gondolkodásuk, és ezzel van bajom. Ugyanis egyelőre, reálisan, ahogy olvasom, a 16-18 évesek számíthatnak arra, illetve kicsit hosszabb távon még a 12-15 évesek, hogy beoltják őket valamikor. Csakhogy vannak még kisebbek is. És az ő védelmük egyedüli módja az, hogy a beoltottak nem ragasztják át rájuk a fertőzést. Ez különösen az egy éven aluli legkisebbek esetén fontos.
Most talán azt mondod, hogy a kisebb gyerekek csak nagyon kis eséllyel betegednek meg súlyosan. Akkor most hunyd le a szemed, és képzelj el egy kisgyereket, lélegeztetőgépen, mellette a szüleit, akik csak a kezét tudják fogni, félálomban is, és bármit odaadnának, csak megmentsék őt. És most képzeld el azt, hogy a te gyereked az, és te ülsz ott. Így megvan?
Hozzáteszem a lényeget, legalábbis a híreket így értettem: úgy tűnik, hogy a Pfizer és a Moderna vakcinája azt is meggátolja, hogy megfertőződés esetén tovább tudjuk adni a vírust. Ez azt jelenti, hogy meg tudjuk védeni magunk körül a nem beoltható kicsiket is. A többi vakcináról ilyesmit még nem olvastam, de természetesen nem zárom ki, hogy legyen hasonló hatásuk, nem is értek hozzá, hogy eldöntsem.
Erkölcsi kötelesség
Müller Cecília etikai kötelességről beszélt, talán semlegesebbnek érezve az "etikai" szót az erkölcsinél. Történetesen igaza van e kötelességet illetően: a társadalom nem szigetszerűen létező egyének összege, hanem egymással sokrétű kapcsolatban álló egyének rendszere. Ezt egy éve nagyon sokféleképpen tapasztaljuk, pontosabban inkább a sokrétű kapcsolatok hiányát.
Ezért az oltás csak részben magánügy. Azt nem vitatom, hogy a személyes egészség a legszemélyesebb ügyünk, és elvehetetlen jogunk erről saját magunknak döntést hozni. De ki lenne az a szülő, aki a saját gyermekéért ne adná oda akár a saját egészségét is, még reménytelen helyzetben is?
A másik a társadalmi vetület. A Covid nem marad meg a falak között, nem lehet elszigetelni, száműzni, betiltani, az oltási igazolvány láttán nem fordít hátat kedveszegetten. Ezért nem is magánügy. Ahogy A. de Mello írja:
"Volt egyszer egy ország, ahol lehetővé vált, hogy bárki beszerezzen és előállíthasson atombombát: aprókat, csak akkorát, mint egy kézigránát, de elég hatásosat ahhoz, hogy felrobbanthasson vele egy egész várost. Elkeseredett vita alakult ki az állampolgárok jogairól, konkrétan arról, hogy ilyen robbanószerkezetet tartsanak tulajdonukban - mígnem a következő kompromisszumban egyeztek meg: engedély nélkül senki sem vihetett atombombát a közterületre, de hogy az emberek mit csináltak a saját otthonukban, ahhoz másnak semmi köze sem volt."
Aki azt hiszi, hogy csak és kizárólag a személyes ügye, hogy beoltatja-e magát, az téved. Nem lakatlan szigeten élünk, nem vagyunk önellátók, épp ellenkezőleg, az egymásra utaltságunk olyan mély, hogy élni is alig tudnánk egyedül.
Konklúzió?
Csak személyes véleményem van, és nem is tartom feltétlenül véglegesnek, bár egyre szilárdul hetek óta. Azok, akik a környezetemhez tartoznak, akkor számíthatnak a korábban megszokott, mondjuk úgy, természetes életünkhöz és kapcsolatunkhoz való visszatérésre, ha beoltatják magukat. Ugyanis az ő oltást elutasíthatóvá tevő joguk másik oldala az én jogom arra, hogy a velük való kapcsolatteremtés lehetőségeit korlátozzam. Ha nem vagy beoltva, nem látlak sem szívesen, sem sehogyse (Móricz is fordul egyet a sírjában). Még beoltottként is kezdetben maszkban leszünk, aztán lassan, talán, megjön a bizalom, jönnek jó hírek, és eldobjuk a maszkot is. Végül pedig elmegyünk egy koncertre is, talán, egyszer, valaha.
Aki csak magára gondol az oltás kapcsán, az az én szememben felelőtlen és önző. És folytatom: ostoba futóbolond. Aki ugyanis, visszatérve a fenti három versenyzőre, egyszerre tartja magát okosabbnak a SOTE rektoránál, egy infektológus főorvosnál és víruskutatók hadánál, az biztosan buta (még ha a butasága csakis e területre terjed ki). És a buták jellemzője, hogy nem tudják magukról, hogy azok, sőt. A butasághoz való jog természetesen elvehetetlen (és jaj annak, aki el akarja venni), de ha a legkisebbekre gondolok, aligha fogom magam emiatt rosszul érezni. Tehát oltást mindenkinek, kötelezően, ezt mondanám.