Tudom ám, hogy ez olyan mocsár, ingovány, futóhomok, őserdő, valamint útvesztő, amely végén, mélyén, alján stb. egy embertestű, bikafejű szörny vár mindenkit (minimum, de lehet, hogy ennél is rosszabb), de csak belecsapok, aztán meglátjuk.

Kommentezni ér, írtam hozzá szabályzatot, és nem félek használni.

A tétel: az ember a szabad döntésein keresztül háttérileg konkrétan megtapasztalja a feltétlenséget, amely nem egy puszta állapot, dolog vagy érzés, hanem a feltétlen személyes valóság megtapasztalása, amely valóságot a vallás Istennek nevez.

Előrebocsájtom, nem tételes filozófiai istenbizonyítást akarok írni, de biztosan lehet ekképpen is érteni, és aki ekképpen érti, nem téved nagyot. A különbség, amire mégis célzok, a terjedelem és az ebből fakadó alaposság.

1. Létezik-e emberi szabadság? Állítható-e, hogy az ember szabad lény?

A szabadság nehéz, "körkörös" fogalom, a definíciója pedig, amit elfogadok és használok, ez: én határozom meg, hogy mi határozzon meg.

Ez azt jelenti, hogy az ember, miközben egyes szabad döntéseit, választásait a maga által kialakított értékrend "megkötésein" belül, azokra tekintettel hozza meg (pl. lopni nem szabad, ezért kifizetem), magát az értékrendet szabad döntések sorozatain keresztül, jellemzően "neveltetése" folyamán építi fel. Az értékrend kialakulása jósolható, de nem szükségszerű. A fenti definíció tehát azt jelenti, hogy az általam, szabadon felépített értékrend határozza meg későbbi szabad döntéseimet, miközben azt is megengedi, hogy szabadon dönthessek akár a saját értékrendem ellenében is, vagyis olykor úgy határozhatom meg, hogy mi határozzon meg, hogy általában követett szabályaimat figyelmen kívül hagyom.

A szabadság valós voltára két érvem van. Az első nagyon közismert: a szabadság az erkölcsi felelősség posztulátuma. Ha nincs szabadság, az erkölcsi felelősség senkin sem kérhető számon, végső soron nincs jó és rossz, csak determinizmus, fogaskerekek szükségszerű egymásba kapcsolódása. Sem a szent, sem a bűnös nem dicső vagy elítélendő.

A második nehezebb: a szabadság tagadása performatív ellentmondást tartalmaz. Ennek lényege, hogy aki a kifejezett állítást (pl. "az ember nem képes szabad döntéseket hozni" vagy "az emberi szabadság csupán illúzió") megfogalmazza, az e megfogalmazás megcselekvésével (performációjával) annak ellentétét feltételezi, arra alapozza a kijelentését.

Aki ui. kijelent valamit, az e kijelentésével beszélgetőtársa szabad belátására apellál. Arra a képességre, amely révén képesek vagyunk átgondolni egy érv értelmét, belső összefüggéseit stb., és erre való tekintettel ki tudjuk fejezni egyetértésünket vagy elutasításunkat. Ha a szabad döntés illúzió lenne vagy nem is létezne, az efféle párbeszédek csupán egymásra hatással nem lévő monológok lehetnének, mintha felvételről hallgatnánk azokat, interakció és a változás lehetősége nélkül.

2. Miért utal a szabadság a feltétlenségre, mi ez a feltétlenség és miért olyan fontos ez?

 Ez viszonylag egyszerű: ha valami feltételekhez van kötve (pl. egy tárgy sebessége a rá ható erők függvényében változik), azt könnyedén belátjuk. Egy fizikai jelenséget ezért mindig okszerűnek tartunk, még ha a konkrét okokat nem is ismerjük eléggé.

Ezzel szemben a szabad döntésben benne foglaltatik a másra (másvalamire vagy másvalakire, körülményre vagy szabályra stb.) vissza nem vezethetőség mozzanata, vagyis az, amit másképp úgy fogalmazhatunk meg: a döntés e mozzanat szempontjából nem függött semmilyen előzménytől, tehát feltétel nélküli, vagyis feltétlen volt.

Zárójelben, itt valaki felvetheti a véletlen lehetőségét, csakhogy itt a tudatos emberi döntésekről van szó, amelyekről állítom, hogy a szabadság lényeges mozzanatát tartalmazzák, és a véletlenszerűség, ha fel is merül, nem veszi át az irányítást, hiszen belső és külső tapasztalatunk szerint az ember cselekvése mindig valamilyen célt követ. Ez elvezetne minket az emberi élet célja és értelme témájához is, de itt elég ennyi erről.

De miért fontos, hogy a szabadság mint a feltétlenség megnyilvánulása áll előttünk?

Főként azért, mert itt élni fogunk egy kissé talán merész, ám meglehetősen hétköznapi azonosítással: a feltétlenség, feltétlen, abszolút (eredeti jelentése: eloldott) szavak a vallásokban (kifejezetten a monoteista vallások szóhasználatában, azokon belül is a kereszténység esetében) az Istent magát jelölik. Természetesen nem szentírási szövegekben áll így e megnevezés, hanem a keresztény filozófia és teológia szakkönyveiben. Röviden: amikor a feltétlen mint feltétlen felmerül, akkor jogosan azonosítjuk ezt (hagyományosan) a keresztény istenfogalommal. Még rövidebben: Isten maga a Feltétlen.

Az ateista és agnosztikus megözelítések sokszor érvelnek azzal, hogy Isten kívül esik az emberi tapasztalaton, hiszen a természetben, a világ érzékelhető spektrumában nem találjuk őt, bárhogy is keressük. Ez meglehetősen erős érvnek tűnik, elsőre legalábbis. A gyengesége, hogy létezőnek azt tekinti, ami akképpen létezik, hogy empirikus úton, tehát valamiképpen érzékelhetően tapasztalatot lehessen szerezni róla.

Az ember szabad döntéseiben imént megmutatott feltétlen mozzanat ilyen értelemben nem éppen empirikus, hiszen belső tapasztalatról van szó: én magam, cselekvésem közben, megtapasztalom a saját szabadságomat, ez a tetteimért való felelősségvállalásom alapja is. (Zárójel: akit kényszerítenek valamire, vagyis nem szabad egy bizonyos tette, attól e felelősségvállalást nem is várjuk el.)

Bármennyire is belső ez a tapasztalatunk, egyben letagadhatatlan is, hiszen a szabadság, mint az elején szó volt róla, nem tagadható, és a szabadság "háttere", alapja, lehetőségi feltétele a Feltétlen maga. Vagyis áll az, hogy ha nem is empirikus módon, de valós tapasztalatunk van a feltétlenről, amit a vallás Istennek nevez.

Az Indexen jelent meg a hír, hogy Tóth Krisztina költő interjút adott egy osztrák lapnak. Az indexes cím ez volt:

"Tóth Krisztina: A magyarok erkölcse pinceszinten van"

Az én blogbejegyzésem címe a fenti indexes címadásból következik, a legelemibb szillogisztikus szükségszerűséggel:

Főtétel: a magyarok erkölcse pinceszinten van.

Altétel: Tóth Krisztina magyar.

Konklúzió: tehát Tóth Krisztina erkölcse pinceszinten van.

A fenti következtetés a szokásos minta szerinti: Minden ember halandó. Péter ember. Tehát Péter halandó.

Hogyan tovább? Úgy értem: miként tudunk magunkról úgy kritikát megfogalmazni, hogy az hiteles maradjon, és a benne foglalt ítélet ne hiteltelenítsen el minket is?

Valahogy úgy, hogy a kategorikus (mindenkire kiterjedő) ítélet helyett azokra vonatkoztatjuk csupán, akiket ténylegesen illet. Pl. azt írjuk: akik olvasták a Jókai-állásfoglalásomat, azok egy része minősíthetetlen kritikával illetett, ami sok esetben csupán személyeskedő sértegetés és fenyegetés volt.

Hiszen olyan vélemény is született, amely tartalmilag reagált a költő véleményére - rá is vonatkozik a pinceszint?

Elfogadom, hogy névvel-címmel véleményt mondani rizikós, ez már jó ideje így van. A megoldásom mindig ugyanaz: tanítani kell. Te ekével, te kalapáccsal, tollal, hogy egy kis költészet is legyen. Én névtelenül próbálkozom, ezért bárki mondhatja, hogy gyáván, gyávaságból. Igazából azért, mert nem akarok e kereteknél nagyobb kör előtt szerepelni, és a magánéletemet kitenni az egyet nem értők nemtelenségeinek. És mert, túlzás nélkül, senki vagyok. Mármint létezem, de kellő önbecsülés mellett is, csupán egy vagyok sokak közül.

De aki nyilvánosan megszólal, az eleve tudja,, hogy kaphat a véleményéért, csak nem sejti, gondolom. És ilyenkor azt mondom magamban: talán nem annyira az erkölcs, hanem az értelem van a pinceszinten.

Na de mindegy is, sajnálom ezt az egészet, magyartanár apám emlékére is.

Tóth Krisztinának szebb napokat és az eljövendő megbékélést kívánom, ami egymás elfogadását is jelenti majd. Egy szép napon, igen. Mert sem a sérelmeit jóvátenni, sem kárpótolni őt nem tudom.

Eperjes Károly nagyinterjút adott a 24.hu-nak.

Még bő húsz évvel ezelőtt meghallgattam Eperjest egy előadáson, ahol a hitéről, életéről, pályájáról beszélt. Nagyjából ugyanolyan szenvedéllyel (és azt gondolom, ugyanolyan naivan), mint a mostani interjúban. Akkor azt mondta, hogy egyszer kispapoknak tartott hasonló előadást, akik utána azt mondták neki, hogy amit tőle hallottak, az az igazi dogmatika (mármint a tantárgy, nem a hozzáállás vagy tudomisén, hogy érthető még félre), nem az, amit órán tanulnak. Ez most eszembe jutott, és bár jó húsz éve kikívánkozik belőlem, de most le is írom: nem, nem az. Ez nem dogmatika, hanem személyes hitvallás. Személyes, és nem egyetemes. (Katolikus, persze, mielőtt valaki azt a konklúziót akarná belemagyarázni, hogy Eperjest nem tartom katolikusnak.)

A címben idézett mondata erre a legjobb példa: Putyin minden bizonnyal "sziklakemény". Mert ahhoz, ami Oroszországban zajlik, ahhoz biztosan ilyen vezető kell. Általában, ekkora "üzemmérethez" már kell a sziklakeménység. E tekintetben az országok vezetői közt nincs nagy különbség: az egyesek problémái sokszor, szükségszerűen kerülnek az állami lánctalpak alá, hiába a komplex felépítés, nincs minden egyes problémára megoldás.

De azt mondani, sugallni, éreztetni, hogy ez azt is jelenti, hogy Putyin jól csinálja, amit csinál, és itt a katolikus Eperjest vonom kérdőre és felelősségre, katolikus hite alapján, az több elnézhető naivságnál.

Putyin, azt hiszem, cseppet sem keresztény. Talán látszatra az, esetleg színleg nagyokat imádkozik, gesztusokat tesz az ortodixiának, eljátssza a hívőt itt-ott. Csakhogy kereszténynek lenni egyenlő azzal, hogy Krisztust követjük. És ha nagyon egyszerűre vesszük, meg is mérhetjük magunkat: mit tenne a helyemben, itt és most Krisztus? Alkalmazna ilyen eszközöket a hatalma megszilárdítása, megtartása érdekében? Hozatna arról törvényt, hogy "örök életében" (hej, de jó ez!) felelősségrevonhatatlan legyen? Gyűjtene privát vagyont? Egyáltalán: hová helyezné a bizalmat: Istenbe vagy emberi művekbe?

Putyint a napokban legyilkosozta az amerikai elnök. Előtte, négyszemközt, lelketlennek is nevezte. Putyin azt felelte: akkor megértik egymást. Ennél jobb bon mot-t nem is várhattam volna tőle. Igen, tökéletesen  megértik. Csak az egyik nyíltan az, a másik meg igyekszik leplezni. Tényleg ilyen magas polcra kell őt tennünk? Keresztényként dicsérni a jellemét? Ezt tenné Krisztus?

Krisztus épp azokhoz hajolt le, akik a lánctalpak alá szorultak, akár tehettek róla, akár nem. A (vallási) vezetőkhöz kevés jó szava volt. Lett volna, ha nem tudnánk: tudta ő, mi lakik az emberben.

Most olvasom, hogy felébredt néhány politikus, és okosakat mondott egy videokonferencián.

Az alcímben szereplő idézet is itt hangzott el: mivel a közösségi oldalak a társadalmi viták platformjaivá váltak, ezért "tulajdonképpen élőben valósul meg ezeken a platformokon a demokrácia".

Hát, persze, Móricka. Az ellenérvem borzasztóan, naivan egyszerű: anyám, aki idősként is gyakorlottabb a Fb-n, mint én, simán letiltotta néhány közös ismerősünket (aki még annyira sem ismerné ezt: akit letiltanak, az nagyjából megszűnik a letiltó személy számára), akikről tudván tudom, hogy az ő politikai véleményével általában ellentétes álláspontot képviselnek. És itt is a vége a Fb-demokráciának. Mert ez egyrészt nem demokrácia, ha valakit kizárunk, másrészt így nem a demokrácia, hanem a cenzúra valósul meg élőben.

Akit letiltunk, az nem tudja később elmagyarázni, hogy mit és hogyan értett, megszűnik a párbeszéd lehetősége is. Természetesen egy zaklató esetén ez érthető igény, és mégis, itt értünk a lényeghez, amit mondandó vagyok.

Akinek a kezébe adjuk a "Letiltom" gombot (ez a gomb immár jelenti a közösségi médiát és az írott/online sajtót is), az előbb-utóbb, okkal-joggal vagy anélkül, de használni fogja. Ő lesz a sajtó, a vélemény, a demokrácia szabadságának az őrzője, természetesen azon a szinten, ahol ez megtörténik.

Quis custodiet ipsos custodes?

A fenti sort nem fordítom le, aki tudja, már érti, akit érdekel, rákeres. Mert azt hiszem, vallom, gondolom, tudom, hogy a demokrácia, a sajtó szabadsága, az egyén szabadsága, a diktatúrák léte (nemléte) vagy az autokratikus rendszerek felnövekedése azon múlik, hogy nevelünk-oktatunk-képzünk-e önálló, tudatos és a lehetőségekhez képest minél műveltebb embereket, polgárokat. Ha igen, akkor a demokrácia mindig is működni fog, a sajtó mindig is szabad lesz, és a társadalmunk emberi társadalom marad.

Ha pedig nem vagy csak keveseket, akkor az "elit" csupán néhány silány, jobb esetben középszerű kiválasztottat jelent majd ("Lőrinc, ízlett a rák?"), a politika (látjuk jeleit) hatalmi kérdéssé fajul el, és semmit sem érő alakok jelennek meg olyan pozíciókban, amelyek betöltésére sosem válnak alkalmassá. A társadalmi kérdésekben szerepet kapnak (majd maguk is kérnek) a multicégek (nem csak a közösségi média fejlesztőcégei), és a körforgás, amint tudjuk, elveszíti emberközpontúságát.

Mit is akarok tehát mondani? Hogy a legfontosabb: úgy felnevelni és kitanítani az embert, hogy amikor József Attila Levegőt! c. versét olvassa, értse is azt. Ha megnézi a La Mancha lovagját, a Bosszúállók: Végjátékot vagy elolvassa A Pál utcai fiúkat, akkor tudja, érezze, hogy mind ugyanarról szól: az ember végső célja akkor valódi, ha kívül esik önmagán.

Marci 2015 novemberében halt meg, ha jól emlékszem. Egy sms-t kaptam erről, nem is igen akartam elsőre elhinni. A temetésén nagyon sokan ott voltunk a régi társaságból. Már felnőttként, a legidősebbek negyvenen túl, tehát jó húszéves emlékekkel arról, hogyan kezdődött ez az ismeretség vele.

Tavaly kimentem oda, ahol ténylegesen kezdődött: egy eldugott, kicsi zsákfalu közepén áll egy kicsi templom, körülötte rét, nem messze egy keveset használt focipálya, ezeken túl már ott a falu határa. Ide vitt ki Marci, nem is tudom, kb. ötven fiatalt, 12-14-től 19-20 évesig, és ott töltöttünk egy napot. Néhányunknak ezzel megváltozott az élete. Templomba kezdtünk járni, első komoly párkapcsolatok születtek, néhányan teológiára mentek tanulni. Évekig tartott ez az időszak, aztán Marcit áthelyezték először a szomszédba, majd Zalakomárba.

Néha meglátogattam. Az első hogyvagy-kör után szinte azonnal arról beszélgettünk, ami igazán fontos volt nekünk: Istenről és viselt dolgairól. Ha néha felhívtam, és épp a segítségére szorultam volna, egy jó szóra, egy helyes mondatra, valahogy mindig azonnal váltott: lelkiatya lett belőle egy másodperc alatt. Talán soha nem is tudott nem az lenni.

Rengeteg évvel később, amikor a temetésén álltam, és valaki azt mondta, hogy szavajárása volt: több telik tőled, arra gondoltam, hogy ezt egyszer sem hallottam tőle. Azóta is azon gondolkodom, mikor nem voltam ott, amikor mondogathatta.

Nekem egy rövid kis "prédikációja" maradt meg egy gyalogos zarándoklat egyik pihenőjén: "Isten már azelőtt szeretett téged, hogy megfogantál. Na, ezt előzd meg!" Azóta egyszerre érzem magam nevetségesen kicsinek, és egyszerre nagynak, mert naggyá csakis Isten szeretete teheti az embert, így gondolom.

Marci Isten különleges csatornája volt számomra: ha "belenéztem", a másik végén Isten látszott. Általában focizott. És mindenkit szeretett, és őt sem szidta senki.

Boldog szülinapot, és imádkozz értünk továbbra is!

Cinikus, bár találó, amikor egy kormánypárti politikus beszól (visszaszól), hogy kéthetente meghal a magyar sajtószabadság (és ez azért jócskán saját vallást kíván, saját szentírással, mert ekképpen kéthetente fel is támad, ugyebár).

Az én tételem az, hogy a sajtószabadság halhatatlan. E tétel bizonyítása rémesen egyszerű: a sajtó szabadsága nem a sajtó mint termék, jelenség, üzlet vagy épp a demokrácia attribútuma, hanem az emberé. Az ember maga szabad (mármint szabad lény). És amíg ember van és lesz, addig szabad lesz a sajtó is, mert nem is lehet másmilyen.

Tudom, a sajtót lehet korlátozni, a sajtómunkás, ha megijed, saját magát is korlátozhatja, nem minden újságíró "szicíliai", parafrazeálva a közismert regényírót. Furcsa, hogy ezt azok, akik aggódnak a sajtószabadság miatt, mintha abszolutizálnák, és az emberből fakadó, eliminálhatatlan szabadságigényt és annak mindenkori, mindennapi megvalósítását elfelejtenék.

A Klubrádió frekvenciavesztése (elhallgattatása, ahogy interpretálják sokan, de ez mindegy is most) sokak számára a szabadság végét (halálát) jelenti. Akik ezt mondják (általában a sajtóból értesülök erről), eszerint azt is gondolják (háttérileg, kimondatlanul is), hogy e véleményük maga sem szabad már, hiszen ahol megjelent, az az orgánum maga sem lehet szabad a szabadság halála után. Ez természetesen önellentmondás, és idáig akartam eljutni.

A szabadság halhatatlansága ui. a másik oldalról azt jelenti, hogy minden, ami a szabadságot megölni akarja, pláne, ha ezt aktívan teszi is, szükségképpen halandó és múlékony. Nincs rendszer, diktatúra, pártállam, kormány, amely a szabadság ellenében tartósan megmaradhatna. Ez a vigaszom a Klubrádió számára. Személyes, egzisztenciális vigaszom persze nincs: az sincs ui. sehol megírva, hogy a Klubrádió mint intézmény örök. Csak a szabadság az.

Mi ebből a tanulság, ha van egyáltalán? Hát az, hogy a sajtószabadság halála felett keseregni egyszerű rövidlátó szemforgatás, vagy épp űrből is látható méretű ostobaság. A szabadság mindig utat tör magának. Ahol elfojtják, ott majd keres más utat a felszínre. Lám, még én is, sötét szobám titkos sarkából, tudok blogot írni, elmondani (szabadon), amit szeretnék.

A Klubrádió "tévedése", hogy azt gondolja, "szükség" van rá. Innen, e székből, az a válaszom, hogy nekem ugyan nincs. Tényleg, sosem hallgattam, fogalmam sincs róla, milyen műsorai voltak. Másnak persze van, ez nem kétséges. De e szükség ekképpen nem abszolút. Csak a szabadság az, továbbra is.

Mit tennék a helyükben? Mit tennék bárki helyében, aki "elnyomva" érzi magát? Megtalálnám a felszínre vezető utat. Az internet nem zárható be. Pénz mindig szerezhető a működésre. És ha tízmillió közt nincs ezer, aki ezt finanszírozza, akkor a piac mond rá nemet. Az is azért szabad, mert az ember szabad. Értékválasztásokat fordít le dollárra, euróra és forintra is. Nézd meg a Telexet, működik. Van pár hirdetője, de azt mondják, a közösség finanszírozza. Függősége ezért jóval kevesebb van. Tudom, a Telex nem rádió. Miért, az hol van megírva, hogy bizonyos gondolatok manapság is csak rádión keresztül terjedhetnek?

Sajnálom a Klubrádiót, de nem azért, mert most nem sugározhat. Azért, mert nem a lényeghez, a belső tartalomhoz látszik ragaszkodni (és azok sem, akik szót emelnek mellette), hanem a formához, a kerethez. Ez óriási hiba, és amíg ezen megy a balhézás, addig az, aki "betiltotta" a rádiót, csendben és cinikusan nevet. Mert addig sem tör fel másutt a szabadság tiszta forrása.

A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR

Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre űltek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.

(Borjád, 1845. szeptember 26–október 7. között.)

Ha meghallgattad és elolvastad a verset, nézd meg a címet újra, és olvasd hozzá a kivastagított sort.

Számtalan hasonlót találhatnék, és hogy épp ezt hozom, az teljesen esetleges. Az ok viszont ugyanaz: érzem silányulni a nyelvhasználatunkat, a magamét is beleértve, és újra meg újra igyekszem emlékeztetni magamat arra (és e sorokkal ezt némileg kitágítanám), hogy a szemünk előtt mennek feledésbe olyan fontos értékek, amelyek sosem szabadna, hogy feledésbe menjenek. Elfogadom, hogy ez nem mindenkinek pont Petőfi nyelvhasználatát jelenti, de ez nem is mindenki blogja.

Ha véletlenül erre jársz, és van kedvenced, előre is megköszönöm, ha kommentben hagysz egy linket vagy pár sort, egy idézetet stb.

A hírt több portál is megírta. Az egyik típusú megközelítés azt emelte ki, hogy ki az új férj közismert munkáltatója. A másik nem szól e közismert munkáltatóról, viszont leírja a keresztnevét.

Majd az előbbi leírja, hogy az utóbbi nem írta le, ki a közismert munkáltató.

Azt hiszem, Mihalik Enikő, és elnézést kérek tőle, amiért a magánéletét efféle fontoskodásra használom, de komolyan, sosem hittem volna, hogy eljön egy ilyen nap is (és hány más nap eljövetelét sem láttam előre, de nem is vártam), szóval, ő Dávidhoz ment férjhez, Dávidtól vár gyermeket, Dáviddal él. Alig hiszem, hogy ő, aki kétségkívül nem szorul rá, mivel saját jogán is elég ismert és kedvelt személy, úgy választana partnert (főleg pedig férjet), hogy az illetőnek történetesen ki is a közismert munkáltatója. Vagyis a közismert munkáltató emlegetése teljesen irreleváns.

Úgy hiszem, mindenki örüljön inkább Enikő és Dávid új és közös életének, amennyire kiveheti részét e közös örömből. Ha pedig csak annyi jön le neki, amennyit a fenti két "oldal" kiemel (egymás ellenében), akkor kétséges, hogy tud-e örülni egyáltalán (akárminek is, és az nem káröröm-e).

Az új házaspárnak boldog életet kívánok!

Igazán semmi különösebb okom nincs e kis megemlékezésre, csak kedvelem ezt a filmet.