Végigolvastam, inkább csak összefoglalóként, a lengyel és magyar vita lényegét, amely végső soron az EU-s és nemzeti jog elsőbbsége körül forog. Az összefoglaló bizonyos interpretációival nem teljesen tudok azonosulni (úgy érzem, hogy pl. a "liberális demokráciának" nevezett berendezkedés megkérdőjelezhetetlen legitimitású, mintegy politikai dogma e körökben), de elfogadhatónak tartom ahhoz, hogy érthetővé tegye, miről van szó.
És a véleményem az, sőt, választópolgári szándékom és határozott akaratom a következő: a lengyel és főként a magyar kormány az én érdekeimet képviselje, ne pedig a sajátjait, még akkor sem, ha nem nehéz politikai érveket találnia: a nemzeti hatáskörben maradt kérdések tekintetében a nemzeti alkotmány legyen az elsődleges jogforrás, ne pedig az EU közös joganyaga.
A lengyelek kapcsán természetesen nem lehet ilyen igényem, de európai választópolgárként szeretném kőbe vésni: ha az EU-s bíróság úgy dönt egy nemzetközi jogi ügyben, hogy egy tetves szénbányát be kell zárni, mert az a működésével sérti a szomszédos ország bizonyos jogait (vízszennyezés), akkor azt nem lehet nem végrehajtani. Aki ezt nem tartja be, az valóban belerúg a jogba, és ezzel mindenkibe, belém is, aki jogkövető vagyok, és erre építem a mindennapjaimat, a jövőmet, a gyermekeim jövőjét is. Hogy soha nem kell azzal számolni, hogy pl. jön valaki, és erővel elveszi a házam, vagy ha azt nem is, de az én klotyómat fogja használni mostantól, akár éjszaka is. Ez ilyen kisstílű, igen.
A magyar vitatéma kapcsán - kell-e érdemben vizsgálni egy olyan menekült/migráns ügyét, aki Magyarországot egy biztonságos országon át érte el - történetesen védhetőnek tartom a magyar jogi álláspontot, de emberileg aligha az. A két megközelítés azonban nem feltétlenül vezet ugyanoda. Erről kicsit többet.
Tegnap este egy drágább kajáldából rendeltünk vacsorát, évfordulók, családi cuccok, miegymás. Kb. egyheti ebédpénzünkbe került, de jól esett, az ilyet mindig örömmel, szívesen, nem bánkódom költségeken, belefér. Szerencsés vagyok, afféle "álom-átlagpolgári" életem van. Eközben a déli határunkra érkezik egy afgán/etióp/szudáni nő, két kisgyerekkel. Hiányos az öltözékük, piszkosak, keveset ettek, idejét sem tudják, mikor fürödtek utoljára, és legfőképpen teljes bizonytalanságban telik az életük. A gyerekek egyetlen kapaszkodója, hogy az anyjukat látják, hogy foghatják a kezét, és amíg ez így van, ők is túlélnek valahogy, lelkileg is. Azért jöttek, mert otthon már nem maradhattak. Az anya arra gondolt, hogy egy ilyen út, át a fél világon, két gyerekkel, a szabad ég alatt, jobb esetben sátorban aludva, fillérekből élve, nagyobb biztonságot jelent, mint otthon maradni. Odaérnek a magyar határhoz, és ott - jogszerűen, mert a jog már csak ilyen: jogszerű, de szíve, az nincs - azt mondják nekik, menjenek vissza, de legalábbis húsz métert, mert az is biztonságos hely már. A nő csak néz, és próbálná elmondani, hogy ő is polgár volt egykor, és lenne is, és semmi rosszat nem tett, a gyerekei pláne nem, de senki nem hagyja, hogy csak éljen legalább, de nem beszél magyarul, a magyarok meg semmilyen nyelven sem. Talán eszükbe jut, hogy adhatnának nekik pár éjszakára szállást, ennivalót, ruhát, tisztálkodási és pihenési lehetőséget, mielőtt újra kilökik őket a bizonytalanba. Vagy legalább megengedhetnék (nyilván Soros által közvetlenül, saját zsebéből, személyesen fizetett és hergelt - bezzeg ezek beszélnek angolul!) terroristáknak civil szervezeteknek, hogy foglalkozzanak velük kicsit. Hogy valaki szóljon hozzájuk valami ismerős nyelven. Hogy vegye őket emberszámba.
Eközben én a fűtött lakásban legózom a gyerekkel, este olvasok, csak az applikációra nézve tudom, hogy kint majdnem fagy, de nem érdekel különösebben, nálunk van fűtés.
Tudom, ez a tanult szakmám, hogy az egyén problémáját sosem szabad lekicsinyelni. Foglalkozni kell vele, még akkor is, ha csak arról van szó, hogy nem kap magának az egyéniségét hűen kifejező mintájú és színű zoknit. Majd kontextusba helyezzük, beszélgetünk róla, fejlesztjük a személyiségét, önismeretét, beszélgetünk az értékek fontosságáról stb. Talán egy kitalált afgán/etióp/szudáni menekült család története is felmerül közben.
És tudom, hogy a politikus is ember (volt valamikor). Neki is vannak problémái, ő is felerészt buzi, de úgy tesz, mintha mindet utálná, meg keresztény is, legalábbis amikor látják az emberek, néha színleg nagyokat imádkozik, szerencsésebb napjain lefotózzák a pápával, és bízik abban, hogy ez elég lesz a ketteshez. Az ő mindennapjai a hatalom körül forognak. És ha találkozik egy hasonlóval, akkor addig nincs nyugalom, amíg ki nem derítik, melyikük az erősebb. Tudom, van ennek valami "nemes" oldala is, európai történelem és hagyomány meg effélék. Érthető, ha akarom, értem is, de most nem akarom.
Keresztény vagyok, katolikus, pontosabban. Erről is kaptam papírt még régebben, hogy értek is hozzá. Mindenesetre az én Szentírásomban Jézus nem akart politikai hatalmat, és a "győzelmet" nem abban mérte, hogy hányan említik őt az irodalomjegyzékben. Ehelyett annyit mondott, hogy a legkisebbekben mindig ott lesz köztünk. Ezt még a reformáció sem merte elvitatni, ha már az eucharisztiát kitette is a templomaiból. A legkisebbek, a legelesettebbek talán még vitán felül segítséget érdemelnek, és talán még remélhetnek is.
A lengyelek állítólag katolikusok, ahogy vannak, éjjel-nappal. A magyarok is valami ilyesfélék, állítólag. Szerintem, mondjuk, egyik sem, de mindegy, és hogy a vezetőik/vezetőink biztosan nem, azt akármibe lefogadnám. Együtt tudok élni ezzel, én sem vagyok pont tökéletes. De azzal már nem, hogy a hatalom, a befolyás, az önérdek mentén, az én érdekeimre hivatkozva - nemzet azért talán még nincs állampolgár nélkül -, néha aligha, máskor pedig egyáltalán nem vállalható konfliktusokba menjenek bele. Európának volt módja és ideje is, hogy tanuljon a saját hibáiból, két világháború és két(féle) totalitárius rendszer után különösen. Nem a szaros kis reggeli kávémat féltem (DeLonghi kávéfőzővel), hanem mindazt, amit nekem az igazság, az erkölcsi jó és a szabadság jelent. Ez pedig nem kevesebb, mint az európai (filozófiailag: kontinentális) kultúra, amely eddig megőrizte és fenntartotta, ha nem is általánosan és mindenki által elfogadott módon mindazt, amit az "európainak lenni" jelentett és manapság jelent. Ezzel az európaival, amit az egyes ember nem definiálni, legfeljebb, jobb esetben, megélni tud, nem engedem, hogy a választott politikusaim vitatkozni kezdjenek, mert akkor el kell küldenem őket, és másokat megbíznom. Ha az egészből mást és másképp nem értenek, akkor nekik is az afgán/etióp/szudáni nővel jövök majd, és azzal, hogy az ő automatikus, kérdezés nélküli visszatoloncolását akkor sem fogadom el, ha jogilag nem támadható. Mert egyszerűen nem akarom, hogy úgy tegyünk másokkal, ahogy igazából nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek mások.
Kicsit beleéltem magam, tudom. De a lényeg ugyanaz: az, amit Európának hívunk, nem egyszerűen szabályok, alkotmányok és ilyesmik halmaza, hanem rendszere, szövedéke, hagyománya, történelme. Egy rendszert megbontani a saját, partikuláris (mégpedig szükségképpen az, hiszen nem egy-egy nemzet jelenti Európát) szempontjaink kedvéért, általában háborúhoz vezetett. A magyarok ezeket jobbára megszívták, hogy egyszerűen fogalmazzak. (Az oroszok legközelebb meg majd megvárják, hogy a magyarok melyik oldalra állnak, mert a másik lesz a nyerő...) Nem csupán megszívni nem akarom, de okot sem látok, hogy ennek a lehetőségét, azon kívül, hogy félkegyelmű politikusok efelé terelgetik a dolgok állását, egyáltalán felvessem a mindennapjaim szintjén. Talán nem olyan macsós lehetőség, de tárgyalással, amióta képesek vagyunk a tagolt beszédre, többre mehettünk volna bármikor, és ez ebben a helyzetben is így van.
Helyhiány miatt csak megemlítem: hosszan és sokat lehetne és kellene is írni a jólétében eltunyult nyugat-európai társadalomról, amely legjob esetben is pénzzel akarja megoldani a problémákat, és csak ritkán és viszonylag kevesen vannak, akik oda is mennek, ahol a probléma van, segítségnyújtás céljából. Eközben pedig még arra is lusta, hogy ne haljon ki, aminek most az elöregedési fázisánál tartunk.
Kellene valami csattanó, egy bon mot a végére, nem? Hát, nincs. Csak az, hogy ne égessük fel sem a múltunkat, sem a jövőnket, és hogy egy év múlva, tíz év múlva, száz év múlva is elmondhassunk legalább annyit, hogy a fizikai, a biztonsággal kapcsolatos és a valahová tartozás szükségleteit képesek vagyunk legalább nagy vonalakban kielégíteni. A többivel, úgy tűnik, csak a vallások Istene lenne képes boldogulni. Esetleg még ebben bízhatunk. Ha már a szánkra vesszük a nevét.
