Először is, nem vagyok a 99% feletti egy százalék tagja (habár ez is érdekes, hogy ki az a 100 000 [százezer] ember, aki az lehet, és milyen alapon), de nem érzem magam a 99% tagjának sem. És nem csupán amiatt, mert nem szoktam jól érezni magam efféle csoportosításokban, hanem mert úgy érzem, a 99% nem épp annyi, hanem kevesebb.

Nem mindenki nyomorult, aki nem Orbán-hívő

Az ismerőseim jelentős része nem fideszes, vagy ha mégis, akkor legfeljebb négyévente egyszer. Ha nagynéha politizálunk is, általában inkább az jön fel, amit nem szeretünk, nem a dicséret, habár pl. az egykulcsos SZJA mindegyikünknél sok pénzt hagyott, és a családtámogatási rendszernek is jobbára az előnyeit látjuk (sokan kisgyermekesek köztünk). Mindenki dolgozik, felső- és középvezetőtől szakmunkásig és vállalkozóig terjed a skála, és megélünk, sőt, kicsiket, néha nagyobbakat, előre is lépünk. Fiatalabb kollégáim életbeli sikereinek, terveinek is nagyon örültem az elmúlt években (lakásvásárlás, babaváró, ilyesmik), ezek mind a tervezést és emögött a tervezhetőség lehetőségét mutatták számomra.

Szegények mindig lesznek köztetek

Jézusnak e szavai (Mt. 26, 11) csalódást keltőek, de tényszerűek a mai napig. Azzal érvelni tehát, hogy egy kormány hibája, hogy szegények még mindig vannak, egyszerű populizmus. Mindig is voltak és lesznek is.

Amit írok, vélemény, egy kép, ahonnan és ahogy én láttam és látom az eseményeket, az adatolást másokra hagyom, és nem is vitatkoznék az adatokkal, habár puszta tények nincsenek, csakis értelmezett tények.

2010 előtt a szociális ellátások politikai célokat szolgáltak: az állam ezekkel tartotta fenn azt a szegénységi csapdát, amely tengődni elég volt, kilépni belőle viszont nehéz, és "nem érte meg". Generációk nőttek fel úgy, hogy aput nem látták reggel munkába menni. Ez nem jóléti állam és nem szociális háló.

A 2010-es szemléletváltás - számomra ez a lényege, nem a konkrét lépések, amelyek lehetnek jobbak és roszabbak is - azt változtatta meg, hogy valamilyen munka nélkül nem jár semmi, illetve csak kevés.

Mi jár és mi nem?

Egy kis filozófiai kitérő következik. Utálom, szívből gyűlölöm, amikor bárki azt mondja, hogy neki vagy másoknak valami jár, különösen anyagi értelemben.

Először is, a manapság elterjedt pozitivista-relativista felfogás szerint a tudományeszmény a természettudomány(ok rendszere) és a(zok)nak módszere. Vagyis, ebből következően, ha ezt a szokásos módon az emberi társadalomra is alkalmazzuk, akkor a megmaradási törvények értelmében zárt rendszerben kell gondolkodnunk. Ezért, amikor valakinek valami jár, amit nem ő állított elő (több annál, mint amit ő tett bele az egészbe), akkor szükségszerűen mástól kell elvennünk azt. Csakhogy a társadalmi szolidaritást igen nehéz úgy indokolni és megalapozni, hogy nem az ember szabad erkölcsi döntésére és a jóra való hajlamára alapozzuk, viszont ezek mind kívül esnek a fizikalista tudományeszményen, amire a pozitivizmus épít.

Ezért azt, hogy mi jár, elsősorban az kellene, hogy meghatározza, mit teszünk bele mi magunk, azt visszakapjuk-e valamiképpen. És igazságos-e, ha nem mi kapjuk, hanem "érdemtelenek", és ki dönti el, kik számítanak annak, és mi van, ha azok, akik kapják, visszaélnek vele, vagy akár elutasítják? A szociális munka története sok tanulságos, jóindulatú, ám naivnak (működésképtelennek) bizonyult fejezetet is tartalmaz.

Nem vagyok szegényellenes, de szegénypárti sem. Egykori osztálytársam alkoholista lett, pedig munkája, lakhatása volt, a helyi közösségből sem szakadt ki, és mégis. Nála sem a "jár nekem", sem semmi más nem volt eredményes. Ő és sok hasonló egyén és család élő példája a pozitivista gondolkodás kudarcának, amely a szabadságot nem tudja bevonni a rendszerbe, mivel az lényege szerint feltétlen, nem pedig relatív.

Munka és szegénység

A közmunkát rengeteg kritika érte, joggal. De aki azt várta, hogy a szemléletváltás egy-két év alatt gyökeres fordulatot hoz, az nem érti az egészet. Ez évek, évtizedek kérdése, szocializációs változásként kell, hogy meggyökerezzen.

És így is lesz, aki kimarad, így vagy úgy. Nem lehet mindenkit megmenteni, sosem is lehetett, és főleg nem lehet akarata ellenére. A szabadság olyan úr bennünk és néha felettünk, hogy szinte a zsarnokunkká válik.

Kívül a számokon

Azt írtam, nem vagyok sem az egy, sem a 99 százalék tagja. Nem, tényleg. Középosztálybeli értelmiségi vagyok, aki egyrészt szerencsés a jó képességei és az így szerzett jó szakmája miatt, másrészt én szeretnék lenni az áhított társadalom derékhada, aki sem rá nem szorul az államra, sem nem sír, ha jön a vihar, mert kész és képes irányítani az életét, a lehetőségei határáig elmenve. Ezért nekem (számomra) a 99% programja kevés, mert azt feltételezi, hogy mind gyengék vagyunk kiállni magunkért, és eme önjelöltek kellenek ahhoz, hogy mi boldoguljunk. Nem, nem kellenek, soha nem is kellettek. Az a politikai program, ami - ez megint csak az érzésem vele kapcsolatban - a síró hangokat akarja erősíteni, nekem nem kell.

1%

Ez sem vagyok. Ami miatt ez jól támadható, látható politikai felületté válhatott az évek alatt, hogy a kialakulása-kialakítása nagyon rövid idő alatt, mesterségesen következett be. Rengeteg gazdag, messze az átlag felett élő (és dolgozó) honfitársunk van, némelyik erkölcsileg vitatható módon szerezte a vagyonát, sokuk mélyen "radar alatt" éli az életét, de itt járnak köztünk.

Az egy százalék terhe az emberi gyarlóságok széles palettája: kisstílű "vidéki" hatalommániások ("Voldemort" és tsai), akik nem értették meg azt, ami még szuperhősfilmekben is tételmondat: hogy nem ők számítanak. Hogy a hatalom nem a hatalmasokért van. A kapzsik, a nagyobb házért és autóért a lelküket eladók a másik jellemző csoport, az igazán kisstílűtől, aki a családi nyaralást is beleszámolja a hivatali költségtérítésbe, és felfelé, hosszú ez a sor is.

Mérd mikrométerrel, jelöld krétával, vágd baltával

A politika látható része főként a baltások terepe. Minél látványosabban repül a forgács (amelyet az ellenfél alkot természetesen), annál nagyobb a siker. De a választás másnapján a mikrométeres tervezés, mérés és újratervezés következik, a baltát a sarokba kell tenni, és legfeljebb a kréta kerül elő, mert nem mindenkinél lesz precíziós eszköz. Na, itt bukik meg nálam ez a "baloldal": nem minden rossz, ami van, nem kell kivágni minden fát, és nem nulláról kell kezdeni, bármilyen hangzatos is ily módon kommunikálni a feladatokat (újjáépítés és effélék emlegetésével). És amíg ez nem világos, addig eszemben sincs őket a hatalom közelébe szavazni, még akkor is, ha már sok apróbb-nagyobb dolog, eset és ügy csípi a szemem és facsarja az orrom.

Sok tojást kellett feltörni az eddig sütött rántottákhoz, és akadt záp köztük jócskán. De a rántottára hajtunk, így marad a tojástörés módszere. Ahhoz kellene jobb eszköz, mégpedig sürgősen, hogy törés nélkül is ki lehessen dobni a selejtet. A politikait, úgy értem.