Balog Zoltán eddig nem mondott le, nem vonult vissza, nem tűnt el a közéletből, csupán egy őszinteséget elhitetni akaró videonyilatkozatban beszélt arról, hogy

• formális felelőssége nincs,
• de támogatta K. Endre kegyelmi kérvényét,
• és nem ő hozta a döntést annak aláírásáról,
• meg satöbbi, ő ott sem volt mintegy.

Azóta már felszólították lemondásra, ismert (ellenzéki) politikus "kilépett" a református egyházból (bírom az ilyeneket, de most nem ők a téma, talán legközelebb), és néhány lelkész a saját fizetéséből segítené a bicskei gyermekotthon sértettjeit (mintsem csendben ne tegyen semmit). És persze már a kormányoldali mainstream is érzi, hogy a kármentésnek még nincs vége, amíg az egykori miniszter - Balog Zoltán - nem tesz valódi politikai gesztust, hiszen a kegyelmi ügyben játszott szerepe mégiscsak politikai szerep volt.

A pedofília karanténba zár

Nagy és súlyos tanulságok levonására, felismerésére alkalmas napjaink voltak és vannak. Elsősorban az vált teljesen világossá, hogy a gyermekek, fiatalkorúak elleni erőszak mindenki számára vállalhatatlan. Kicsit nehéz volt ugyan belelendülni, a kormányoldalon láthatóan volt egy kis spét, hogy mit mond a főnök, mit kell gondolni, jól gondolják-e, ki szabad-e mondani stb. Végül, ha lassan is, de igen, ki szabad mondani, hogy a pedofília feltételek nélkül erkölcstelen tett. Még a támogatása (eltussolása) is, sőt, még az eltussolók mentegetése is. Igazából már senki nem akarja kipróbálni, hányadíziglen bűn a pedofíliával való kapcsolat, mert látszik, hogy semmi megértésre nem számíthat az, aki e közé a korpa közé keveredik.

Ez egyébként nagyszerű hír. Van ui. valami, amiben egyetértünk ebben az országban. Nem kellene ugyan, hogy ténylegesen meg is történjen, de némileg olyan ez, mintha egy filmből kihagynánk a főgonoszt, mintha nem lenne katarzis, mintha nem örülhetnénk annyi rossz után a jó győzelmének. Minden erkölcsi támogatásom és kiállásom a pedofília bármely áldozatáé, bárkié, akit egy felnőtt hibás, meggondolatlan, vagy éppen nagyon is meggondolt tette traumatizált. És csatlakozom mindenkihez, aki most, ha csak titokban meri is, de nem fordítja el a fejét, titokban segít, álnéven kifejezi a támogatását, mindegy, a lényeg, hogy nem megérteni, hanem eltávolítani akarja ezt a mételyt közülünk.

Balog Zoltán személyes szégyene most már "református szégyen"

Azt a szégyent, amit a református egyházi fórum önmagára égetett mint skarlátbetűt, sokkal súlyosabbnak látom, mint amilyennek most tűnik. Nagyon röviden: Krisztus megtagadásának. Itt nem egy szimpla politikai tett utólagos "bírósági" megítélése volt a tét, nem ennek a nyomorult Balognak az állása, a püspöki címe vagy egyéb efféle, nagyon is kisszerű és múlandó dolog. A református egyház vezetői magukra vették és ezzel osztoztak a pedofília mentegetésének bűnében.

Kis kitérő. Nem különösebben kedvelem a református hit mögötti lelkületet, annak dogmatikai és mindennapi oldalát egyaránt problémásnak tartom. Ha valaki járt már az istállófehérre meszelt debreceni nagytemplomban (a "kávinista Róma", milyen nevetséges!) főtemplomában, megérti ezt, és eszébe juthat, ha olvasta valaha, hogy Kálvin Genfben még a táncot is betiltotta. De ennek az istállófehérségnek lennének előnyei is: míg a barokk katolikus templomban már szinte nem is látszik a főhelyre ültetett Megváltó, mert annyi az aranyozott angyalka, szent és Mária körülötte, itt, a debreceni nagytemplomban nincs, ami Krisztusról elterelje az ember gondolatait. Nincs senmi, amit nézni lehetne. És tessék, a református vezetők négyötödének jó nyolvan százaléka mégis megtalálta: tartsa csak meg Balog a stallumot, hibázott, persze, majd öt percben bocsánatot kér, hiszen gyónás nincs, a bűnbánatot pedig már rég búbánatnak mondják. De az senki fejében nem merült fel komolyabban, hogy a testület felmentő döntése a testületet magát, annak minden egyes tagját érintetté, bűnössé teszi? Nem olvasták ezek sem az egy tál lencse, sem a harminc ezüst történetét? Mit nem értettek meg az elmúlt napokból?

Érdemes tenni a megtisztulásért

Elnézést, eleget ostoroztam itt már mindenkit. Magamnak, másoknak, jó- és rosszérzésűeknek, közömbösöknek és érintetteknek szeretném itt hagyni az alábbi kis evangéliumi részletet. Ez az egyetlen utunk. Aki mást mond, arról lehet tudni, hogy a vesztünket akarja.

"Két ember fölment a templomba, hogy imádkozzék, egy farizeus és egy vámos. A farizeus emelt fővel így imádkozott magában: hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörő, mint ez a vámos is. Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig megállt hátul és szemét sem merte fölemelni az égre, csak mellét verte e szavakkal: Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz." (Lk. 18, 10-13)

Nem a kegyelmi ügyről akarok írni, arról nincs mit. Novák Katalin jóhiszemű balek lehetett leginkább, aki (még mindig) nem vette észre, hogy lehet saját, szabad állásfoglalása, és mondhat nemet ilyen aljas kérésekre. Az én saját, teljesen szubjektív narratívám ui., amit semmilyen módon nem tudok bizonyítani, az, hogy az elítélt bűnsegéd, a politikai kapcsolatai révén (vagy a családja kapcsolatai révén, ez mindegy), elérte, hogy kegyelmet kérjenek neki, és hogy azt Varga Judit (akkori miniszter) továbbítsa a köztársasági elnök számára. Szerintem egy kézzel írt cetli is ment, miszerint "Katika, ezt fontos lenne aláírnod". És így is lett, a többit meg már tudjuk. Ennyit hát magáról a konkrét ügyről.

De van pár további aspektus, ami megmutatkozott. Pontokba szedem, hogy el ne felejtsem őket:

• az alkotmánymódosítás helyes, bár fájdalmas lépés, és emlékeztet a katolikus egyház dogmafejlődésére,
• Donáth Anna a nők szoknyája mögé bújó Orbánra tett kijelentésével elárulta a női egyenjogúságot,
• a Telex aljas és romboló módon nyúlt a tüntetés témájához, amikor azt a címet adta a videóriportjának, hogy "Én ezt a nőt eleve nem tartottam semmire", és ez messze túlmutat ezen az ügyön,
• Orbán rendszerét még mindig nem érti az ellenzék,
• azok, akik a felmentést eredetileg kérték, valószínűleg érintetlenek maradnak majd, nem fogjuk megtudni, mi történt, hogyan kezdődött, kié a valódi, eredeti erkölcsi felelősség.

Alkotmánymódosítás

Tudtad, kedves olvasó, hogy az 1545-63. közt zajló tridenti (trentói) zsinatig a katolikus egyház hivatalosan nem írta le, hány és pontosan mely könyvekből áll a Szentírás? De amikor jöttek a "hitújítók", akkor elővették a témát, és szépen rögzítették. Így vagyunk most ezzel is: senki nem gondolta volna, hogy pedofil ügyben érintett elítélt ténylegesen kegyelmet kaphat valaha is, különösen nem a mai kormány (és vezető személyek) idejében. De megtörtént, így ezt a lehetetlennek tűnő rést be kell tömni. Ez minden, lapozhatunk, egyetértek vele.

Donáth Anna és a nők szoknyája mögé bújó Orbán

Ezzel a jól hangzónak tűnő szófordulattal  Donáth Anna leköpte a női egyenjogúságot, visszamenőleg nagyjából a kőkorszakig. Ui. amit burkoltan állít, az annyi, hogy a valódi felelős Orbán (ebben van minimális, de most lényegtelen igazság, hiszen a kinevezésekben biztosan szerepe volt, de ez minden), és ezek a nők csupán akarat nélküli bábok, akik valójában nem többek kikupálódott háziasszonyoknál, szereptévesztésben élő anyáknál, akik a férfiak játékát próbálják játszani. Ez az érvelés elvitatja Varga Judit és Novák Katalin emberi személyéből adódó letagadhatatlan tulajdonságát (és jogát) arra nézve, hogy szabad, szuverén erkölcsi döntést hozhasson (jót és rosszat egyaránt), és ehelyett azt a magyarázatot próbálja adni, hogy valódi akarata, szabadsága ez esetben (is) csak a férfiaknak, jelesül (mint mindig, de unalmas, Istenem!) Orbánnak volt (és van). Őszintén, szívből, a Platóntól Hegelen át a mai filozófusokig, akik a szabadságot az ember feltétlen és a Feltétlenhez kapcsoló, azzal e tekintetben mintegy "azonosító" tulajdonságának tartják, fel vagyok háborodva ezen az ostoba megnyilvánuláson. Szomorúan állapítom meg ezt a szellemi silányságot, és nagyjából úgy is viszonyulok hozzá, mint bármely más silánysághoz.

"Én ezt a nőt eleve nem tartottam semmire" - Telex

Amikor senkik (mint te vagy én, kedves olvasó) tegezve oktatják ki a valakiket (vagy mondanak róluk érvelés nélküli sommás véleményt), akkor mindig görcsbe rándul a gyomrom, mert ez a társadalmunk romlásának, "korszellemünknek" legrémesebb jele. Képzeld csak el, hogy az akadémikus felszáll a buszra, és jegyet akar venni a sofőrtől, de nem a pontos összeget adja, hanem egy kicsit nagyobb címletet. És erre a sofőr tegezve, emelt hangon oktatja ki, hogy mégis hogyan képzeli, hogy lehet olyan idióta, hogy még ennyit sem tud. (A történet létezik abban a változatában is, amikor a gyakorló víruskutatót az "utca embere" oktatja ki arról, hogy Covid nem létezik.) Szóval, amikor egy nagy olvasottságú lap egy ilyen senki véleményét a címlapra teszi, azzal a kispolgári aljasságot, az Akakij Akakijevicsek maguk módján tragikus, de ettől még társadalmi normát nem jelentő világát ültetik az asztalfőre. Ilyenkor a "kitüntetett" is feszeng, mert tudja, hogy semmi keresnivalója ott, és az ún. érdemesebb vendégek is, hiszen a természetes hierarchia felborult. És Novák Katalinba ilyen módon belerúgni ugyanúgy aljas dolog, és biztos vagyok abban, hogy ezt tudják a szerkesztőségben is. És ha mégse tudnák, az még nagyobb baj.

Orbánt még mindig nem értik

Orbán "rendszere" érdek- és értékalapú, ebben a sorrendben. Az összes, az elmúlt évek alatt nagyfényre került ügy abból fakadt, hogy a hülyék ebből csak az érdeket értették meg, az értéket nem. Majd el lesz sikálva, gondolták, de mivel értékekbe ütköztek (amin felettébb csodálkoztak, ha egyáltalán megértették), nem lett elsikálva. Most is ez történt (az én olvasatomban). Akik a kegyelmi kérvényt áterőltették ezen a "rendszeren", a saját (személyes jellegű) érdekeik mentén cselekedtek, ezen érdekek elég kisstílűek voltak, és nem számoltak az érintett társadalmi tabukkal (amik a pedofíliát karanténba zárják erkölcsileg). Ha ez a döntés (kap-e kegyelmet egy ilyen alak) Kövér Lászlóra, Áder Jánosra vagy épp Orbánra lett volna bízva, a folyamat el sem indul. De ahol az érték háttérbe szorulhat, ott az érdek győzhet, átmenetileg. És ki kell mondani ezen a ponton: Novák Katalin, habár soha, semmilyen körülmények között sem tartanám pedofilnak vagy azokat támogatónak, borzalmasan elcseszte. Nem Orbán, nem Varga Judit, hanem ő maga. Ez az erkölcsi alkalmatlanság (a tartás hiányából fakadó alkalmatlanság) bizonyítéka, így tényleg nem maradt számára választási lehetőség. De ez nem Orbán személyes hibája, hanem azé a közegé, amely elfeledkezik az értékről az érdek javára.

De kik állnak az egész mögött?

Már Bayer Zsolt is kérte, hogy akkor tudjuk már meg, hogyan is történt mindez. Azt gondolom, sosem fogjuk megtudni, az ügy le van zárva. Akik ui. a kegyelmi ügyet kezdeményezték, nagy valószínűséggel közismert és befolyásos alakok, akik egy minisztert és egy köztársasági elnököt is képesek voltak "meghajlítani" emiatt a gazemberség miatt. Örülnék mellesleg, ha mégis kiderülne, kik voltak, és ha ők (is) mennének a levesbe. Mellesleg ez az a pont, amit az ellenzéki szavazók évek óta szívből utálnak, teljes joggal: hogy ilyen alakok ott lehetnek, hatalmuk lehet, és ezekkel a végtelenül kisstílű dolgaikkal (mi jelentősége van vajon annak, hogy egy elítélt bűnöző, egy pedofil-pártfogó kegyelmet kapjon? az égvilágon semmi, de a kár, amit az ügy okoz, égbekiáltó) rombolják a közbizalmat, az általános morális állapotokat, aláássák az igazságszolgáltatásba (és filozófiailag: az igazság feltétlen voltába és mindenkit kötelező erejébe) vetett hitet és bizalmat, és folytathatnám. Náluk csak az érdek győzhet, és ha voltak is valaha értékeik, és ebben biztos vagyok, hiszen ez segítette őket magas pozícióba, azokról már elfeledkeztek, és már csak a számítás, a költség-haszon maradt, a nettó nyereség, ami ebben a konkrét esetben egy morálisan "egyoldalú", tehát csakis elítélhető tett felmentése volt. Az igazság a kezükben hazugsággá, a jó rosszá vált, és még a szabad döntést is megerőszakolták (Novák Katalin esetében szinte biztosan), vagyis mindent, ami az emberben végső soron feltétlen (érzék és tulajdonság), a sáros csizmájukkal tapostak. Ha van szentségtörés, amit ember elkövethet, azt ezek az alakok elkövették, és ha lenne erre büntetési tétel, az a kárhozat lenne.

Kiállok Novák Katalin mellett?

Igen, mert nem hiszem el róla, hogy bármilyen módon is a pedofilok (és a pedofília) támogatója lenne. Emberileg ennél sokkal többre tartom továbbra is.

És nem, mert ezzel a politikai döntésével (a kegyelmi kérvény aláírásával) képtelen vagyok azonosulni. Azt kellett volna mondania, hogy ezt semmiképpen, ha a világ dől is össze, akkor sem.

Az erkölcs ezért feltétlen jellegű

Közismert ostobaság, hogy az erkölcs relatív. Szeretném az ezzel egyetértők figyelmét felhívni arra, hogy itt épp az ellenkezője látszik megmutatkozni. De az erkölcs nem így, az egyetértés mértéke miatt feltétlen (nem relatív), ez a relativisták tévedésének lényege. Az erkölcs azért feltétlen, mert tudjuk, hogy NEM MINDEGY, mit teszünk: felmentjük a pedofilt vagy elítéljük. Ebben a motívumban, hogy NEM MINDEGY, áll az erkölcs feltétlen volta. Hogy nincs egyfelől-másfelől, egyrészt-másrészt. Hogy döntenünk kell, és e döntésünk az egyik mellett kizárja, megsemmisíti a másikat mint lehetőséget. Tessék ezt jól megjegyezni és megérteni, ui. ítélkeznünk csakis emiatt lehetséges egyáltalán, önmagunk és néhanapján mások felett (bár ezt a magam részéről felsőbb hatalom [Felsőbb Hatalom] kezébe tenném).

Update (vasárnap este)

Az a pletyka járja, hogy a kegyelmi kérvény fő mozgatója Balog Zoltán református püspök, és hogy Varga Judit eleve nem javasolta kegyelemre az illetőt, csak utólag, a köztársasági elnök után írta alá, azt gondolva, hogy a saját szerepe itt már csak formális. És hogy Orbánt erről senki nem tájékoztatta.

Az a hír is járja, hogy eközben Donáth Anna biztosnak látszik abban, hogy Orbán minderről nagyon is tudott. Ám úgy tűnik, ez sem igaz. (Vissza oda, hogy az ellenzék szó szerint egybites [Orbán vagy nem Orbán, ez a két állapot létezik náluk], és hogy egyszerűen nem értik ezt a rendszert, és ez a hiány egyúttal végzetes is számukra, mert mindig rossz csatamezőre, mindig a hibásan megválasztott fegyverekkel, és persze rossz csatatervvel vonulnak fel. Egy szerencséjük, hogy a dátumokat mások írják ki, így azt eltalálni van némi esélyük.)

A fentiek nem sokat változtatnak a korábban leírtakon, csak a nevek lehetnek konkrétabbak: a kérés mégse Varga Juditék felől érkezett, viszont még ott is, a visszaúton, meg lehetett volna állítani. Sajnálom, hogy ez megtörténhetett, az áldozatok, az igazság és Novák Katalin, valamint Varga Judit szempontjából egyaránt, ebben a sorrendben. És forrón remélem, hogy Balog Zoltánnak a naptára megtelik erre a hétre, és különböző fórumokon el kell magyaráznia, hogy mint "püspök" (református, azért az idézőjel; egyesek szerint ugyan az eltelt 500 év már elég arra, hogy a lopott elnevezéseket sajátként kezeljék, de e sorok írója katolikus, és tanult dogmatikát eleget) és mint befolyásos elnöki tanácsadó miért lobbizott egy ilyen elítélt kegyelmi ügyében. A többit arra az irgalomra bízom, ami belőlem, bevallom, hiányzik.

Update 2 (hétfő este)

Meglátjuk, mit hoz a kedd, de az a hír járja (Istenem, hírek járnak!), hogy Balog Zoltánt berendelte a református egyház vezetősége, hogy magyarázkodjon kicsit, valamint Orbán is őt hibáztatja, és eközben Balog kiadott egy nyilatkozatot is, amiben mindent tagad. Mármint minden formális felelősséget, de azzal senki nem is vádolta, csakis "felbujtással", ami két nő politikai karrierjébe került. Zárójelben: az amúgy is ritka fideszes női vezető politikusok jelen esete elég jól mutatja (látszik mutatni), hogy a férfiközpontú politika milyen káros lehet: ha "Katika" nem tud nemet mondani egy Balog Zoltánnak, aki pedofil-bűntársat akar vele felmentetni, akkor bőven van még mit tenni. Elsősorban az ilyen, a hatalmukkal, befolyásukkal erkölcsi gátlások nélkül visszaélőket minimum egy egzotikus ország konzulátusáig (vagy épp végleges nyugdíjba) küldeni. De minden egyéb megoldás is érdekel.

Az az igazság, hogy egyre jobban fáj a szívem mindkét lemondott politikusunk (Varga és Novák) miatt, bár eleinte tényleg kinéztem Varga Juditból, hogy ő kezdeményezte a felmentést. Tévedni emberi dolog, ahogy mondani szokás. Másra kenni még emberibb.

Azért támadt írhatnékom, mert tegnap megtörtént egy fontos szavazás: az EU megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Ukrajnával.

Orbán Viktor a hírek szerint előzetesen nyolc órán keresztül próbálta meggyőzni a többieket, hogy ez ne történjen meg, végül egyedül maradt, így a szavazás előtt elhagyta a termet, így a 26 tagállam egyhangúlag szavazhatott.

Mi hiányzik a képből?

Orbán az elmúlt napokban sokszor elmondta, milyen kifogásai vannak: Ukrajna nem teljesített elég feltételt, azokat is utólag, háborúban áll, nem tudjuk, mekkora lakosságot és területet stb. vesz fel az EU, és a korábbi időszakban adott két kisebb könnyítés (ukrán gabona át-/beengedése, ukrán fuvarozók könnyítései) elég komoly felfordulást okozott a tagállamokban, így csak ezeknél nagyobbakra lehet számítani később, ráadásul Ukrajna helyreállítása óriási összegeket követel, így a mostani tagok mindegyike nettó befizetővé válhat emiatt.

De sehol nem olvastam, egyik EU-párti sajtótermék sem írta meg, mik erre a válaszok, az ellenérvek. Mert először is, nyilvánvalóan nehéz érvelni ezek ellen. Másodszor pedig az ellenérveket úgy képzelem, hogy arra vannak felfűzve, hogy a tárgyalások elindítását csupán formális gesztusnak szánják, tudva, hogy a folyamat a világ végéig elhúzódhat, de legalább megadták, amit az ukránok kértek, és nyugodt lelkiismerettel mondhatják, hogy megtették, amit lehetett.

És hogy mi ezzel a bajom? Hogy ez jóval nagyobb aljasság, mint amit Orbánra akarnak kenni: igen, persze, hogy a folyamat hosszú, de az egyes lépései nem "címadományozások", nem "kinevezzük" Ukrajnát tagjelöltnek, hanem végignézzük a listát, hogy teljesítette-e a feltételeket vagy sem. Ez pedig, manapság divatos kifejezéssel élve, jogállamisági kérdés, ahol is az "államiság" részt most az EU mint EU képviseli. Értem én, hogy lehetünk jó fejek, de tételes jog ellenében dönteni jogtalanság.

Mit gondoljunk Orbán kivonulásáról?

Pont azt, amit jelent: nem akadályozta meg végül a rossz döntést, de részt sem vállalt belőle. "Vére rajtunk és utódainkon" (kevésbé biblikus műveltségűek számára: a döntésért miénk a felelősség), mondhatják az igennel szavazók, és tényleg, ez így az ő bulijuk lesz.

Mit jelent mondez Orbán megítélése kapcsán? Fogalmam sincs. A 444 máris azzal "viccel", hogy "Európa erős embere elsomfordált", amiből kiderül, hogy vagy tökkelütött hülye náluk mindenki, vagy olyan mértékben cinikusak, ami egyszerűbb gondolkodású emberekben is felidézi a Toldiból a galambepére vonatkozó részt.

A csatlakozási folyamat persze ettől még hosszú marad, Orbán ilyen értelemben nem veszített lehetőséget arra, hogy gátolja a felvételt, pontosabban, hogy az egyes lépések esetében csak akkor adja a beleegyezését, ha minden a helyére kerül.

És párhuzamosan gondolhatunk pár dolgot a 26 igennel szavazó ország vezetőjéről. Először is azt, hogy jelentős összegben mernék fogadni, hogy az egyetértés olyan értelemben felszínes (felszíni) volt, hogy előre tudták, Orbánnal elvitethetik ezt a balhét, nekik nem kell mondaniuk semmit. Mivel ez politika, ahol az emberi minőség könnyen ér el alacsony szintet, nem terhelnék senkit "veretes" megfogalmazásokkal: ez ilyen terep, akinek nincs hozzá gyomra, ne nézze. Másodszor pedig, hogy igennel szavazni felelőtlenség volt, azzal együtt is, hogy ez csak az út eleje. De ezen a szinten felelőtlennek lenni - nagy felelőtlenség, hogy úgy mondjam. Harmadjára pedig, akadt pár hang, amely a maga módján Orbán mellé (mögé?) állt, elismerve, hogy egyrészt nem csupán egy szimpla játszmáról, hanem valódi álláspontról volt itt szó, másrészt hogy Orbán semmit nem kapott cserébe azért, hogy nem szavazott végül nemmel.

És hogy Ukrajna mikor lesz EU-tag? Hosszú az út a pohártól az ajkadig, írja Karl May A medveölő fiában. Hát még Ukrajna számára a tagságig. És még utána, hogy Ukrajna lélekben is az EU tagja legyen, ne pedig afféle külvárosi nyócker, ahol az ottani vasúttársaságnál még mindig szokás lesz mozdonyt cserélni vodkára, ahogy a régi vicc mondja.

Kedves Karsai Dániel! Őszinte együttérzéssel és szomorúsággal olvastam személyes történetét a betegségéről, illetve arról a jogi küzdelemről, amelybe belefogott, hogy ha úgy hozná a sors (talán ez a szó Önt sem riasztja el), akkor saját maga dönthessen a halálának percéről és esetleg módjáról. Mivel Ön (és a többi ALS-es beteg, aki hasonló kilátásokkal él) nagyon is konkrét személy, kérem, hogy a következő soraimat ne vegye fensőbbséges kiotatásnak, a célom csupán annyi, hogy megpróbálom (ahogy történetének első olvasása óta már sokszor tettem) elképzelni, hogy én mit éreznék, gondolnék és tennék, ha ebben a helyzetben lennék. De nem vagyok, ezért kérem, hogy kegyes megértéssel fogadja a próbálkozásomat.

Alapvetések

E sorok írója római katolikus vallású, képzett szakember, aki mind a teológiai, mind a személyes, pszichológiai oldalát az átlagnál bizonyosan jobban ismeri a "témának" (mert megtanulta), de csak áttételesen bír személyes tapasztalattal, úgy értve, hogy ő maga sosem szenvedett súlyos, potenciálisan halálos betegségben.

Ezért egyrészt katolikusként vagyok kénytelen érvelni (ahogy Luther mondta a bírái előtt: itt állok, és nem tehetek mást), de nem akarom senki fejét a keresztvíz alá hajtani a végén, tehát azt kérem az olvasótól, hogy ne kinyilatkoztatásként, hanem magánvéleményként olvassa mindezt. Az érintett betegek számára épp elég a maguk baja, aligha van arra szükségük, hogy megmondják nekik, hogy esetleg akár még tévednek is bármiben. De azt, ami igaz (számomra igaznak tűnik), nem szeretném a relativizálás kétes értékű fürdőjébe engedni, így igaz és hamis, helyes és téves mindenképpen fel fog merülni, ismétlem, a magánvéleményemként.

Filozófiai bevezetés

Amikor valaki dönt valamiről, azt az előzetes értékválasztásai alapján teszi. Pl. értékesnek tartja a minőségi szabadidőt és pihenést, ezért elutazik valahová, ahol fel tud töltődni, ki tud kapcsolódni, és nem az az elsődleges szempontja, hogy mindez mennyibe kerül. E döntésekkel teli van az életünk minden napja, ahogy az értékeink is minden döntésünk hátterében felmerülnek, és ezt nevezzük hétköznapi szóhasználattal szabad döntésnek.

A szabad döntés meghatározása "körkörös": én határozom meg, mi határozzon meg. Ezt úgy kell érteni, hogy bár az értékrendünknek megfelelően szoktunk dönteni, de azt, hogy az értékrendünk milyen értékekből épüljön fel, szintén mi magunk határozzuk meg életünk során. E körkörösség azonban ennél többet rejt: ha mind a motivációt, mind a belőle fakadó szabad döntést (végső soron) csakis a személyre lehet visszavezetni (saját példájából mindenki tudja, hogy sem a legjobb, sem a legrosszabb neveltetés nem determinálja az egyén sorsát olyan értelemben, ahogy a fogaskerekek működése determinisztikus), akkor itt felmerül, hogy szabad döntéseink valamiképpen feltétlen jellegűek (a feltétlenség mozzanatát hordozzák). E szó itt azt jelenti, hogy egy-egy döntésünk esetén mindig van valami, ami nem vezethető vissza másra, csakis ránk, vagyis nincs külső feltétele, csakis belső, immanens okság áll fenn. Azt azonban szintén tudjuk, hogy az ember nem abszolút értelemben feltétlen lény, létét feltételességek sora szegélyezi, ezek közül is a halál, a testi, számunkra elsődlegesen ismert lét elmúlása a legrémisztőbb (nem véletlenül). Mondhatjuk tehát, hogy az ember egyszerre véges és egyszerre feltétlen lény. Mivel a feltétlenségét nem "adhatja" önmagának (hiszen végesként azt nem birtokolja teljes mértékben), így azt kell gondolnunk, hogy e feltétlenség "kapott" attribútum, és a filozófia itt eljut a Feltétlen létezőhöz, amit a vallás (a kereszténység biztosan) Istennek hív.

Miért fontos mindez? Azért, mert aki a saját személyes döntési szabadságára hivatkozva érvel, az a fentiek alapján végső soron a Feltétlen létező vagyis Isten létét is kénytelen burkoltan állítani, hiszen a szabadság mint a feltétlen mozzanatát hordozó tulajdonságunk, nem belőlünk fakad, hanem a ténylegesen, minden körülmények között feltétlen Létezőből, Istenből. Aki tehát szabadságpárti, az filozófiai értelemben elég nehezen lehet egyben ateista is.

Egzisztenciális következmények

Az első és legfontosabb, ahogy megértésem szerint Karsai Dániel érvel, a következő. Az emberi méltóság (pontosabban egyébként nem definiálva) magasabb érték, mint a testi szenvedéssel töltött életidő, mi több, mintha számára a betegség okozta végstádiumú szenvedés értéktelen lenne, vagyis értékesebb akkor befejezni az életet, amikor még mi magunk, szabadon dönthetünk róla. Ehhez járul, hogy az élet tehát nem feltétlen érték a számára, azt bizonyos körülmények közt meg lehet szakítani, mintegy el lehet dobni. (Itt talán fel lehetne vetni, hogy mi a szenvedés abszolút mércéje, és hogy egy kétségbeesett, depressziós, az életet kiúttalannak látó "hősszerelmes" a tragikus szakítás utáni kétségbeesésében vajon miért ne kérhetné a kegyes halált önmaga számára, miért nehezítjük meg a dolgát azzal, hogy saját magának kelljen ezt a fájdalmas helyzetet az öngyilkossággal "feloldani". De nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy viccet akarok csinálni a konkrét, személyes esetből. Az viszont fontos, hogy a tetteink az értelmesség vonalán mozognak, amely az élet általános értelmességéből, az egyes cselekedeteink mögötti értelmesség hálójából van szőve. Ez pedig azt jelenti, hogy még az öngyilkos és az eutanáziát kérő is akként "érvel", hogy értelmesebb meghalni, mint így vagy úgy tovább élni. Vagyis tetteink értelmes voltának a teljes tagadása önellentmondás.)

Karsai Dániel fenti értékválasztása (a méltóság elsőbbsége a szenvedéssel szemben) ha nem is kétséges (előlegezzük meg, hogy helyes is egyben), de némi indoklást elbírna. Hiszen az értelmesség erre is vonatkozik, és végső soron kikerülhetetlen. Itt pedig azt találom, hogy Karsai értékválasztása végső soron ateista alapokon áll: az élet vége egybeesik a testi lét végével, így annak lerövidítése adott esetben értelmes döntés, mi több, az eutanázia elkerülése valóban semmilyen értelemmel vagy épp haszonnal nem bír az egyén vagy akár a közösség számára.

Itt pedig ugorjunk vissza az elejére: az ateista lényegében téved, és e tévedése e ponton egzisztenciális jelentőségű, téves döntés felé sodorja. Mert a testi szenvedés a saját döntésünk révén értékké válhat, és ebben épp a kereszténység nagy hagyományokkal rendelkezik. Az ókori (és modern kori) üldözések mártírjainak önként vállalt halála a mai napig az egyház hajójának a tőkesúlya. Azok, akiket vadállatok elé vetettek, keresztre feszítettek vagy más módon kínoztak és öltek meg, nyugodtan gondolhatták volna azt, hogy mielőtt még többet kell szenvedniük, inkább maguk vetnek véget a saját vagy épp szeretteik életének, minthogy lássák házastársuk, szüleik vagy épp gyermekeik kínhalálát. Ki ne értené meg ezt? Csakhogy számukra a szenvedés valamiért (a hitükért) és valakiért (Jézusért) vállalt szenvedés volt, ami mérhetetlenül értékesebbnek látszott, mint az, hogy egy gyors vágást követően elvérezzenek a cellájukban, szinte fájdalommentesen. (A nácizmus végén játszódó filmekben többször is megjelenik a tömeges öngyilkosság, beleértve a saját gyermekek megölését is. A gondolat is rémisztő, nem hogy ezt még mintegy "humánusnak" is tekinteni.)

Keresztény vs Isten nélküli

Karsai Dániel megközelítése az Isten nélküliek megközelítése, úgy látom. Ekként, feltételezve (de itt nyilván nem bizonyítva) a kereszténység igaz voltát, téves is, mert az életet csupán eviláginak, a szenvedést pedig értelemszerűen immanensnek gondolja, amelynek értelme vagy értelmetlensége nem lép ki az azt elszenvedő személyes keretei közül, vagyis mások számára semmilyen jelentőséggel nem bír.

Ez a megfogalmazás, ha helytálló Karsai konkrét felfogására nézve (ha e ponton tévedek, úgy vegyük hipotetikus álláspontnak, afféle "szalmabábnak", vállalva, hogy az érvelésem itt célt téveszt), akkor bárki számára megmutatja önnön hibáját. Karsai Dániel olyan példakép lehetne a szenvedők számára, akinek a személyes példája sokak számára jelenthetne valódi vigaszt és megerősítést. Ha a vállalkozása sikerül, és Magyarországon az eutanázia bármilyen formában teret nyer, akkor a nyereség oldalán azt látjuk majd, hogy azt, ami az állatvilághoz köt, a testi mivoltunkat, e testi mivolt szenvedésben való részvételét fontosabbnak tartjuk annál, ami megkülönböztet és lényegileg kiemel a fizikai valóságból: a lelki aspektusunknál, amely révén egyáltalán értelmét látjuk a "dolgoknak", amely révén öntudatunk van, és amely révén tudjuk, hogy az igaz és hamis, a jó és rossz nem mindegy, egymással fel nem cserélhető, tehát feltétlen jellegű minőség. Így ami feltétlen jellegű bennünk, az egyben ember voltunk valódi méltóságának fundamentuma is. Ehhez képest a mégoly értelmetlennek tűnő testi szenvedés másodlagos jelentőségű. Persze, elméletben.

Emberi jogok

Ezekről eddig egy szó sem esett. Miért? Mert amiről itt szó van, az nem emberi jog. Az életet élni kötelességünk, amelyet a kereszténység szerint nem mi választottunk, viszont felnőttként már nem tehetjük le következmények nélkül ember voltunk valódi lényegét, a véges feltétlenséggel járó szabad felelősségvállalást, elsősorban önmagunkért. Aki az élet misztériumát emberi jogi kérdésként fogja fel, redukálva azt a halált megelőző szenvedés értelmes vagy épp értelmetlen voltára, az távol van e misztérium megértésétől. Talán elég annyi, hogy az ember még mindig nem tud életet teremteni, csakis elpusztítani.

Legvégül

Nem én szenvedek, hanem Ön, kedves Dániel. Meggyógyítani sem tudom, csak imában gondolni Önre. És eszembe idézni minden alkalommal, amikor a kompletóriumot záró szavakat hallom vagy mondom: a nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten! Adja meg Önnek is, és reménykedem, hogy az Ön szenvedései a világunk tökéletesebbé válásának az oltárára kerülnek.

Hodász András is coming outolt, vagyis elmondta, hogy ő (is) meleg. Az első mondat, ami megfogalmazódott bennem, ez volt, akár megsértek vele bárkit, akár nem, hiszen most végül is ezért írok: na, még egy b*zi.

És lapozhatunk, mert ez számomra nem hír, nem értem meg tőle jobban a világot, nem hat a mindennapjaimra, az érintett ex-papot (tisztán emlékszem arra a felvételre, ahol elveszítettem az addig fennáló bizalmamat vele szemben) sem jobban, sem kevésbé nem fogom szeretni (meg tisztelni és becsülni).

Itt egy privát beszélgetés került szándékosan napvilágra, olyasmi, ami, ha titok marad is, úgyszintén nem változtat semmin. És igen, komoly bajnak tartom, hogy a privát és a nyilvános így elveszítette a saját határait. De ez csak a teljes kép töredéke, és a teljes képet nem tudom egzaktul felrajzolni, csupán összefoglalni: a világ elromlott, és ez a romlás mindenhol felbukkan. Hollandia férfit választott első helyezettnek egy női szépségversenyen, az USA-t egy fura viselkedésű őregember vezeti, és hihetetlen, hogy a másik jelölt meg egy nárcisztikus félbolond volt. Nálunk eközben békésen és derűsen bontják a kordont, illetve festenek át egy nyomorult padot. Az akkumulátorgyárak ellen tüntetünk, de nem kérdezzük, sőt, kegyesen tudni sem akarjuk, hogy hogyan bányásszák a lítiumot vagy a kobaltot (igen, ez is gyerekmunka). És ha valaki netán felvetné, hogy az erkölcs feltétlen jellegű, máris kapjuk a választ arról, hogy dehogyis az, minden relatív, még az is, hogy minden relatív (vagyis semminek semmi értelme), és ezzel bezárjuk a kört.

Szegény András ezt a folyamatot táplálja: a kitárulkozása számomra így, személytelenül, annyit ér, mint amikor egy "Győzike" véleményt mond a "világ dolgairól".

Mert a hiba abban van, hogy a lényegesen személyest nem lehet így a "világ" elé dobni, mert tönkremegy. A nemiség fontos, sőt, úgy tapasztaltam, nagyon is lényeges kérdés, de beszélni épp emiatt nem a közösségi médiában kell róla. És azt hiszem, nem is kell, hogy ismeretlenek megtudják. Manapság melegnek lenni (az én szememben) nagyjából ugyanannyi, mint heterónak. Boldogságot egyik állapot sem garantál, és a szexualitás nem is az ember legfőbb meghatározottsága.

Ellenkezőleg, ami a lényeges lenne, az cseppet sem testi: az ember szellemi lény, olyan, aki képes a szabad döntésre, meg tudja érteni a különbséget igaz és hamis, jó és rossz között, és tudván tudja, hogy nem mindegy, mit választ ezek közül. És ez az a feltétlen, amit manapság ostoba módon relativizálunk: pedig azt, hogy nem mindegy, hogy jót vagy rosszat teszünk, mindenki érti. És ha nem is érti, vagy ha még sosem gondolt erre, akkor is teszi minden egyes nap: nem mindegy, hogy megölelem vagy megverem a gyereket (a házastársamat, testvéremet), nem mindegy, hogy kiállok az igazságért vagy csatlakozom a hazugsághoz stb.

Most megtudtuk tehát, hogy egy szellemi lény teste akképp működik, hogy szexuális értelemben az azonos neműekhez vonzódik. És szellemi értelemben? Ha emlékszik még valaki, Bödőcs mondta egyszer, hogy minden nő a melleivel elégedetlen, mert olyan még nem volt, hogy valaki olvasottra akarná műttetni az arcát. Hát, így vagyunk: kit érdekel, hogy a világunk nem épp fénykorát éli erkölcsi értelemben, ha legalább a testünk azt tehet, amit csak akar? Talán egyszer egy katolikus ex-papnők szépségversenyén is nyerhet majd ortodox zsidó, nemde? András, addig is, élj boldogul, szívből kívánom.

Update 2023. 07. 31.

Hodász András és a Szemlélek útjai elválnak egymástól. Ez pedig azt jelenti, hogy András "becsajozott/pasizott" (ahogy tetszik, ez nekem sosem lesz érthető), vagyis a Szemlélek szerkesztősége amiatt döntött az elválás/kirúgás mellett, mert a gyakorlati homoszexualitás már védhetetlen katolikus szempontból (ha fejreáll is bárki, akkor is, igen, védhetetlen). Amíg "elméleti" síkon marad, addig semmi, pontosabban megmarad afféle "gondolatbűnnek", mint a más feleségére gondolni vagy ilyesmi.

Mindazáltal melegen ajánlom a teljes szerkesztőségnek, hogy ezek után egy se legyen köztük, aki házasságon kívüli társkapcsolatban él, szeretőt tart vagy bármilyen súlyos bűn állapotában él tartósan és megátalkodott módon. Mert ez az egyébként széles körben jellemző szemforgató képmutatás újabb esete lenne csak (a szokásos kettős mércével vegyesen), ha bezzeg a homoszexuálist kiteszik, míg a "sima" házasságtörőt megtartják. Mert amit a zsidók egykor Pilátusnak ordítottak, hogy "vére rajtunk és utódainkon" (ti. Jézusé, akit Pilátus ártatlannak talált, de gyáva volt elengedni), az most, ránk is igaz: ha úgy ítélünk el bárkit, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, csak másképp, azzal magunkat is elítéljük, és csak abban reménykedhetünk, hogy Istenben a hatalom, a szeretet és az erő, valamint a megbocsátás végső soron ugyanaz, és ha mi nem is igyekszünk a hét minden napján a saját üdvösségünk felé, talán elénk jön az Isten maga, és megment. Andrást és engem is.

Az Árpád hídon történt biciklisgázolás sokakat elgondolkodtató tragédia. A kerékpárosok demonstráltak a helyszínen, és mindenki a magyar közlekedési morált emlegeti, annak alacsony színvonalát. És persze igazuk van.

A morál azonban nem olyasmi, mint például az, hogy valaki jó-e matematikából. A morál az ember mint ember, mint teljes ember meghatározottsága, minden tettét kísérő vagy inkább "motiváló" cselekvési kerete. Az ember, akinek a morálja (erkölcsi érzéke, ezáltal pedig egy-egy tette) lényegesen hibás vagy sérült, az számíthat a közösség neheztelésére. (És ellenkezőleg: ha olyan hibája van, amely az erkölcsön kívül esik, pl. rossz matematikából, akkor a közfelháborodás is elmarad.)

Miért fontos mindez? Mert a közlekedési morál sokunk általános erkölcsi állapotának jobban látható kivetülése. Mi magunk, te, én, a többiek vagyunk azok, akik alacsony erkölcsi színvonalon állunk, és ez meglátszik a közlekedésünkön is.

Történetesen szeretek biciklizni, mostanában országútival. Ez jó minőségű biciklit, technikai ruházatot és láthatóságot követel, és ezeket be is tartom. (Radaros hátsó lámpám még nincs, de meglátjuk még, meddig tart a szezon.) Igyekszem elkerülni a zsúfolt utakat, nem cikázom az autók között, néha inkább megyek a zebrán ("rollerezve", lassan), mint behajtva egy nagy és forgalmas kereszteződésbe, és ha lehet, lámpás átkelőket választok, és még így is volt, hogy hajnali hatkor(!) ütöttek el majdem, csak mert az illető nem akart elvesztegetni öt másodpercet miattam.

Eközben pedig vezetek is, elég sok éve ahhoz, hogy tapasztaltnak mondjam magam, ami leginkább óvatossággá vált bennem: nem bízom túlzottan a többiekben, mert nem ismerem az "érdekeiket", a jellemüket, és mert számomra nem érték "megnyerni" egy közlekedési helyzetet. És sakkozom is, így megszoktam, hogy több lépéssel előrébb kell gondolkodnom, nem a pillanatnyi nyereség számít. És végül, nincs az a röpke pár perc előny, amit megnyerhetnék, ha ez azzal a kockázattal jár, hogy cserébe elveszíthetem a saját családtagjaimat, vagy másoknak okozok súlyos sérülést vagy halált.

Amikor azon gondolkodtam, hogy miért gondolhatta érvnek vagy magyarázatnak a gázoló azt, hogy a BMW-s "rátapadt", és ő csak emiatt gyorsított, nem tudtam másra gondolni, mint hogy valamit mégiscsak kell mondania, valami racionálisat, ami kissé enyhíti a bűntudatát, ami eltávolítja tőle a felelősség súlyát. De ez a hibás morál, a megzavarodott erkölcsi iránytű (a téves lelkiismeret) kiáltó jele és példája. Mert az is egy döntés, hogy gyorsítunk (egészen a versenyzésig), és az is, hogy nem. Hogy nincsen őrnagy Tóték nélkül, hogy a sorstalanság is sors stb. Hogy a döntéseink mások életébe kerülhetnek.

A 33 éves gázoló egy életre megbűnhődik ezért a tettéért, ez már most is történik, itt csak mennek tovább a dolgok, lesz tárgyalás, elítélik, nagyjából a maximumot fogja kapni a társadalmi felháborodás és a nagy médiafigyelem miatt is, majd jó magaviselettel, talán megváltozva, talán felelősebb emberként, éli tovább az életét, ahogy tudja, de azzal, hogy ő marad "a gázoló". Ez így részemről rendben van.

És mi lesz velünk? Csak mert azóta is volt olyan biciklis, aki este világítás nélkül ment ki a forgalomba, autós, aki nem tartott elegendő oldaltávolságot kerülésnél vagy épp átment a piroson, robogós, motoros, akinek mindenhol szabad (és egyben persze "kell" is) mennie, és gyalogos, aki még hiszi, hogy a felfestett zebra fizikai védelmet is nyújt a gázolással szemben.

És mi lesz a szabályokkal? Bevezethetnék az átlagsebesség mérését, de "nincs napirenden", ezt mondták. Miért nincs? Mi gátolja? Ki döntött így? Nem lehetne újra dönteni róla? Miért tartjuk fenn ezt a helyzetet? Az, hogy "nincs napirenden", nem erkölcstelen a maga nemében? Hogy megtehetnénk, ami fontos, de nem tesszük? Ez nem olyan (bűn)tett, ami a mulasztásból adódik? Tényleg még nekünk, autósoknak kell amiatt cirkuszolnunk, hogy a rendőrség végre igazságosabban büntethesse a gyorshajtókat?

Letettem arról, hogy megmondjam a végén, hogy mit tegyél eztán, azt pedig, hogy én hogyan közlekedem, már némileg leírtam: magamért és másokért felelősen. Mintha mindenki, aki az úton halad, anyám, apám vagy a házastársam, gyerekem lenne. Mintha mindenki azon túl is különlegesen értékes lenne, hogy csak pusztán létezik (ezt az értéket a világ amúgy sem érti, pedig emiatt háborodunk fel a pedofilokon és az erőszaktevőkön is).

Az úton lévőknek szerencsés érkezést kívánok. Az elgázolt biciklis családjának őszinte részvétemet küldöm. A gázolónak és családjának pedig azt kívánom, hogy lelkileg épüljenek ebből a szomorú esetből. A végén minden jóra fordul, és ha még nem jó, akkor az még nem a vége. Így mondják legalábbis.

Nézegettem a híreket a diáktüntetésről (?) és az azt kísérő és követő mindenféle megnyilatkozásokról, beleértve a parlamenti kérdéseket és válaszokat is, de okosabb ezektől nemigen lettem, úgyhogy leírom (megmondom, kinyilatkoztatom, kőbe vésem), hogy mi legyen és mit gondoljunk.

A rendőrnek nem az a dolga, hogy gyerekeket verjen

Valamiért sosem tartottam a rendőröktől, nem féltem attól, hogy ők mint az államhatalom képviselői valamiért jogtalanul, indokolatlanul durván stb. bánnak majd velem, netán csak szemétkednek vagy ilyesmi. És ez kezdettől, mármint fiatalkorom óta így is volt. Pedig olyan is történt velem, ami lehetővé tette volna a kicsit erélyesebb fellépést, de megúsztam, mintegy. És ezt kívánom a mostani generációnak is, hogy a rendőrre mint a vele szövetséges hivatalos személyre gondoljon, számítson rá, ne kezelje ellenfélként vagy ellenségként. Mert nem csak tüntetéskor vannak rendőrök, hanem máskor is, és jobb úgy gondolkodni róluk (is), hogy ugyanazon a hajón utazunk, csak nekik más a feladatuk abban, hogy célhoz is érjünk. (És ne csodálkozzunk, ha lemegyünk a raktérbe egy fúróval, és utánunk jönnek, és hátracsavart kézzel hoznak fel.)

De a rendőrnek nem dolga gyereket verni. Gyereken a 18 alattiakat értem, naptárilag, ilyen könnyen kiszámítható módon. Egyszerűen ne bántsa őket. Ne üsse meg, ne fújja le könnygázzal, pláne ne vitathatóan közelről, indokolatlanul nagy mennyiséggel stb. Aki rendőr, és ez a szakmája, az érti, hogy gondolom. Ha máshogy nem megy, gondoljon arra, hogy hogyan fújná le a saját gyerekét.

És persze, öreg vagyok már, mindig is rendpárti voltam, tehát a rendőrnek szabad is intézkednie, nem kell mosolyogva tűrnie mindent. De ha kiemel egy kölyköt a tömegből, és utána beviszi, akkor az a minimum, hogy reggelre meg is vádolja valami nagyon konkrét dologgal, és csak azután engedje ki. Mert a kölyök most tanulja, hogyan működik a felnőtt világ, és az nem épp a legmegfelelőbb lecke, hogy bármi megtörténhet, az is, ami cseppet sem igazságos vagy érthető.

Mi vagyunk a nagyok, és a kölykök a kicsik. Ez egyszerű tény, de nagy jelentőségűnek látom. Nekünk kell megmutatnunk, hogy ami apáinknak nem sikerült, és milyen sok efféle van!, azt hogyan kell jobban csinálni, hogyan kell megcsinálni egyáltalában. A gyerekeket boldognak akarjuk látni (és nem ügyvédnek, orvosnak, programozónak), akik boldogan élnek boldog életet. A rendőr ebben segíthet, és újra elmondom itt is, hogy a harmonikus nevelés lényege, hogy szeretet, jutalmazás és büntetés egyensúlyban legyen. (Harmonia Árész és Afrodité gyermeke volt, ha valaki nem tudná.)

A politikának nem feladata és nem megengedett eszköze kihasználni a gyerekeket

Akármelyik oldalról van szó, a politika nem építheti magát a gyerekek közvetlen kihasználására. Még a fiatal felnőttekre, az alig nagykorúakra sem erkölcsös, de ott a jog már másként rendelkezik. Ezért mélyen elutasítom, hogy egyrészt az így-úgy ismertté vált arcokat a haszonszerzés érdekében előre tolják, és ugyanígy azt is, amikor ezt a viselkedést a másik oldal (a kormánysajtó és szatelitjei) nem a ténylegesen felelős felnőtteken, hanem az adott fiatalon verik le.

Itt ui. nincs egyértelmű igazság, ez nem matematika, nem elvont dolog. Itt valódi emberek valódi motivációi alkotják a képet, értelmezni kell ezeket, nem elég az "azt gondoltam, hogy azt gondolta" leegyszerűsítése. És aki mégis ezt alkalmazza, arról tudom, hogy csak a maga pillanatnyi hasznát lesi, semmi többet.

De nem épp ezt NEM akarjuk megtanítani a gyerekeinknek?

Ps. Kedves rendőrök, politikusok, mindenki! Lányos apát sose bosszantsatok fel!

Zsúfolt volt ez a néhány nap, és meghatározta a pápa, I. Ferenc látogatása, illetve Vágó István halála. És persze mindazok, akik erre menet közben felkapaszkodtak, mert nyilvánvalóan releváns mondanivalójuk volt. (Én igyekszem konstruktív módon magamba fojtani ezt mindaddig, míg elég idő nem telik el ahhoz, hogy már ne legyen releváns annyira, hogy "mainstream" lehessen.)

Az egyik ilyen felkapaszkodó Kiss Ádám volt, ő gyorsan megkapta a lehurrogást, egyébként teljes joggal. Nem mintha ne lehetne viccelni bármivel (mondom: bármivel), de nem lehet viccelni bárhogy.

A másik okoska Tóta W., akinek nem róhatom fel teljes szívemből, hogy amit posztolt, abban érvelés nincs (és ami nyomokban annak lenne tekinthető, az meg olyan sekély, mint a szeptemberi Balaton), hiszen csak újságíró (firkász) a szentem, így ami elvárható tőle, az a retorika, és ezt jobbára szokta is hozni. És igazán szép, bár inkább sörözés közbeni beszélgetés "következtetése" lehetne az, hogy a pápa is ateista, mert túl művelt ahhoz, hogy hívő legyen.

Vágó István halála váratlan volt számomra, de mint kiderült, mások számára is. Sajnálom az ilyet, meghalni jó lenne úgy, hogy az ember felkészült, számot vetett, elbúcsúzott, és nem csupán ő, de az őt szeretők (és esetleg tisztelők) is úgy érzik, szép véget ért a története. Amit még különösen sajnálok, az a DK-s "alászállása" volt. Meg kellett értenem, hogy sokakról mintegy utólag derült ki, hogy mely kutya kölyke, hogy úgy mondjam, és nem gondoltam volna, hogy Vágó végső soron nem mozdult el a nyolcvanas évek végéről. Mert Gyurcsány hívének (párttársának) lenni 2006 óta nagyjából a teljes erkölcsi megsemmisülést jelenti, értem ezt a vele szövetségre lépni típusú összellenzéki magatartásra is. De e tekintetben nem tartom magam mások megfellebbezhetetlen lelkiismeretének, sosem gondoltam, hogy emiatt a világ kerekének forgása szemmel látható módon megváltozna. Viszont Vágó ateizmusa, amit a szkeptikus társaság (talán illene nagybetűvel, nem tudom) színeiben vallott, minimum aggasztott. Nem azért, mert súlyosabb lenne a DK-tagságnál, hanem mert a radikális szkepszis tökéletes önellentmondás, az ateizmus mellett érvelni pedig (akár szkeptikusként is) igencsak nehéz, tehát ebből az következik (számomra), hogy a szkeptikus ateista nem csupán nehéz feladatot vállal, de még butaság is, amit csinál. (Gondolj arra, hogy szkeptikusként eleve kétkedéssel fogadsz egy magyarázó elméletet, de eközben a szkeptikus álláspontodat egy ugyanilyen magyarázó elmélet kifejtése révén védelmezed, és semmiféle szkepszissel nem illeted. Magyarul: a szkeptikus filozófia álláspontja filozófiai érvekkel nem védhető meg.)

És itt járt a pápa, akinek az érkezése előtt sokan megmondták, miért jön: mert fontos számára a magyar nép, a magyar politikai kurzus, a magyar akármi; és hogy bezzeg más országba még sosem ment kétszer, és hogy miről "kell" (sic!) mindenképpen beszélnie (és mivel épp arról beszélt is történetesen, ez pedig a befogadás témája volt, az illető, aki ezt előzetesen elmondta, most nyilván elégedett. Én történetesen nem voltam egyik eseményen sem, pedig katolikus vagyok és kedvelem is a pápát (ezt és az elődjét is), de sosem az érzelmek vagy a személyes karizma érdekelt, hanem a (katolikus) igazság. És van ezzel baj épp elég, mármint hogy ezt az igazságot hogyan alkalmazzuk a világunkra, mert hát, látható, hogy a világunk újra és újra lerúgja magáról, és a szabadságra hivatkozva (mindannyiunknak külön igazsága lehet - még jó, hogy külön gravitációt egyelőre nem biztosítanak de jure, de szüléshez való jog, sőt, halálhaz való jog bezzeg már van itt-ott) csaló (igazából csak hibás) módon relativizál mindent és mindenkit, így válik a pápa minden kényelmetlen üzenete is semmivé, hiszen mondta, de nem úgy értette, illetve nem ránk gondolt, ez jobban illik a büdös lábú x népségre, akik pont nem mi vagyunk stb.

Szóval, ez a hétvége sok mindent felhozott. A pápa jelenléte és mondanivalója az örök és változhatatlan igazságot (aki egyben egy személy is: Jézus Krisztus) jelenítette meg. Vágó István halála pedig mindannyiunk, még egy hozzá hasonlóan közismert, (egykor) közkedvelt személyiség megdöbbentő esendőségét: tegnap még volt, ma már csak az emléke van. És az az örvény, amelyet a média gerjeszt, táplál és tart fenn, de ami csak ritkán tesz hozzá valami érdemit az életünkhöz, beszívja mindezt, megpörgeti, összekeveri, és még kiderül a végén, hogy Vágó István inkább meghalt, mint hogy megérje a pápalátogatást 2023-ban. Pedig abban biztos vagyok, hogy annyira szkeptikus nem volt, hogy ne hitt volna a szeretetben. Márpedig az nem más, mint a mi szívünk egybeesése Isten szívével, ahogy egy nagy jezsuita bölcs egyszer mondta. Adjon az Isten mindkettejüknek örök boldogságot.

Tegnap egyszerre ment a baszk kör utolsó etapjának és a női Párizs-Roubaix-nak a közvetítése. Kedvelem a két srácot, értik a dolgukat, tegnap mégis megcsúszott valami, igaz, csak egy félmondat volt. Azt kérték, hogy a nézők küldjenek mindenféle képeket, és ezek közt elhangzott, hogy jöhetnek a húsvéti sonkáról is. Egy néző szinte azonnal visszaszólt, hogy előbb az esti feltámadási szentmise, a sonka csak aztután jön, mire az egyik kommentátor: ez egyébként is "teljesen indifferens". A másiknak volt annyi esze, és kjöszönöm is neki, hogy ilyen gyorsan szikrát kapott, mert azonnal korrigálta: "neked talán igen, de másoknak nem". Ez a más vagyok én is.

Ez a "teljesen indifferens" a mi poklunk. Ebben égünk el mindannyian, miközben néha fel sem tűnik a saját nyomorunk. Mert az, hogy létezünk, természetesnek tűnik, magától értetődőnek. Még azon sem .csodálkozunk el soha, hogy emberként létezünk, és nem egy kavics vagyunk egy köztéri virágágyásban, vagy káposzta a kertben, netán földigiliszta. Néhányan talán gondolkodunk azon, hogy jó lenne száz, akár kétszáz vagy még több évig élni, de arra aligha mondanánk igent, ha egy varázsló ezt úgy kínálná fel, hogy akár ezer évig is, de páfrányként.

És akkor itt ez a húsvéti ostobaság a csávóval, akit a vicc szerint tavaly is így kaptak el, összeverik, megkorbácsolják, de néhány hibbant azóta is szentül hiszi és hirdeti, hogy nem, nem halt meg, feltámadt, üres volt a sír, láttunk valakit, aki állt olyan mellett, aki hallotta, hogy mondták.

Jézus Krisztus nem "indifferens". Nem azért, mert ne lehetne neki nemet mondani, habár végső soron persze nem lehet. Főleg azért, mert az életünk maga nem indifferens: mind tudjuk, mit jelent ez: nem mindegy, mit teszünk. Nem mindegy, hogy rablógyilkos vagy mentőorvos lesz belőlünk (igen, ezek nem zárják ki egymást elméletben), és nem mindegy, hogy ha alkalom nyílik rá, segítünk vagy közömbösek maradunk. És ehhez kapcsolódóan, tudjuk, hogy ami van (ezt kutatja a tudomány) és aminek lennie kellene (ez minden erkölcsi tudat alapja) nem ugyanaz, sőt, az összekötésük, a kapcsolat közöttük sem épp triviális.

A húsvét titka azért nem indifferens, mert emberként nincs más választásunk, mint embernek lenni, és az emberi dolgok nem lehetnek indifferensek számunkra. Márpedig az élet és a halál titka (pontosabban: tudni arról, hogy létezünk és [evilági] létünk véget is ér) kifejezetten emberi dolog. Nincs választásunk ezzel kapcsolatban.

Jézus kinyilatkoztatta, hogy neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. De nem látjuk ezt a hatalmat, sokszor gyanítjuk, hogy mint a háborgó tavon, a csónakban, most is alszik a Mester. Netán tényleg meghalt, és a feltámadás is csak kitaláció. Mintha Isten halott lenne, ahogy a filozófusok már rég hirdetik. De akkor mit jelent ez a neki adott hatalom, ha egyáltalán jelent valamit? Egyet jelent: Jézus összekötötte a mennyet és a földet. Az ő keresztje az átjáró, ezen a kereszten át lehet eljutni a mi poklunkból az élet fényébe. És nincs más út.

Azt kívánom a ma rajthoz állóknak, hogy a győzelmen és a sikeres célba érésen túl éljék meg erőfeszítéseik mélyén legemberibb, küzdő önmagukat, és a megérdemelt sikeren és elismerésen kívül, odabent, érezzék meg, milyen határtalan az ember. És ez az érzés váljon az üdvösségükre.

Áldott húsvétot kívánok mindenkinek!

Itt a hír.

Természetesen eléggé liberális vagyok ahhoz, hogy ha valaki kordont akar bontani, netán fejen állva fagyit enni, akkor hagyjam, hadd csinálja, akkor szólnék csak bele, ha másokat indokolatlanul zavarna ezzel, vagy ha erőszakkal akarna másokat is erre kényszeríteni.

A jövő kormányereje

Ha a Momentum (és Hadházy Ákos személyesen) nem a kormányzást szeretné megszerezni egy későbbi időszakra, akkor már most csalódott lennék. Középszerű, megélhetési politikus van elég, aki bemegy a tévébe, nyilatkozik valami közepes ostobaságot (vagy épp közepes okosságot), és az esti mesét már a gyerekkel nézi, mert lejárt a munkaidő. Ilyenekből nem kell több, és őszintén szólva sem konkrétan, sem szimbolikusan nem értem, mi haszna (értelme) a kordonbontásnak a későbbi kormányzás szempontjából. Tesztelik a rendőröket? Olyan rossz nem lesz, mint 2006-ban volt, amikor, tudjuk, de ismételjük meg a fiatalabbak kedvéért, mert 17 (!!!) éve történt: azonosító nélküli rendőrök verték össze a békés és kevésbé békés tüntetőket október 23-án este, fejre célzott gumilövedékekkel és viperával okoztak súlyos és indokolatlan sérüléseket, beleértve egy országgyűlési képviselő nyílt színi összeverését is, aki nyilvánvalóan nem támadólag lépett fel. Na, hát ez most nincs, és innen nézve, hogy a fiatalok hazamehetnek, és megvan minden foguk a vacsihoz, akár valaminek is nevezhető. Mert az lenne ám a diktatúra, ha se meg nem választja őket a nép, se protkó nélkül nem megy az étkezés, és a vacsit is a börtönben szolgálják fel.

Dehogyis kormányerő ez

Egyébként elfogadom, hogy a manapság olyan unalmas politikai életben, hiszen nincs itt semmi, ami miatt aggódni kellene, hacsak nem az ukrajnai háború, a még velünk lévő (jövő tél végéig minimum fejfájást okozó) energiakrízis, és általában, ahogy most állnak a dolgok, a világ jelentős átformálódása, amelynek mi is része vagyunk. Nincs tehát semmi, amin gondolkodni kellene, semmi, amit egy jól célzott kordonbontás meg ne oldana.

És itt be is fejezem, mert egyrészt eltelt pár nap, mire folytatni tudtam volna a "demonstráció" (mit demonstrált mindez?) napján megkezdett posztot, másrészt a Napirajz már lelőtte az egészet, és nem tudom felülmúlni. És hogy ki az öreg bohóc? Nem érdekes, tényleg.