Nemrég szaladtam bele Plantinga modális ontológiai istenérvébe, amikor a kálvinista apologetika "blogon" egy élő beszélgetésbe hallgattam bele, majd jobban szétnéztem az oldalon.

Az istenérvet a szerző alaposan ismerteti, nem is akarom őt ismételni vagy hozzátenni a már leírtakhoz, itt elolvasható. Sőt, az ismert cáfolatok is szépen összeszedve, külön írásban megtalálhatók.

Ha valaki azt kérdezné, mire vélje, hogy csak most ébredtem, hiszen ez az istenérv nem tegnap született, a válaszom az, hogy az analitikus filozófia ütőerén nem tartom rajta az ujjam, hogy úgy mondjam.

Az érvet, amint azt a blog szerzője ismerteti, idemásolom.

Premissza 1: Lehetséges, hogy Isten létezik.

Premissza 2: Ha lehetséges, hogy Isten létezik, akkor Isten létezik néhány lehetséges világban.

Premissza 3: Ha Isten létezik néhány lehetséges világban, akkor Isten létezik minden lehetséges világban.

Premissza 4: Ha Isten létezik minden lehetséges világban, akkor Isten létezik a valós világban is.

Premissza 5: Ha Isten létezik a valós világban, akkor Isten létezik.

Konklúzió: Isten létezik.

Plantinga érvének legfőbb gyengéje

Mint mindig, a tévedés jogát fenntartva, de azt hiszem, hogy az első premissza máris hibás. A filozófia, amennyiben elkötelezett Isten megismerése mellett (e félmondat kifejtése külön posztot érdemelne), és magára valamit is adó filozófiaként csakis önellátó módon építkezik, vagyis nem ún. szent szövegekből veszi a tartalmat, hanem az emberi tapasztalásból, akkor eljut oda, hogy Istent mint feltétlen valóságot fejezze ki. Pontosabban, az "Isten" szó helyett inkább valamilyen filozófiai műszót használ, pl. Abszolútum, Végső valóság, Feltétlen (valóság) stb. Ezzel elkerülhető (a szíves olvasó szándékára is apellálva), hogy a filozófia és a vallás Istene (habár lényege szerint ugyanaz lesz és marad) ne mosódjon össze könnyelmű gondolattársítások révén.

Ebből most egy a fontos: a filozófia szóhasználatával élve, a (keresztény) vallás Istenét filozófiai kifejezéssel nevezhetjük röviden Feltétlennek vagy Feltétlen valóságnak. Ez az azonosítás persze nem önkényes, de minden nem fér ide, ez mindig is nehézsége marad e témának.

Ha a fentieket most elfogadjuk, és az Istenről mint Feltétlenről beszélünk, máris kiütközik az első premissza megengedő jellegű tévedése: a feltétlenről miként tételezhetnénk, hogy vonatkozik rá a ha...akkor viszonylata? Ha ui. a feltétlenséget szó szerint értjük, akkor azt akként kell vennünk, hogy nincs ha és akkor: nincs módunk értelmesen feltenni azt, hogy a Feltétlen feltételes. Ez az eljárásunk afféle szórontás lenne: hamisítás, átértelmezés, ferdítés - még akkor is, ha jó szándék áll mögötte. Hasonlít ahhoz - az ismert példával élve -, mintha azt mondanánk: a fák olyan halak, amik... Hát, nem, nem olyanok.

Az érv megítélése

Ha a fentiek igazak, akkor Plantinga érve szimplán tautológia: ha Isten az, ami, tehát feltétlen létező, feltétlen valóság, akkor Isten létezik is, hiszen ami feltétlen, az nem is lehet, hogy ne legyen. Ezzel pedig semmi újat nem mondtunk: Isten azért létezik, mert mint feltétlen létező, nem is lehet, hogy ne létezzen.

Egyébként érdekes lenne a szerzőnek szegezni a kérdést, hogy mire tetszett gondolni, milyen feltételek mellett lehetséges elképzelni a Feltétlen létező feltétlen létét, ami ekképpen feltételes. Vagy másképp, kicsit "vallásosabban", ami még nevetségesebbé teszi az egészet: milyen feltételt szabhat egyáltalában a teremtmény a teremtőjének ahhoz, hogy előbbi az utóbbit lehetségesnek tarthassa? Mitha megkérnénk Harry Pottert, hogy foglaljon állást J. K. Rowling létezésének lehetőségi feltételei kapcsán. Elnézést, beleéltem magam.

Az érv pozitívuma az, hogy a racionális istentagadás frontvonalát jelentősen visszaszorítja: mivel az érv formálisan helyes, a cáfolatát az első premissza tagadásával kell kezdeni, vagyis bizonyítani, hogy egyáltalában nem lehetséges az, hogy Isten (a Feltétlen valóság vagy egyszerűen: a feltétlen, feltétlenség mint olyan, ahogy tetszik) létezzen. Mivel azonban - itt bekukkantunk a "tartalmi" bizonyítás kulisszái mögé - egy állítás, hacsak nem tételezi önmaga igaz voltát, mindig is kapcsolatban marad a feltétlennel (ha nem így tesz, értelemszerűen relatívvá válik, ami csak bizonyos körülmények között érvényes, ami ekképpen nem tekinthető Isten léte lehetőségének tagadása megfelelően széles és erős alapjának), ekkor pedig arról kell majd számot adnia, hogy az így (szükségképpen, in actu exercito) felismert feltétlenség alapját mi szolgáltatja. Másképp: mi a lehetőségi feltétele feltétlen jellegű kijelentéseket tennünk, anélkül, hogy reálisan létező és valamiképpen megtapasztalható feltétlen ne létezzen. (A felmerülő további kérdések és válaszok itt és most túl messzire vinnének.)

A tartalmi "istenbizonyítás" útja

Azért teszem idézőjelbe a szót, mert minden hívő tudja, hogy Isten kapcsán két jellemző "tévút" létezik: tagadni a létét, valamint bizonyítani azt. Így igen nagy szerénységgel kell e második "tévedésbe" vetni magunkat.

Plantinga érvének másik gyengéje, hogy Isten fogalmát késznek veszi, és csupán felhasználja azt egy értéktelen érv felállításához (értékesnek tekinthető mint az emberi logika játéka, de hadd vegyük ennél komolyabban a témát). De miként, miből, hogyan jutunk el egyáltalán Isten (a Feltétlen) fogalmához? A kérdés azért jelentős, mert ha a Feltétlenről nincs (szó szerint) semmilyen tapasztalatunk, akkor semmilyen értelmes állításunk sem lehet róla. (Így vagyunk a reálisan létező földönkívüliekkel vagy egy soha és senki által meg nem élt érzéssel stb. is.) Ráadásul a természettudományos kutatás is csak elkeserít minket, hiszen ennyi év kutatása nyomán Istennek, de még csak valami feltétlennek legalább, nyomát sem lelték. Mondjuk, nem is erre való a tudomány, de akkor is, sokkal kényelmesebb lenne, nemde? Ha pedig a vallások ún. szent könyveit vesszük elő forrásként, arra bárki joggal mondhatja, hogy filozófiai értelemben jobbára értéktelenek, hiszen sem a témájuk, sem szerzőik szándéka szerint nem filozófiai műnek készültek. Ateista kollégáink pedig amúgy is mesekönyvnek tartják azokat.

A filozófia ráadásul kénytelen nulláról indulni, és semmilyen előzetes kijelentést, hagyományt, a "régi bölcsek" titkos vagy közismert tanait nem fogadhat el ellenőrzés nélkül. Ezért a legegyszerűbb, ha a mindennapi, minden ember számára adott tapasztalatból indul ki, ami azért sem hátrány, mert így egy esetleg megtalált Isten nem a kevesek, hanem mindenki Istene lesz.

A továbbiakkal kapcsolatban egyelőre elég önmagamat "klasszicizálnom". Annak, aki idő híján nem kattint, röviden: az emberi szabadság a feltétlen reális megtapasztalása, sőt, "gyakorlata", és a szabadság e mozzanatának lehetőségi feltétele maga a Feltétlen valóság. Tehát minden szabad döntésünk egyben a Feltétlen háttéri megnyilvánulása is önmagunk számára: aki szabad döntést hoz, az ennek a hátterében a filozófia és a vallások Istenét reálisan tapasztalja, és ekként reális ismerete van róla.

További adalékok

Az analitikus filozófia általában lehetetlennek tart bizonyos dolgokat, legalábbis nem látszik foglalkozni velük. Ezek egyike az ún. észszerűen nem cáfolható állítások témája. (Pontosítok: nem tudok arról, hogy az analitikus filozófia hagyományos értelemben vett metafizikával foglalkozna.)

A fenti kifejezés nem ámít, és tényleg azt nyújtja, amit ígér, sőt, többet is: bizonyítható, és ez az istenérvek szempontjából is jelentős, hogy vannak kijelentéseink, állításaink, amelyek persze teoretikusan kétségbe vonhatók, de "gyakorlatilag" sosem. A bárki számára megérthető legegyszerűbb példa ez: a szkeptikus azt mondja: "Nincs igazság." Ha ezt komolyan veszi, akkor e kijelentése sem igaz, vagyis nemcsak igazság nincs, de semmi sincs, pl. értelmes emberi megismerés és erről szóló beszéd sem. Vagyis, ha megfordítjuk e téves állítást: létezik igazság (pontosabban: léteznek a valóságra vonatkozó igaz állítások), akkor kaptunk egy észszerűen nem tagadható kijelentést. Zárójelben: az ilyen állítások megtalálása és tudományos rendszerként történő feldolgozása a metafizika. (Ezzel gyorsan bizonyítottuk a metafizika mint tudomány lehetőségét és egyben létjogosultságát is, sőt, félig-meddig a tárgyát is megadtuk.)

Szóval, csak nagyon felületesen (és igencsak ponyola megfogalmazások mentén is) megmártózva a témában, bő két évezred filozófiai múltja nyílik ki számunkra, és ez manapság nem történik meg túl gyakran, nemdebár.

Ajánlott olvasmányok:

Weissmahr Béla SJ művei: Bevezetés az ismeretelméletbe, Isten léte és mivolta, Ontológia, Az emberi lét értelme, A szellem valósága

Szombath Attila: A feltétlen és a véges