2018-ban, amikor a soromra vártam (nem a lakhelyemen szavaztam, későn érkeztem, zsúfolt szavazóhelyre kellett mennem), arra gondoltam, hogy na, most, meglesz, mármint a Fideszt jól megszorítja a félig egyesült ellenzék. Ha még este is jönnek szavazni, akkor biztosan elegendő lesz ez minimum a kétharmad elkerülésére, hiszen azt már semmi nem indokolja, de leginkább az általam már rég vágyott "51-49" arányhoz, amikor a kormánypárt (bölcs terveimben a Fidesz) még a klotyóra is csak ellenzéki jóváhagyással mehet ki (és néha kicsit késnek ezzel).

Most ugyanennek kellett volna megtörténnie, csak most volt rá esély, volt összefogás, habár nemigen értettem, miért jó, ha a tűz és a víz összefog, összekeveredik, nem pedig a maga helyén teszi a dolgát (a DK-ra és a Jobbikra gondolok). Márki-Zay, megígérem, nem emlegetem, tényleg leszerepelt. Eddig nem írtam le talán, most pedig utólagos okoskodásnak tűnik, de úgy hiszem, a vereség mértékére két erős ok biztosan van. Az egyik a személyiségének az alkalmatlansága: nem rossz ember ő, sőt, nagyon is erős személyiség, de ahogy egy távoli bolygó kék lényei mondják, teli pohárba nem lehet semmit tölteni. Ez egyértelműen a hátránya és a hibája, olyannyira, hogy a tegnapi "vesztési beszédében" egy apró mondatocska nem szólt arról, hogy hibázott volna. Ez elfogadhatatlan.

A másik, amit nem vett észre, pedig hányszor elmondta, hogy az USA-ban is dolgozott (sőt, nyelveket beszél, és tényleg), hogy az ország nem egyenlő Hódmezővásárhellyel. Ami helyben működött, a közvetlenség, egymás személyes ismerete, az országosan már csupán provinciális allűr. A feladathoz fel nem nőtt jelölt ismérve. És személyesen, megszólítottként szeretném megjegyezni: nem gazember az a keresztény, aki a Fideszre szavaz. És aki mégis ezt állítja, az dilettáns. Végül, és nincs tovább: olvasgattam a helyi (hmv-i) kommentelők Fb-kommentjeit MZP mellett és ellen. A támogatói, barátai azt írták róla többek közt, hogy képtelen hazudni. Hát, remélem, nem mondják komolyan. Csak mert eljött, szerencsére el is múlt már az az idő, amikor katonák (vagy gazemberek fegyverrel, ahogy tetszik) jöttek érdeklődni idegen lakásokba, hogy nem tetszenek-e a házigazdák netán zsidókat bújtatni a pincében, a padláson vagy a nagyszekrényben. Ha valaki itt az igazmondás hiányát kérné számon a házigazdán (zsidók bújtatása esetén), az megérti a problémámat. A többinek csak röviden: nem az igazmondás kötelez minden körülmények között, hanem az igazságosság. Ez utóbbi erény lényege és tartalma: megadni mindenkinek, ami (igazságosan) jár.

 De hogy Magyarország megkapta-e, ami jár neki, vagy visszaéltek és vissza fognak-e élni a választói szándékokkal, az most újra erősen kérdéses.

És még egy utolsó gyurcsányozás (sajna ez a legjobb szó, de az összes ellenzéki párt elnökére gondolok, akik nem voltak ott tegnap Márki-Zay mellett): igen, ezek nem csupán tehetségtelenek, akik még a kétharmadot sem voltak képesek kiütni a Fidesz kezéből, hanem gerinctelenek is: az ő pártjaik voltak az összefogásban, az ő személyes felelősségük kikerülhetetlen, akár azért, mert ha szerintük rosszul alakult az előválasztás, akkor nem mondtak le, akár azért, mert csak ennyi telt tőlük. A felelősségvállalásuk látványos elmaradása számomra a baloldali (all inclusive Jakab Péter és a Jobbik) politikusi jellemtelenség csúcsa. Ilyen egyszerűen még egyszer sem fordult elő. Teljes erkölcsi csődként értékelem.

Ujjakat keresztbe, mert azért lesz legalább két pocsék évünk, és ezen a kétharmad sem segít.

Update

Hát kihagytam, milyen eszméletlenül tehetséges, jövőbelátó zseni vagyok. :) Még a köztársaságielnök-jelöltek ellenzéki castingja során írtam le február 8-án:

Egy gyors, zárójeles jóslat a választási eredményről a jelen állapotok szerint: a Fidesz közel kétharmadot fog szerezni, vagyis jóval nagyobb arányban fog győzni, mint azt a felmérések mutatják, vagyis 2018. meg fog ismétlődni, de kicsit "szelídebben".

A szelídséget illetően kétségtelenül tévedtem, ennyit tehát a zsenialitásról, de a lényeg meglett: abból a két egyszerű tényből, hogy MZP Orbán után Lázárral is vitázott volna (majd kb. az utca embere lett az egyetlen, akivel kifejezetten méltatlan szócsatákat vívhatott), valamint hogy hiába kérte fel Iványit, végül a Jobbik által javasolt Róna Péter lett a közös jelölt, nos, e kettőből világossá vált, hogy az ellenzék egyszerűen működésképtelen.

És Török Gábor tegnap eltalálta, úgy tűnik: a Jobbik egykori szavazóit senki nem kérdezte meg, hogy szavaznak-e majd Gyurcsányra. Az eredmény az, hogy nem, nagyon nem. Inkább az alufóliasapkás Mi Hazánk vagy a Fidesz, vagy egy sör vasárnap, szavazás nélkül.

A Momentum lett számomra a meglepetés: öt egyéni körzetet nyert meg (a Jobbik egyet sem), igaz, Hajnal Miklós-féle méltatlanok is vannak még köztük. De talán beleszoknak a feladatba, és talán, csak talán, lehet belőlük egy baloldali tömb kifejezetten kemény és nagy méretű magja. A Jobbik pedig akár fel is oszlathatja magát, semmi szükség rá, ez is világos lett.

A kövületek, mint a DK és az MSZP, még kibírnak annyit, amíg szinte szó szerint, de kiöregszenek/kihalnak a mindenki által szívből utált arcaik, és aztán meglátjuk. Önkritikát tőlük sem várok, eddig sem volt.

Tegnap Orbán beszéde alatt végig Rogán arcát néztem, és talán tévedek, de a csávó majdnem elsírta magát. Ha most fogadnom kellene, ez nem az előre borítékolt győzelem utáni arckifejezés volt, hanem egy tényleg végigizzadt kampány eredménye okozta érzelem. Szinte gratulálni lett volna kedvem, komolyan.

Hadházy és Szél

Előbbit sosem kedveltem, valahogy nem szimpatikus, de semmi konkrét. Megjárt ugyan már három pártot (Fidesz, LMP, most Momentum), és most is olyan helyen indult (Zugló), ahol egy fél pár öreg tornacipőre is leszavazna a hagyományosan balos közönség, így eleve biztos állása volt. Így is lett, sőt, megnéztem a fideszes ellenfelét, aki szerintem olyan fiatal, hogy épp leérettségizhetett, de az is lehet, hogy nem is létezik, csak kitettek egy stockfotót a Flickr-ről. Nagy eredménynek tartom viszont, hogy a szoci ellenfelét az előválasztáskor már legyőzte, így talán ott is lesz valami változás, habár a polgi még mindig egy tehetségtelen szocialista.

Szél Bernadett kiesését sajnálom, normálisnak és elég tehetségesnek tartottam, még szimpatikusnak is. De párt nélkül nem megy neki sem. Ez van, benne volt, de reméltem, hogy sikerül neki.

Akik pedig most az egész országot hülyézik, azok még mindig nem értenek semmit a politikából: nyerni aznap kell, amikor szavazás van, nem előtte vagy utána egy nappal, és a kutatások "megnyerése" sem számít. És nem csak ott kell különbnek lenni a másik oldalnál, ahol maguk vannak.

Munkanap van, az infláció magas, a szomszédban háború. Lehet menni dolgozni, mindenkinek. Ha már így alakult, mindenki csinálja azt, amihez ért.

Béna értelmiségi módjára még ma is képes vagyok ezen tépelődni, és az okok, amelyek a korábbi tépelődésdeimhez vezettek, mit sem változtak.

Az ellenzéktől, főleg a megválasztott miniszterelnök-jelölttől ezerszer többet és jobbat vártam. Elsősorban is azt, hogy ha máshonnan nem, a frissen megválasztott Sólyom László egykori köztársasági elnök első szavaiból értesül a régi mondásról, és nem kapkod legyek után, vagyis nem áll le szócsatázni mindenkivel, aki szó szerint szembejön az utcán. Ezt a mérhetetlen dilettantizmust képtelen vagyok elnézni. Ha kimenne Brüsszelbe (vagy hová) tárgyalni, és beszól neki a portás, akkor majd ott ragad, miközben Ursuláék odafent várják? Rémület, komolyan.

A másik, ami erősen hatott rám az elmúlt napokban, hogy több részletben, de végül végignéztem az Elk*rtuk-ot. Nem terveztem, de a szobabiciklihez kell néha valami "rágógumi", véletlen volt. És a legkevésbé sem érdekelt Endre vagy Klára, bár a film egész jó, nézhető, nem éreztem izzadságszagú erőlködésnek. De az őszödi beszéd (egykor letöltöttem azonnal, és legalább tízszer meghallgattam az egészet), a rendőri erőszak képei, és egy-két további jelenet mindent felidézett, amit akkor személyesen is láthattam, és teljesen el tudott borítani a harag, pedig nem ez a típus vagyok. És hogy a csávó, igen, Gyurcsány, a mai napig itt van, ő lesz a legnagyobb nem-fidesz frakció pártelnöke, és ha kormányra kerülnének, ennél is több talán, tőle bármi kitelik, nincs kétségem. És hogy ez az ellenzéki politika teljes erkölcsi csődje is egyben.

Beszélgettem egy biztos ellenzéki szavazó ismerősömmel, aki úgy érvelt, hogy ha Orbánt is olyan erősen fognák, mint Gyurcsányt, az jobb lenne. Miért, kérdeztem, az a jó, amikor azon múlik a dolog, hogy az ápolók résen vannak-e? Vagy hogy az ápoló a beadott gyógyszer után hogyan tud hatni a betegre? A válaszaira azóta is várok. (Tudom, fékek és ellensúlyok, de az nem ilyen primitív, azok a hatalmi ágak között működnek, nem személyekre vonatkoznak.)

A Fidesz-kritikám persze változatlan: a CEU és az SZFE a két legerősebb pontja, illetve az évek alatt szétcseszett közoktatás, a nevetséges tanárbérekkel, amikhez nem nyúltak idejében, beleértve azt a következményt is, hogy a tanári pálya teljesen elveszítette a presztízsét. Ez számomra szintén megbocsáthatatlan, de legalább nem visszafordíthatatlan, csak nem szabadott volna hagyni, hogy megtörténjen. A gazdasági vádak (oligarchák és tsai) nem érdekelnek különösebben, alig 12 év "történelméről" beszélünk az elmúlt 1100-hoz képest, legfeljebb az erre kiválasztott személyek méltatlan volta tűnik fel, élükön a vidéki gázszerelővel.

És a végére egy kis Ukrajna. Sosem csíptem az orosz (putyini) politikát, amely számára az "emberi jogok" csupán "lefordíthatatlan szójáték", és ha néha értettem is, sosem "éreztem", milyen orosznak lenni, pedig kedvenc művészeim és filozófusaim között számos orosz akad. A háborút megengedhetetlennek tartom, és én sem tippeltem volna arra, hogy megtörténik. Ukrajnából hős lett, Zelenszkijtől az összes szenvedő civilen át minden egyes ukrán a szabadság hőse lett mostanra. Zelenszkij ott volt minden nagyobb vagy jelentősebb ország döntéshozóinál, beszélt telefonon vagy akárhogy Bidentől az EU-vezetőkig mindenkivel, lényegében bárkivel, mert mindenkivel beszélhet, olyan a helyzet. Amikor beszólt a magyar kormánynak, hogy támogassa már az energiahordozók importjának beszüntetését, értettem, mit akar és miért. De azt ma sem értem, miért így akarja: Ausztia, Csehország és Németország sem támogatta (ha jól emlékszem) a gázcsap elzárását, ugyanazon okból: teljes csődöt jelentene, miközben emiatt nem állnának meg az orosz támadások. Magyarország talán okozna 3-7%-os bevételkiesést, miközben maga 95%-os veszteséggel fizetne. Tényleg ez éri meg? És ezt tényleg csak Magyarország kormányán kell számon kérni? Nincs ebben benne pl. Amerika keze, akik ezt esetleg mintegy balkézről javasolták Zelenszkijnek megemlíteni? Hátha számít ez Orbán ellen 1-2%-ot? A politika természetéből (amely romlott természet) adódóan ezt teljesen elképzelhetőnek, sőt, valószínűnek tartom.

De hogy kire szavazok? Fogalmam sincs. Az erkölcsileg sokszor tényleg nehezen elfogadható kormánypártokra vagy a tökéletesen dilettáns, szó szerint a baltól a jobbig érő, ezért szerintem működésképtelen ellenzékre? Kétfarkúakra? Nem lehetne legalább egyszer az életben megint, hogy olyan könnyű dolgom legyen, mint 2010-ben, amikor mindenki tudta, mit kell tennie? Akkor voltam utoljára Fidesz-szavazó, de akkor mindenki az volt, talán még a szoci pártvezetés is. Most? Nem érzem a jó választ.

Ja, népszavazási kérdések. Az első háromra szerintem nyugodtan lehet nemmel szavazni, a negyedikre pedig igennel. Próbáltam egy kis- és egy kamaszgyerekes szülő szemével elolvasni a kérdéseket, így jött ki az eredmény. Ez legalább kitisztult, már amennyire.

A konklúzió most is hiányzik, hepiend sincs, pocsék forgatókönyvíró lennék. De azt tudom, hogy így vagy úgy, aki a következő négy évben a leendő kormány szidására nyitná ajkait, annak a minimum, hogy elébb elmegy szavazni, és a maga eszközével, az egy szavazatával (ami kettő), beleszól a folytatásba. Nekem mindegy, kire szavaz, de szavazzon, érezze a felelősséget, ami ezzel jár, úgy döntsön, mintha egyedül ő döntene, mintha minden az ő szavazatán múlna, mintha őt kérnék majd számon utólag mindenért: mintha Isten színe előtt kellene számot adnia minderről. Április 3-án mindenki váljon felelős felnőtté arra a pár percre.

Mindig megígérem magamnak, hogy egy-egy beszélgetést majd megnézek, de nincs elég időm még erre is, úgyhogy maradok annál, hogy remélem, jól idézték Mérő Lászlót:

"Márki-Zay néha mond olyanokat amiktől megborzongok, de ezért választottuk, hogy másmilyen legyen."

Eszemben sincs bírálni Mérő Lászlót mint tudóst, szakembert, habár hangsúlyozott ateizmusa számomra egyfajta "szellemi" vakság egyértelmű jele, de ez itt kevésbé fontos. Ami miatt újra pötyögök, hogy a fent idézett mondatát mormolva szembetalálhatná magát bármely olyan, jobbára elkötelezett vagy legalábbis saját érdekeit ilyeténképp szem előtt tartó Fidesz-szavazóval (-szimpatizánssal), aki Márki-Zay nevét Orbánra cserélve ugyanezt mormogja maga elé. Többek között ahogy én is szoktam, de nálam cserélődnek a nevek, mondanám, hogy mindenkit utálok mindenkivel egyformán kritikus vagyok.

A fenti mondat tehát csupán egyvalamit bizonyít, de azt jól jellemzi, azt hiszem: a szavazók ugyanolyanok, nincs köztük lényeges eltérés, mindössze más "történetet" tartanak számukra kedvesnek. Ellenfeleik számára ők azok, akik nem emelik a hordót, csak szólnak, hogy "ne úgy!".

Eleinte nagyon bosszús voltam a fenti mondat miatt, hiszen bármely oldalon elhangozhatna (a megfelelő névvel), vagyis semmi speciálisat nem mond, aztán megnyugodtam némileg: ha Mérő László esetleg belátja ugyanezt, akkor számára is könnyebb lesz szóba elegyedni azokkal, akik politikailag távol vannak tőle, de képesek (és hajlandók is) a normális beszélgetésre.

Jelzem, hogy e társalgáshoz írmagként bárki normális számára rendelkezésre állok. És tudom, hogy nem vagyok egyedül.

A 2015-ös nagy menekültválság volt az ország talán első igazi, jelenkori találkozása azzal, hogy a bolygónk nem mindenhol élhető, mert a béke hiánycikké vált, és milliónyian gondolták komolyan, hogy a maradásnál még az is jobb, ha magukra kötik a gyerekeiket, és megpróbálnak ezer kilométerekkel arrébb új helyet találni maguknak. Ha róluk többet szeretnél tudni, nézz körül a Cordelia Alapítványnál.

Mégis, a magyar kormányzati álláspontot elfogadhatónak tartottam, bizonyos alapvetések mentén, aminek a lényege, hogy ott segítsünk, ahol a baj van, és ne ez a baj jöjjön (hozzuk) ide. Magyarország persze egyedül kevés volt ehhez, az EU végül a törököket "fizette le", hogy tartsák a menekülteket a túlparton. A többi mindegy, mondhatnánk, csak ne is lássuk őket, és legyen időnk olyan fontos dolgokkal foglalkozni, mint hogy szülhetnek-e derék fiaink, és persze nem derék lányaink helyett, habár ők meg férfiak szeretnének lenni, hanem természetesen velük együtt. Már persze nem sokan vannak, de azok legalább jó hangosak.

Magyarország nem lett befogadó ország. Utáljuk az egy árnyalattal sötétebb bőrűeket éppúgy, mint azokat, akik nem sajátították el kellő fokon szeretett anyanyelvünket, és ezért mintegy fenyegetést jelentenek nekünk, csak magyarul beszélő magyaroknak. És ha ezekből hiány mutatkozna, akkor egymást gyűlöljük.

Putyin "jótette": Magyarország láthatóan összefogott

Az Exsultet-ben ezt énekeljük: "Ó szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!" Egy katolikus elvileg szokva van hozzá, hogy Isten kihozza a jót a legrosszabból is, de azért még nem szereti a rosszat. És most sok katolikus, és még több nem-katolikus, maga módján hívő, magát semmiben sem hívőnek hazudó és millió más, jóakaratú ember megmozdult, és miközben én írok, már kint van valahol, és segít. Vagy csak sír a sírókkal, nem tudván talán, hogy ez is le van írva kétezer éve.

Putyin bűne, a háború, a mi országunk számára lehetőséget ad az erkölcsi jóvátételre. Arra, amit a kis Alan Kurdi már nem kaphat meg, most odaadhatjuk másoknak.

Kedves magyarok! Kedves európai népek! Nem lehet pár nap vagy pár hét alatt elfeledtetni (sem másokkal, sem magunkkal), amit éveken át tettünk: a közömbösséget, a távolságtartást, az érzéketlenséget, a politikai impotenciát és rövidlátást, az anyagi haszonszerzés hajszolását. Viszont most itt a lehetőség, hogy legalább a feleslegünkből adjunk valamennyit.

A saját lelkiismeretemről is beszélek persze. Én is mulasztottam, és mulasztok most is. Tudnék többet is adni, de még nem szántam rá magam. Túl sok mindenem van, úgy tűnik, de nem elég sok, és ahhoz még túlzottan ragaszkodom. Gyónás helyett írom most ezt, de az én tervem már összeállt, hogy hogyan törlesszek az elmúlt évekért, amiket tétlenül töltöttem.

Adományozási lehetőségek

Nem írnék semmi konkrétat, csak a legfontosabbat: adományozz valahol, valamely szervezeten keresztül, vagy ha megteheted, tedd meg közvetlenül. Menj ki a határra, a Nyugatiba vagy a Keletibe, érdeklődj a Máltai Szeretetszolgálatnál, a baptistáknál, ferenceseknél, a Budapest Bike Maffiánál, mindegy, sokan vannak. Vagy csak hívj fel egy adományvonalat. De mindenképpen használd ki, hogy most jót tehetsz valakivel, aki tényleg rá van szorulva, és 99%-ban nő vagy kisgyerek. Lépd át végre az árnyékod, a politikusok által mesterségesen vetített árnyékokat, állítsd meg a közösségi média lánctalpait, amelyek mindenen átgázolnak, és menj oda, lásd a saját szemeiddel, mint egykor Tamás. Nem tudom elmondani, mennyire fontos lenne mindannyiunk számára a megtisztulás. Most van egy olyan ügy, ami mindenki számára megengedi ezt, nem kell gondolkodni, hogy vajon mit szólnak majd mások. Végre szégyenkezés nélkül lehetünk jók.

Update

A kommentezők szíveskedtek felhívni a figyelmemet néhány eltérésre 2015-höz képest. Ezúton köszönöm. Valamint, hogy ne kelljen egyenként írnom nekik, hogy nem értették meg a lényeget, megírom itt: a lényeg, hogy most itt a lehetőség segíteni, és remélhetőleg most senki nem akar lelkiismeretfurdalást kelteni amiatt, hogy miért segítünk és kiknek segítünk. Mert a messziről jövőknek is voltak, akik segítettek, de azok folyamatosan bizonyos itthoni ellenszélben dolgoztak. És az is világos, hogy 2015-ben (és utána) sokan azért nem segítettek, mert a kormánypropaganda a nyílt segítést mintegy "hazaárulássá" tette. Most ez a veszély nem fenyeget. És úgy látom, hogy emiatt sokan, akik korábban mintegy "gyávák" voltak segíteni, most mintha törlesztenének azért a mulasztásért is. Alan Kurdi emlékére.

Oroszország ezt a háborút nem nyerheti meg az egész világ ellen. A Nyugat felébredt, és a csip-csup ügyekkel töltött tespedtségét gyorsan lerázta. Csak pénzt és lőszert küldhet, illetve szankcionálhat, ami ennél is több lenne, azt világháborúnak hívják.

Putyin, ez a legjobb tippem, úgy számolta, hogy egy ilyen vidéki országért, mint Ukrajna, senki nem emeli fel a seggét a tévénézős foteljéből a rothadó nyugaton. Ez már múlt idő, másképp történt. Ebbe viszont belebukhat, teljes mértékben, és az orosz birodalmi álmok újra szertefoszlanak, megint évtizedekre, talán most örökre is. Innen nyerni már nem lehet, mert Oroszország hiába nagy, nem birodalom, és a barátai is inkább afféle "vidéki újgazdagok", akiket jobban érdekel a saját "jó megjelenésük", és nem szívesen mutatkoznak vesztesekkel.

Így marad az, hogy akkor kiegyezik döntetlenben, mint a fekete lovag. Csakhogy ez egyféle módon lehetséges csak: világháború árán, amely egyben atomháború lesz.

A szellem hamarosan kiszabadulhat a palackból, és nincs hová mennünk, utolér, megtalál. Szívesen lennék most optimistább, de azt sem gondoltam, hogy Putyin bele mer menni a nyílt háborúba. Most miért ne hihetném, hogy képes lenne atomfegyvert bevetni? Bármilyen jó okot szívesen látok.

És gyűlölöm ezt az egészet. A másik szobában egy kisgyerek alszik, én meg ilyenekről kell, hogy gondolkodjam?

Update

Köszönöm a kommentezőknek a "vigasztalást". Úgy értem, hogy az atomkatasztrófát mintha csak én venném pont olyan komolyan, ahogy hangzik, mindenki más (talán pár kivétellel) irracionálisnak, bekövetkezhetetlennek tartja, hiszen abban Oroszország is elvész. Tiszta szívemből kívánom, hogy bárki másnak legyen igaza, csak nekem ne, kívánom, hogy rosszul ítéljem meg az emberi motivációkat, kívánom, hogy akár orvosi papírom legyen arról, hogy tegnap pánikrohamom volt, amikor a fentieket írtam.

Még egy kiutat látok: rosszul ítéljük meg Putyin "mindenhatóságát". Az én elgondolásom is azon alapul, hogy Putyin teljhatalmú, elmozdíthatatlan, nem kapcsolható ki a döntési rendszerekből, sőt, mint maga mondta, már meghozták a döntéseket, csak az a kérdés, mely döntési ágak "futnak le". Ha ez mégsem így van, mert a fő bizalmi emberek valahogy képesek elszabotálni a legsúlyosabb lépéseket, ha a pénzemberek rájönnek, hogy ez az ember tényleg inkább beszántaná a világot, csak ne szenvedjen vereséget, akkor elfordulhatnak tőle. Ketten közülük már bejelentkeztek háborúellenes üzenettel. Végső soron, Putyin hatalma is a beosztottakon múlik, akiknek parancsol. Az ő józanságuk most megmenthet mindannyiunkat.

Megnyerni a háborút

Magamat ismétlem meg: háborút nem lehet nyerni, itt nincs aranyérem, és nincs második helyezett. És amit e háború esetén kerülni kell, az a győzelmi fanfárok túlhasználata. Mert egy dolog visszaverni a támadókat, de az már nem szükségszerű, ha az ellenfél vezetőjét szimbolikusan egy ló után kössék, és élő Facebook-adásban körbehúzzák mindenhol. Mert Ukrajna megtartása mellett ott van még Oroszország megtartása is: barátnak, nem ellenségnek. Azt sem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a Föld már mindannyiunk lakhelye, ez már nem a középkor, ahol nem is tudtunk egymásról.

Update 2

Zelenszkij Ukrajna azonnali EU-tagságát sürgette. Hát, röviden, na persze. Vagyis: semmiképp. Az EU, hiába próbálja magát másmilyenre sminkelni, lényegében érdekközösség, gazdasági motivációkkal. Ennek részesévé válni úgy lehetséges, hogy bizonyos előfeltételeknek megfelel az aspiráns. Sajna nincs tegnapi képem a técsői (Tjacsiv) Hotel Técső állapotáról, de amikor egyszer ott jártam, az minden volt, csak nem Európa. És itt nem csupán az ordító, "balkáni" állapotokról van szó, hanem a most háttérbe szorult ukrán nemzetiségi politikáról is. Európainak lenni nem egyenlő azzal, hogy miként viszonyulunk Oroszországhoz vagy épp Kínához. És egyre inkább azt gondolom, e gondolat minden előzetes megbélyegzettségével együtt is, hogy Európa sosem az Uralig tartott, hanem nagyjából a mai EU keleti határaiig. Ami attól keletre van, az valami más, hasonlít, de legalább annyira el is tér. A kérdés persze megint csak újabb értékválasztás: akkor most Ukrajna Európa vagy sem? Szerintem egyelőre inkább nem, mint igen. De dolgozni lehet rajta.

A mostani háború lezárására is van hasonlóan okos tervem: ez nem ukrán-orosz "belügy". Emiatt pedig sürgetném az EU "békediktátumát". Sajna az EU vezetése ehhez a feladathoz egyszerűen inkompetens, így nyugodtan írhatok hülyeségeket, képtelenek lennének akár egy fél mondatot is megvalósítani belőle. De a lényeg, hogy az EU-nak deklarálnia kellene, hogy mik az elvárásai mindkét fél felé, illetve ezek elérése esetén mit ad cserébe. Nagyon könnyűnek érezném a megegyezést, ha a "nemzeti büszkeségnek" nevezett, pénzben mindig is nagyon drága valamit ki lehetne iktatni pár hétre, de persze tudom, hogy lehetetlen.

Update 3

Olvasom, hogy Magyarország nem enged át fegyverszállítmányokat Ukrajna felé.

Három lehetséges olvasatát tudom elképzelni, amelyek közül a legnépszerűbb az, hogy Orbán Putyin csatlósa. A második helyre szorul a szimpla gyávaság, ami nem túl érdekes, mind voltunk már gyávák életünkben, szégyelljük magunkat emiatt, még másra fogni sem jó ezt az érzést.

"Téged öllek meg utoljára"

Ha viszont irracionálissá válnak a dolgok, amit rajtam kívül már az egyik általam is olvasott történész is felvetett, akkor annak, hogy ki és mikor pusztul el, van némi jelentősége. Ha engem kérdeznek, nem szeretnék az elsők között lenni, ha nem feltétlenül szükséges, és ezzel lehetünk még így néhányan.

Vagyis, ha a fegyverszállítmányok át nem engedése egy elképzelhetetlen jövőben azt eredményezi, hogy minket a közvetlen (atom)bombahullás elkerül, akkor ez a döntés a legracionálisabb, amit csak meghozni lehetett. Nem én ültem nemrég Putyinnal szemben, de ha csak a halvány esélye is kiolvasható volt a tekintetéből, hogy eljöhet a "minden mindegy", akkor ez ellen mindenre, szinte bármire szükség van. Hogy ez ugyanúgy csak szimpla gyávaság lenne? Tudom, mi az, amiért most azonnal is meghalnék, és tudom, miért nem. Bevallom, Ukrajna nincs az első listában. Vitam et sanguinem non, sed avenam, hogy úgy mondjam.

Az alaptézisem ez: az Oroszországot jelenleg szankciókkal sújtó közösségek (USA, EU stb.) kiindulópontja az, hogy Oroszország bizonyos határokat mégsem fog átlépni. Nagyon egyszerűen megfogalmazva, nem akarja, hogy a szomszéd tehene is megdögöljön, ha már az övé nem mozdul. A lehető legegyértelműbben mondva: Oroszország semmilyen körülmények között sem vet be atomfegyvert.

Fogalmam sincs, hogy ez a feltevés helyes-e, csak remélem. Az ember jobbára azzal áltatja vagy vigasztalja magát, hogy racionális, az értelme használatára képes lény, így tettei végső soron ugyanilyenek, de ha valakit ragadtak már el az érzései, akkor legalábbis elmosolyodik efféle naivságokon. És azt hiszem, naivságra A keresztapa óta nincs mentség. A barátaid becsüljék alá az erényeidet, az ellenségeid becsüljék túl a hibáidat. De ha ehhez még orosz is vagy, akkor viselkedj így, és közben sose engedd magad megalázni. És ha mégis megtörténik, idővel vágj vissza ezért.

Sosem voltam jó bosszúálló vagy megtorló. Nem tartom eredményes stratégiának. Olyan ez, mint az utcai verekedés: lehet, hogy a másik veszít, de te sem úszod meg sárfoltok és elszakadt ruha nélkül. És azt is tudni kell, hogy akit sarokba szorítanak, és már nincs hová hátralépnie, annak számára feloldódnak az erkölcsi korlátok. A fizikai önvédelem nem szokott fair play-díjat kapni.

Viszont feltűnő, hogy megváltozott mindaz, amit a háború kapcsán gondolunk, mégpedig talán jó irányba. Ami most Ukrajnában folyik, az természetesen háború, és beláthatatlanul mély tragédiának érzem, hogy eddig fajultak a dolgok. De mi ez ahhoz képest, hogy az ostoba szövetségesek egykor lángtengerré változtatták Drezdát, hogy az USA atomot dobott két japán városra is, és hogy a nácik embermilliókat öltek meg a semmiért. Semmit nem kívánok jobban, mint hogy két nép, két kormány, minden kormány megértse egymást, és rájöjjenek a vezetők: a Föld nevű bolygó a közös hazánk. Az a pár ezer kilométer, ami a kontinensek között van, már rég nem számít annyit. Legfeljebb van plusz egy órád elbúcsúzni mindenkitől, ha megnyílnak a pokol kapui.

A szankciókból egyébként több dolog is látszik számomra. Az első, hogy tartalékoltak a későbbiekre. Oroszországot meg lehetett volna fingatni egy tökéletes elszigeteléssel. Se pénz, se semmi, mi több, mostantól nem is beszélünk. Teljes ignorancia. Leszarjuk, mibe kerül, kilépünk ebből a játszmából. Ez legalább olyan nehéz, mint ugyanezt kicsiben, a szűk családban megtenni valakivel. Kínzás minden fél számára.

Ami viszont óriási tanulság, hogy Európa mennyire kiszolgáltatott. Mert a végső megoldás mindig fizikai, végül az marad meg, aki tud mit enni és inni, és nem fagy meg télen. Ezt Európa mintha nem értené egy ideje. Közösségi oldalak és okostelefonok nélkül élte le az emberiség az életét, kivéve az elmúlt húsz évet. Akkor tényleg olyan fontos mindez a túlélés szempontjából? A "fölösleges" dolgok listája igen hosszú, és a "modern" ember végtelenül unatkozik. Innen nézve a Facebook is jobb, mint a háború.

A szankciókkal kapcsolatos második dolog, hogy minden alapvetően gazdasági köntöst kap. Nincs szó arról, hogy "erkölcsi" szankciókat vezetünk be, mert értelmezhetetlen szinte maga a szó is. Képletek vannak, amelyek megadják, hogy mi mennyit ér, és ezek alapján beárazzuk a lépéseinket.

Jut eszembe, az megvan, hogy Nancy Pelosi szerint Putyin Magyarországot támadta meg? Csak azért, mert ha így állnak a dolgok, lehet, hogy más tévedés is történt már az ügyben.

Végül, egyelőre nem tudom kivenni, hogy a támadásban és az ellenlépésekben mekkora az egyes emberek egójának szerepe. Személyes büszkeségből, elvakultságból, ostobaságból és még millió emberi hibából fakadóan képesek lennének-e rátenyerelni arra a bizonyos "vörös gombra"?

Aggódó szülő vagyok, aki nem akarja, hogy a gyerekei a Mad Max díszletei között éljék le életük nagyobbik felét. Azzal együtt is, hogy katolikus vagyok, és ha mondhatok ilyet, hiszek az örök boldogság lehetőségében is, ami nem evilági "vívmány". És közben vergődő értelmiségiként viselkedem, mert számomra a háborús állapot idegen: értelemellenes helyzet, ahol végül mind veszítünk. És nem boldogulok ott, ahol az értelem háttérbe szorul, különösen, ha eközben az erkölcs sem tündökölhet.

A háborút sosem lehet megnyerni, és ezt igen könnyű bizonyítani is. Ahol ui. valami megnyerhető, pl. egy sportversenyen, ott kiosztható a második, harmadik és a többi helyezés is. A résztvevők pedig együtt ünneplik a sikert, gratulálnak egymásnak, és elismerik, hogy a másik volt a jobb.

De ha megkérdezik, ki nyerte a második világháborút, és ki lett a második, arra nincs értelmes válasz. És ez azóta sem változott. Ezt nem tudni vagy nem megérteni ostobaság.

- Milyen az orosz vécé?
- Két karó. Az egyikbe kapaszkodsz, a másikkal távol tartod a farkasokat.

Felborult a világom. Igaz, a délszláv háborút is megéltem tizenévesen, bár sem nem értettem, sem nem tűnt fenyegetőnek, és csak az maradt meg bennem, amit nagyanyám mondott: amíg ezekből kettő lesz (szerb és horvát, ortodox és muszlim stb.), addig ott nem lesz béke. Nem tudom, a Bánáti vicinális óta mennyit változtak a gondolatok azokban a fejekben. Ante Gotovina képe mindenesetre azóta is ott van a horvát tengerparton, sziklákra festve.

Az volt a ma reggeli első "háborús" gondolatom, hogy most mi lenne a helyes lépés részemről. Várni bizakodva, mint A napfény ízében Sorsék, hogy őket majd elkerüli a holokauszt? Kivenni a pénzemet mindenhonnan, és dollárra váltani? Az eurót úgyis felváltja majd a rubel, azt nem érdemes? Mi legyen az ingatlanokkal? Nem sok, de mégis, és az ember nem viheti magával a hülye falakat, amiken a családi fotók lógnak, meg a nagypapától maradt emlékeket.

És ha ideérne a háború (egy háború), akkor fegyvert mernék-e fogni, vagy ("ki ekével, kalapáccsal, tollal") itthonról pötyögném inkább az okosságaimat? Mondanám-e Izajással (Ézsaiás, protestáns tesók kedvéért), hogy "itt vagyok, engem küldj"? Elmennék-e gyónni, hogy amennyire lehet, letehessem legalább a lelki terheimet? És a legfontosabb: hogyan, miként tudnám megvédeni a gyerekeimet? Mert nincs olyan kerítés, amin a mai harcjárművek és rakéták ne hatolnának át. Talán legközelebb a Holdon.

És eszembe jutott, hogy ha meghalnék egy "gonosz(ság) elleni harcban", mint a Harry Potterben Lupin professzor, akkor a gyerekeim megértenék-e majd egyszer, miért tettem, vagy baleknak tartanának? Netán visszajönnék, de belebetegednék az élményekbe, és úgy járnának, mint Teddy, akinek az apja nyolcast kapva végül Toguzba került?

Úgy érzem, ezt a háborút megint kevesek vívják sokak kárára, és még nem látszik, benne leszünk-e azon sokakban, akik kárvallottjai lesznek. És ha másként nem, erkölcsileg. A minap már idéztem Ovi kigúnyolt "alaptételét": az a miénk, amit meg tudunk védeni. Hát, meglátjuk, mi marad a miénk.

Putyin zseniális. Na, nem a nagyszerűség zsenialitása ez, vagyis erkölcsileg nem támogatható (hacsak nem birodalmi gondolkodású, nacionalista orosz az ember), de legalább annyira zseniális politikailag, mint ahogy Voldemort is nagy tetteket vitt végbe, még ha azok szörnyűek voltak is.

2010 tavaszán jártam Ukrajna magyarlakta vidékein, és napokat töltöttem egy helyi idegenvezető társaságában, aki minden mérce szerint messze átlag feletti műveltségű volt a történelem, a kultúra és a politika terén is. Ő mondta el többször is, hogy Ukrajna nem önálló alakulat, történelmileg a léte nem indokolható, és csak idő kérdése, hogy mikor (és persze miképp) kerül vissza Oroszországhoz.

Amikor a Krím annektálása megtörtént, mintegy érdeklődve vártam, mi következik. És az is történt: semmi. Egy Ukrajnáért, már bocsánat, és tényleg, őszintén, senki nem tesz többet annál, mint hogy kiad egy nyilatkozatot, amelyben "nagyon sajnálatosnak, felháborítónak, a nemzetközi jog sárba tiprásának stb." tartja az események ilyetén fordulatát. Majd megnézi a tőzsdei híreket, és ha ott nincs semmi, akkor alszik tovább.

Kelet-Ukrajnát két szakadár valami, entitás?, szervezet? kerítette hatalmába, ami innen nézve olyan helyzetet jelent, mintha Szegedet "román szakadárok", a román állam külső segítségével tartanák ellenőrzésük alatt, és a budapesti kormány ezt kénytelen lenne mintegy tétlenül tűrni. (Viszont tram train sem lenne, micsoda csapás!) Elképzelhetetlen. És ott mégis ez van, mert az a világ nem a mi világunk.

Ukrajna lerohanása?

Dehogyis! Ki lenne az a hülye, aki egy maximális tiltakozást és már előzetesen szankciókkal fenyegetett lépést megtenne, amikor tudja, hogy vannak más lépések is, amikre aligha lesz ilyen kemény szankció a válasz? Oroszország így tehát elismerte a donyecki és luhanszki szeparatistákat mint önálló valamiket, mindegy is, miket, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal aláírta tíz évre, hogy meg is védi őket, természetesen legelőször is tankokkal.

Itt jegyezném meg, hogy Orbán Viktor ellenzéki szemek és fülek számára mindig kritizálásra méltónak tartott egyik "alaptétele" az, hogy az a tiéd, amit meg tudsz védeni. Íme, idióták.

Szóval, lehetségesnek tartom, de kit érdekel, hogy esetleg Burundi, Elefántcsontpart, Észak-Korea vagy bármelyik "fontos és jelentős" állam(szerűség) majd valaha elismeri a donyecki és luhanszki valamit valaminek, de kit érdekel, ugye. Oroszország elismerte annak, ami: a sajátjának. Most pedig már dokument is van róla, ki szólhat bele?

És Ukrajnának a búzán kívül alig van valamije. Sosem lesz NATO-tag (van elég ellenzője a szövetségen belül is), az EU-tagság sem épp közeli, és amíg magyarellenes törvényeik vannak, még én sírjak az ő függetlenségük miatt?

Csak egy érdekel: nem akarok háborút, ide ne jöjjön egy katona se, hogy lövészállást létesít a konyhám ablakában, vagy megfigyelési pontot a frissen felújított tetőmön, és a parancsnoksági irodát a gyerekszobában rendezné be, valamint mi van itthon ennivaló.

Mit tesz a Nyugat?

Először is, azt hiszem, visszaminősítem őket "nemecsekernővé", szóval, nyugat. És: semmit. Majd tartanak egy konferenciát, mint Szlovákia a Csallóköz vízbázisának megmentéséről. (És egyik sem fog megmenteni semmit.)

Az USA emiatt nem tesz többet, mint eddig. Németország már alig várja a gázt az Északi Áramlat 2-n, a tőzsdéket pedig a háború csakis gazdasági értelemben érdekli. Hollandia? Ott az a fő kérdés, hogy ha egy férfi mégsem szeretne már szülni, kérhet-e eutanáziát a nemváltó gondolatai számára. És persze hogy Magyarország az EU kerékkötője. A többi (Hollandia is, csak nem bírtam ki alaptalan és rosszindulatú beszólás nélkül) csendben van.

Putyin zseniális, na. Nem dicséretből mondom, mert ennek a másik oldala a tökéletesen impotens EU-vezetés, beleértve a LIBE-bizottságot és Donáth Annát. Atlantisz is így süllyedhetett el.

Csak magunknak szurkolok.

Update

A "zseniálist" valahogy idézőjelbe szeretném tenni. Az oroszt szokták medveként emlegetni, amely medvét nem érdemes piszkálni. Mára kiderült, hogy van nagyobb állat a medvénél (most nem élcelődöm a megfogalmazás többféle értelmével, pedig lehetne), és úgy tűnik, a putyini manőver nagyon nem sikerült. Felébredt ez a nagyobb valami, és "a medve egér hozzája".

Atomháború

A nyomorult újságírók a ma reggelre bejelentett SWIFT-kizárást mint "pénzügyi atombombát" aposztrofálják, és a szóhasználatot erősen kifogásolom: soha és senki ne hozza szóba az atomfegyvereket! Mert azokból vannak igaziak is, és a medve is tart belőle otthon néhányat. És ha nem a medve a legokosabb az erdőben, és akkor is beveti, ha lenne még lehetőség másra is, akkor megszívtuk, hogy egyszerűen fogalmazzak.

Továbbra is azon a kacsalábon forog a nyugati ellenlépések vára, hogy a valódi atomfegyverek bevetése semmiképp nem jöhet szóba. Realista vagyok, ezért mondom, hogy nem merném erre bevenni a mérget. Pedig de jó lenne!

Olvasom, hogy sokan osztják meg a visszakapott adójukat valamilyen jó cél érdekében szerveződő társaságokkal. Szívből örülök a kezdeményezésnek, hirtelen nem is találom a megfelelő szavakat ahhoz, hogy a nyelv nyújtotta lehetőségekkel kifejezzem az egyetértésemet. De. :)

A kezdeményezés weboldalának elején ez szerepel:

A befizetett adónk mindannyiunk közös pénze. Ha gyereket nevelő szülőkként idén visszakapjuk az egész éves SZJA-t*, olyan helyről fog hiányozni a pénzünk, ahol nagy szükség lett volna rá.

Cuki, csak hamis, és a jószándékot kivonva belőle akár még hazug is lehetne. Az adók felhasználása ui. mindig is a választott kormány és a vonatkozó törvényekben lefektetett célok által megjelölt módon történt és történik. Ez pedig azt jelenti, hogy már eleve értékválasztásaink vannak, pl. hogy az oktatást, egészségügyet, sportot, kismillió "láthatatlan" területet a közösbe beadott pénzből támogatunk és tartunk fenn.

Amikor a kormány úgy dönt, hogy a közös pénz egy részét átcsoportosítja, azzal legálisan intézkedik (amíg törvényt nem sért vele), aminek a módjával vagy mértékével természetesen nem kell egyetértenünk. Én pl. kifejezetten utálom a tao-pénzek rendszerét, mert úgy látom (már működik egy ideje), hogy pl. a foci esetén a ráfordításhoz képest (százmilliárdok) az eredmény minden szempontból erős érvekkel vitatható. Pl. nincs magyar tehetségeket nevelő fociakadémiánk, illetve ezeket játszató élcsapatunk, amely legalább két fordulóig esélyes lenne valamelyik európai kupában.

Amikor tehát a szervezők azt gondolják, hogy a visszaadott pénz(ünk) máshonnan fog hiányozni, akkor azt a látszatot keltik, mintha a kormány ezt konkrétan elvette volna valakiktől, és úgy adná oda másvalakiknek. A visszaadott (átcsoportosított) összeg természetesen nagy, ~600 mrd Ft, ami a 2022-es költségvetés ~2,1%-a. Vagyis a kormány afféle saját "1+1%" játékot talált ki magának: a tervezett 28 546 mrd Ft-os bevétel két százalékát visszaadja a befizető családoknak, és aztán azok csináljanak vele, amit akarnak. Akár adományozzák el az egészet, az már az ő dolguk.

De az biztos, hogy az állítás: hiányozni fog valahonnan, így nem igaz. Egyrészt mert az állam ezzel nem veszélyeztetheti a törvényben meghatározott kötelezettségeinek teljesítését. Másrészt pedig, ez a pénz előbb-utóbb úgyis utat talál magának, hogy visszafolyjon a költségvetésbe: fogyasztási adóként (áfa, jövedéki adó) vagy illetékként stb., mert elég sokféle módon fizetünk, nem csupán az szja-n keresztül.

Szeretném itt megjegyezni azt is, hogy a Telex-cikk címe: "Azért fizettük be ezt az adót, hogy működjön az állam...", egyszerű, hatásvadász hazugság. Nem. Azért fizettük be, mert ez a törvény, és senki nem akart (aki befizette, illetve levonták tőle) törvényt sérteni, majd szankciókkal (büntetéssel) szembenézni. Senki nem fizet adót a fenti okból, mert ha így lenne, akkor, látván pl. az egészségügy vagy az oktatás forráshiányát, az érintettek valószínűsíthetően több adót vonattak (volna) le vagy fizettek (volna) be utólag, csillapítandó az állami működés pénzhiányra visszavezethető anomáliáit. De erre aligha találnánk bizonyítékot. Szóval, kár ezért az álszenteskedésért.

A másik "bajom" e felfogással, hogy nem elég "önző": aki visszakapja, megteheti, hogy az egészet egyszerűen átutalja a saját gyereke babakötvény-számlájára, és annyi. Az már onnan nem az övé, és elmondhatja, hogy mintegy jó célt szolgált ezzel. És ha akar, akkor még emellett is adományozhat, ki tiltja meg?

A kezdeményezés igazi értéke a szememben az, hogy felveti az adományozás mint hirtelen sokak számára megnyíló lehetőség esélyét: aki mindig kicentizi a hó végét, most "nyugodtan" adhat párezer forintot valamilyen jó célra, és ez nem az összeg, hanem a szemlélet, a közös felelősség érzése miatt fontos. De bevezetnék egy másik szempontot is.

Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked. (Mt 6,3-4.)

 Azt hiszem, az egész agymenésem azért volt, hogy ezt az idézetet elhelyezhessem végre valahol: kiveszni látszanak az életünkből az explicit módon nem evilági célok és értékek, miközben észre sem vesszük, hogy jócselekedeteink mindegyike (és a rosszak is) értelmezhetetlen, sőt, értelmetlen, ha a feltétlen valóság (a vallások Istene) mintegy horizontot, hátteret biztosítva nincs jelen ezekben. Ha ez így van (most csak tegyük fel), akkor a kötelezettségeink is messzebbre nyúlnak, mint eddig gondoltuk, és végső soron, az életünk is több az úgynevezett "eviláginál".

Köszönöm az ötletgazdáknak, hogy eljutottak az országos ismertségig, nagyon fontos, amiről beszélnek.

A címben feltett vélekedést természetesen a teljes ellenzéki összefogás, élén a "kapitányukkal", azonnal visszautasítaná, csakhogy azt olvastam, hogy Márki-Zay elfogadná Mészáros tízmillióját is, nemcsak Bige Lászlóét (akivel Mészáros nemrég üzletelt).

A fentiek Super Bowl előtt, olimipiai aranyérem után, kinek mi tetszik, nem látszanak többnek egy vasárnap esti kis hírnél, de azért mégis.

1. A Mészáros-Bige-üzlet üzenete egyszerű: a mi korunkban az "értékek" mérője a gazdasági érdek és a profit. József Attila mehet a fenébe, ha van anyja és apja, ha nincs.
2. A közpénz, különösen az "ellopott" közpénz státusa bűnügyi értelemben ugyanaz: (lopott) közpénz. Ez akkor sem fogja elveszíteni közpénz jellegét, ha már eddig sem tette, ha most Márki-Zay kampányszámlájára kerül(ne). Vagyis Márki-Zay (lopott) közpénzből kampányolna, ha egyébként fenntartaná azt a vádját is, hogy Mészáros végső soron közpénzből, lopással szerezte a vagyonát. Ha pedig nem, milyen jogon kobozná el? És ha már, az ilyen pénzen (is) szerzett hatalom is elkobozható lenne?
3. Abban a zűrzavarban, ami a hatpárti "koalíció" (ez még nem koalíció, szögezzük le, csupán afféle "választási érdekszövetség", amely most a tetves listás helyek kiosztásakor azon civakodik, hogy kié legyen a hány befutó hely, vagyis végső soron a biztos állás, a költségtérítés stb., ld. az őszödi beszéd idevágó mondatait, vagyis 2006 óta semmi nem változott a baloldalon) létrejöttével erkölcsileg előállt, észrevétlenül ott "bulizik" a többivel az az elv is, amit Márki-Zay említett kijelentése keltett (új) életre: a cél szentesíti az eszközt. Márki-Zaynak, a katolikusnak szeretném elmondani, hogy nem, a cél nem szentesíti az eszközt. Biztos vagyok benne, hogy akad a közeli ismerősei között akár teológiát végzett is, és ha talán nem is a legcsodálatosabb elmék veszik körül, annyira azért futhatja, hogy ezt elmagyarázzák neki.

Addig is igyekszem biztosra menni, és a KEK-ből idézem az alábbiakat:

• 1756 Tévedés tehát az emberi cselekedetek erkölcsiségét csak a szándék vagy a keretüket képező körülmények (környezet, társadalmi nyomás, kényszer vagy szükséghelyzet) alapján megítélni. Vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt; ilyenek a káromlás és a hamis eskü, az emberölés és a házasságtörés. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon.
• 1761 Vannak konkrét cselekvésmódok, melyek választása mindig téves, mert választásuk magában foglalja az akarat rendetlenségét, azaz az erkölcsi rosszat. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon.
• 1789 Néhány szabályt minden esetben alkalmazni kell:
  • Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzék.
  • Az aranyszabály: "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük" (Mt 7,12). [56]
  • A szeretet mindig tiszteletben tartja a felebarátot és annak lelkiismeretét: "Ha testvéred ellen vétkezel, mert megsérted aggályos lelkiismeretét, Krisztus ellen vétkezel" (1Kor 8,12). Jobb, ha nem teszel olyat, "ami miatt testvéred megütközik, megbotránkozik vagy meginog" (Róm 14,21).

E sorok írójának is van vaj a fején, ezt nem szeretém sem tagadni, sem relativizálni. Ezért, ha a fenti "ráolvasásból" nem is tűnik úgy, elég nagy megértéssel fogadom mások hibás vagy egyenesen rossz tetteit és szavait is (a kifejezetten és leplezetlenül gonoszakat leszámítva, mert a gonoszságra nálam nincs mentség, a gonoszt mintegy "el kell taposni").

Márki-Zay nem gonosz, ez világos, de hogy nagyon megfontolatlan (troppo imprudente, ahogy XII. Piusz mondta Mindszentyről, de e hasonlóság erősen kétes dicsőség), az már számtalanszor kiderült. Jobb lett volna, ha korábban, mert akkor most talán Dobrev Klára lenne az ellenzék jelöltje, és tiszta szívvel szidhatnám az ellenzéket, amely, mint kiderült, a "kommunistákat és a fasisztákat is képviseli".

Bravó, hogy úgy mondjam.