Zsúfolt volt ez a néhány nap, és meghatározta a pápa, I. Ferenc látogatása, illetve Vágó István halála. És persze mindazok, akik erre menet közben felkapaszkodtak, mert nyilvánvalóan releváns mondanivalójuk volt. (Én igyekszem konstruktív módon magamba fojtani ezt mindaddig, míg elég idő nem telik el ahhoz, hogy már ne legyen releváns annyira, hogy "mainstream" lehessen.)

Az egyik ilyen felkapaszkodó Kiss Ádám volt, ő gyorsan megkapta a lehurrogást, egyébként teljes joggal. Nem mintha ne lehetne viccelni bármivel (mondom: bármivel), de nem lehet viccelni bárhogy.

A másik okoska Tóta W., akinek nem róhatom fel teljes szívemből, hogy amit posztolt, abban érvelés nincs (és ami nyomokban annak lenne tekinthető, az meg olyan sekély, mint a szeptemberi Balaton), hiszen csak újságíró (firkász) a szentem, így ami elvárható tőle, az a retorika, és ezt jobbára szokta is hozni. És igazán szép, bár inkább sörözés közbeni beszélgetés "következtetése" lehetne az, hogy a pápa is ateista, mert túl művelt ahhoz, hogy hívő legyen.

Vágó István halála váratlan volt számomra, de mint kiderült, mások számára is. Sajnálom az ilyet, meghalni jó lenne úgy, hogy az ember felkészült, számot vetett, elbúcsúzott, és nem csupán ő, de az őt szeretők (és esetleg tisztelők) is úgy érzik, szép véget ért a története. Amit még különösen sajnálok, az a DK-s "alászállása" volt. Meg kellett értenem, hogy sokakról mintegy utólag derült ki, hogy mely kutya kölyke, hogy úgy mondjam, és nem gondoltam volna, hogy Vágó végső soron nem mozdult el a nyolcvanas évek végéről. Mert Gyurcsány hívének (párttársának) lenni 2006 óta nagyjából a teljes erkölcsi megsemmisülést jelenti, értem ezt a vele szövetségre lépni típusú összellenzéki magatartásra is. De e tekintetben nem tartom magam mások megfellebbezhetetlen lelkiismeretének, sosem gondoltam, hogy emiatt a világ kerekének forgása szemmel látható módon megváltozna. Viszont Vágó ateizmusa, amit a szkeptikus társaság (talán illene nagybetűvel, nem tudom) színeiben vallott, minimum aggasztott. Nem azért, mert súlyosabb lenne a DK-tagságnál, hanem mert a radikális szkepszis tökéletes önellentmondás, az ateizmus mellett érvelni pedig (akár szkeptikusként is) igencsak nehéz, tehát ebből az következik (számomra), hogy a szkeptikus ateista nem csupán nehéz feladatot vállal, de még butaság is, amit csinál. (Gondolj arra, hogy szkeptikusként eleve kétkedéssel fogadsz egy magyarázó elméletet, de eközben a szkeptikus álláspontodat egy ugyanilyen magyarázó elmélet kifejtése révén védelmezed, és semmiféle szkepszissel nem illeted. Magyarul: a szkeptikus filozófia álláspontja filozófiai érvekkel nem védhető meg.)

És itt járt a pápa, akinek az érkezése előtt sokan megmondták, miért jön: mert fontos számára a magyar nép, a magyar politikai kurzus, a magyar akármi; és hogy bezzeg más országba még sosem ment kétszer, és hogy miről "kell" (sic!) mindenképpen beszélnie (és mivel épp arról beszélt is történetesen, ez pedig a befogadás témája volt, az illető, aki ezt előzetesen elmondta, most nyilván elégedett. Én történetesen nem voltam egyik eseményen sem, pedig katolikus vagyok és kedvelem is a pápát (ezt és az elődjét is), de sosem az érzelmek vagy a személyes karizma érdekelt, hanem a (katolikus) igazság. És van ezzel baj épp elég, mármint hogy ezt az igazságot hogyan alkalmazzuk a világunkra, mert hát, látható, hogy a világunk újra és újra lerúgja magáról, és a szabadságra hivatkozva (mindannyiunknak külön igazsága lehet - még jó, hogy külön gravitációt egyelőre nem biztosítanak de jure, de szüléshez való jog, sőt, halálhaz való jog bezzeg már van itt-ott) csaló (igazából csak hibás) módon relativizál mindent és mindenkit, így válik a pápa minden kényelmetlen üzenete is semmivé, hiszen mondta, de nem úgy értette, illetve nem ránk gondolt, ez jobban illik a büdös lábú x népségre, akik pont nem mi vagyunk stb.

Szóval, ez a hétvége sok mindent felhozott. A pápa jelenléte és mondanivalója az örök és változhatatlan igazságot (aki egyben egy személy is: Jézus Krisztus) jelenítette meg. Vágó István halála pedig mindannyiunk, még egy hozzá hasonlóan közismert, (egykor) közkedvelt személyiség megdöbbentő esendőségét: tegnap még volt, ma már csak az emléke van. És az az örvény, amelyet a média gerjeszt, táplál és tart fenn, de ami csak ritkán tesz hozzá valami érdemit az életünkhöz, beszívja mindezt, megpörgeti, összekeveri, és még kiderül a végén, hogy Vágó István inkább meghalt, mint hogy megérje a pápalátogatást 2023-ban. Pedig abban biztos vagyok, hogy annyira szkeptikus nem volt, hogy ne hitt volna a szeretetben. Márpedig az nem más, mint a mi szívünk egybeesése Isten szívével, ahogy egy nagy jezsuita bölcs egyszer mondta. Adjon az Isten mindkettejüknek örök boldogságot.