Béna értelmiségi módjára még ma is képes vagyok ezen tépelődni, és az okok, amelyek a korábbi tépelődésdeimhez vezettek, mit sem változtak.
Az ellenzéktől, főleg a megválasztott miniszterelnök-jelölttől ezerszer többet és jobbat vártam. Elsősorban is azt, hogy ha máshonnan nem, a frissen megválasztott Sólyom László egykori köztársasági elnök első szavaiból értesül a régi mondásról, és nem kapkod legyek után, vagyis nem áll le szócsatázni mindenkivel, aki szó szerint szembejön az utcán. Ezt a mérhetetlen dilettantizmust képtelen vagyok elnézni. Ha kimenne Brüsszelbe (vagy hová) tárgyalni, és beszól neki a portás, akkor majd ott ragad, miközben Ursuláék odafent várják? Rémület, komolyan.
A másik, ami erősen hatott rám az elmúlt napokban, hogy több részletben, de végül végignéztem az Elk*rtuk-ot. Nem terveztem, de a szobabiciklihez kell néha valami "rágógumi", véletlen volt. És a legkevésbé sem érdekelt Endre vagy Klára, bár a film egész jó, nézhető, nem éreztem izzadságszagú erőlködésnek. De az őszödi beszéd (egykor letöltöttem azonnal, és legalább tízszer meghallgattam az egészet), a rendőri erőszak képei, és egy-két további jelenet mindent felidézett, amit akkor személyesen is láthattam, és teljesen el tudott borítani a harag, pedig nem ez a típus vagyok. És hogy a csávó, igen, Gyurcsány, a mai napig itt van, ő lesz a legnagyobb nem-fidesz frakció pártelnöke, és ha kormányra kerülnének, ennél is több talán, tőle bármi kitelik, nincs kétségem. És hogy ez az ellenzéki politika teljes erkölcsi csődje is egyben.
Beszélgettem egy biztos ellenzéki szavazó ismerősömmel, aki úgy érvelt, hogy ha Orbánt is olyan erősen fognák, mint Gyurcsányt, az jobb lenne. Miért, kérdeztem, az a jó, amikor azon múlik a dolog, hogy az ápolók résen vannak-e? Vagy hogy az ápoló a beadott gyógyszer után hogyan tud hatni a betegre? A válaszaira azóta is várok. (Tudom, fékek és ellensúlyok, de az nem ilyen primitív, azok a hatalmi ágak között működnek, nem személyekre vonatkoznak.)
A Fidesz-kritikám persze változatlan: a CEU és az SZFE a két legerősebb pontja, illetve az évek alatt szétcseszett közoktatás, a nevetséges tanárbérekkel, amikhez nem nyúltak idejében, beleértve azt a következményt is, hogy a tanári pálya teljesen elveszítette a presztízsét. Ez számomra szintén megbocsáthatatlan, de legalább nem visszafordíthatatlan, csak nem szabadott volna hagyni, hogy megtörténjen. A gazdasági vádak (oligarchák és tsai) nem érdekelnek különösebben, alig 12 év "történelméről" beszélünk az elmúlt 1100-hoz képest, legfeljebb az erre kiválasztott személyek méltatlan volta tűnik fel, élükön a vidéki gázszerelővel.
És a végére egy kis Ukrajna. Sosem csíptem az orosz (putyini) politikát, amely számára az "emberi jogok" csupán "lefordíthatatlan szójáték", és ha néha értettem is, sosem "éreztem", milyen orosznak lenni, pedig kedvenc művészeim és filozófusaim között számos orosz akad. A háborút megengedhetetlennek tartom, és én sem tippeltem volna arra, hogy megtörténik. Ukrajnából hős lett, Zelenszkijtől az összes szenvedő civilen át minden egyes ukrán a szabadság hőse lett mostanra. Zelenszkij ott volt minden nagyobb vagy jelentősebb ország döntéshozóinál, beszélt telefonon vagy akárhogy Bidentől az EU-vezetőkig mindenkivel, lényegében bárkivel, mert mindenkivel beszélhet, olyan a helyzet. Amikor beszólt a magyar kormánynak, hogy támogassa már az energiahordozók importjának beszüntetését, értettem, mit akar és miért. De azt ma sem értem, miért így akarja: Ausztia, Csehország és Németország sem támogatta (ha jól emlékszem) a gázcsap elzárását, ugyanazon okból: teljes csődöt jelentene, miközben emiatt nem állnának meg az orosz támadások. Magyarország talán okozna 3-7%-os bevételkiesést, miközben maga 95%-os veszteséggel fizetne. Tényleg ez éri meg? És ezt tényleg csak Magyarország kormányán kell számon kérni? Nincs ebben benne pl. Amerika keze, akik ezt esetleg mintegy balkézről javasolták Zelenszkijnek megemlíteni? Hátha számít ez Orbán ellen 1-2%-ot? A politika természetéből (amely romlott természet) adódóan ezt teljesen elképzelhetőnek, sőt, valószínűnek tartom.
De hogy kire szavazok? Fogalmam sincs. Az erkölcsileg sokszor tényleg nehezen elfogadható kormánypártokra vagy a tökéletesen dilettáns, szó szerint a baltól a jobbig érő, ezért szerintem működésképtelen ellenzékre? Kétfarkúakra? Nem lehetne legalább egyszer az életben megint, hogy olyan könnyű dolgom legyen, mint 2010-ben, amikor mindenki tudta, mit kell tennie? Akkor voltam utoljára Fidesz-szavazó, de akkor mindenki az volt, talán még a szoci pártvezetés is. Most? Nem érzem a jó választ.
Ja, népszavazási kérdések. Az első háromra szerintem nyugodtan lehet nemmel szavazni, a negyedikre pedig igennel. Próbáltam egy kis- és egy kamaszgyerekes szülő szemével elolvasni a kérdéseket, így jött ki az eredmény. Ez legalább kitisztult, már amennyire.
A konklúzió most is hiányzik, hepiend sincs, pocsék forgatókönyvíró lennék. De azt tudom, hogy így vagy úgy, aki a következő négy évben a leendő kormány szidására nyitná ajkait, annak a minimum, hogy elébb elmegy szavazni, és a maga eszközével, az egy szavazatával (ami kettő), beleszól a folytatásba. Nekem mindegy, kire szavaz, de szavazzon, érezze a felelősséget, ami ezzel jár, úgy döntsön, mintha egyedül ő döntene, mintha minden az ő szavazatán múlna, mintha őt kérnék majd számon utólag mindenért: mintha Isten színe előtt kellene számot adnia minderről. Április 3-án mindenki váljon felelős felnőtté arra a pár percre.
