Nemrég szaladtam bele Plantinga modális ontológiai istenérvébe, amikor a kálvinista apologetika "blogon" egy élő beszélgetésbe hallgattam bele, majd jobban szétnéztem az oldalon.

Az istenérvet a szerző alaposan ismerteti, nem is akarom őt ismételni vagy hozzátenni a már leírtakhoz, itt elolvasható. Sőt, az ismert cáfolatok is szépen összeszedve, külön írásban megtalálhatók.

Ha valaki azt kérdezné, mire vélje, hogy csak most ébredtem, hiszen ez az istenérv nem tegnap született, a válaszom az, hogy az analitikus filozófia ütőerén nem tartom rajta az ujjam, hogy úgy mondjam.

Az érvet, amint azt a blog szerzője ismerteti, idemásolom.

Premissza 1: Lehetséges, hogy Isten létezik.

Premissza 2: Ha lehetséges, hogy Isten létezik, akkor Isten létezik néhány lehetséges világban.

Premissza 3: Ha Isten létezik néhány lehetséges világban, akkor Isten létezik minden lehetséges világban.

Premissza 4: Ha Isten létezik minden lehetséges világban, akkor Isten létezik a valós világban is.

Premissza 5: Ha Isten létezik a valós világban, akkor Isten létezik.

Konklúzió: Isten létezik.

Plantinga érvének legfőbb gyengéje

Mint mindig, a tévedés jogát fenntartva, de azt hiszem, hogy az első premissza máris hibás. A filozófia, amennyiben elkötelezett Isten megismerése mellett (e félmondat kifejtése külön posztot érdemelne), és magára valamit is adó filozófiaként csakis önellátó módon építkezik, vagyis nem ún. szent szövegekből veszi a tartalmat, hanem az emberi tapasztalásból, akkor eljut oda, hogy Istent mint feltétlen valóságot fejezze ki. Pontosabban, az "Isten" szó helyett inkább valamilyen filozófiai műszót használ, pl. Abszolútum, Végső valóság, Feltétlen (valóság) stb. Ezzel elkerülhető (a szíves olvasó szándékára is apellálva), hogy a filozófia és a vallás Istene (habár lényege szerint ugyanaz lesz és marad) ne mosódjon össze könnyelmű gondolattársítások révén.

Ebből most egy a fontos: a filozófia szóhasználatával élve, a (keresztény) vallás Istenét filozófiai kifejezéssel nevezhetjük röviden Feltétlennek vagy Feltétlen valóságnak. Ez az azonosítás persze nem önkényes, de minden nem fér ide, ez mindig is nehézsége marad e témának.

Ha a fentieket most elfogadjuk, és az Istenről mint Feltétlenről beszélünk, máris kiütközik az első premissza megengedő jellegű tévedése: a feltétlenről miként tételezhetnénk, hogy vonatkozik rá a ha...akkor viszonylata? Ha ui. a feltétlenséget szó szerint értjük, akkor azt akként kell vennünk, hogy nincs ha és akkor: nincs módunk értelmesen feltenni azt, hogy a Feltétlen feltételes. Ez az eljárásunk afféle szórontás lenne: hamisítás, átértelmezés, ferdítés - még akkor is, ha jó szándék áll mögötte. Hasonlít ahhoz - az ismert példával élve -, mintha azt mondanánk: a fák olyan halak, amik... Hát, nem, nem olyanok.

Az érv megítélése

Ha a fentiek igazak, akkor Plantinga érve szimplán tautológia: ha Isten az, ami, tehát feltétlen létező, feltétlen valóság, akkor Isten létezik is, hiszen ami feltétlen, az nem is lehet, hogy ne legyen. Ezzel pedig semmi újat nem mondtunk: Isten azért létezik, mert mint feltétlen létező, nem is lehet, hogy ne létezzen.

Egyébként érdekes lenne a szerzőnek szegezni a kérdést, hogy mire tetszett gondolni, milyen feltételek mellett lehetséges elképzelni a Feltétlen létező feltétlen létét, ami ekképpen feltételes. Vagy másképp, kicsit "vallásosabban", ami még nevetségesebbé teszi az egészet: milyen feltételt szabhat egyáltalában a teremtmény a teremtőjének ahhoz, hogy előbbi az utóbbit lehetségesnek tarthassa? Mitha megkérnénk Harry Pottert, hogy foglaljon állást J. K. Rowling létezésének lehetőségi feltételei kapcsán. Elnézést, beleéltem magam.

Az érv pozitívuma az, hogy a racionális istentagadás frontvonalát jelentősen visszaszorítja: mivel az érv formálisan helyes, a cáfolatát az első premissza tagadásával kell kezdeni, vagyis bizonyítani, hogy egyáltalában nem lehetséges az, hogy Isten (a Feltétlen valóság vagy egyszerűen: a feltétlen, feltétlenség mint olyan, ahogy tetszik) létezzen. Mivel azonban - itt bekukkantunk a "tartalmi" bizonyítás kulisszái mögé - egy állítás, hacsak nem tételezi önmaga igaz voltát, mindig is kapcsolatban marad a feltétlennel (ha nem így tesz, értelemszerűen relatívvá válik, ami csak bizonyos körülmények között érvényes, ami ekképpen nem tekinthető Isten léte lehetőségének tagadása megfelelően széles és erős alapjának), ekkor pedig arról kell majd számot adnia, hogy az így (szükségképpen, in actu exercito) felismert feltétlenség alapját mi szolgáltatja. Másképp: mi a lehetőségi feltétele feltétlen jellegű kijelentéseket tennünk, anélkül, hogy reálisan létező és valamiképpen megtapasztalható feltétlen ne létezzen. (A felmerülő további kérdések és válaszok itt és most túl messzire vinnének.)

A tartalmi "istenbizonyítás" útja

Azért teszem idézőjelbe a szót, mert minden hívő tudja, hogy Isten kapcsán két jellemző "tévút" létezik: tagadni a létét, valamint bizonyítani azt. Így igen nagy szerénységgel kell e második "tévedésbe" vetni magunkat.

Plantinga érvének másik gyengéje, hogy Isten fogalmát késznek veszi, és csupán felhasználja azt egy értéktelen érv felállításához (értékesnek tekinthető mint az emberi logika játéka, de hadd vegyük ennél komolyabban a témát). De miként, miből, hogyan jutunk el egyáltalán Isten (a Feltétlen) fogalmához? A kérdés azért jelentős, mert ha a Feltétlenről nincs (szó szerint) semmilyen tapasztalatunk, akkor semmilyen értelmes állításunk sem lehet róla. (Így vagyunk a reálisan létező földönkívüliekkel vagy egy soha és senki által meg nem élt érzéssel stb. is.) Ráadásul a természettudományos kutatás is csak elkeserít minket, hiszen ennyi év kutatása nyomán Istennek, de még csak valami feltétlennek legalább, nyomát sem lelték. Mondjuk, nem is erre való a tudomány, de akkor is, sokkal kényelmesebb lenne, nemde? Ha pedig a vallások ún. szent könyveit vesszük elő forrásként, arra bárki joggal mondhatja, hogy filozófiai értelemben jobbára értéktelenek, hiszen sem a témájuk, sem szerzőik szándéka szerint nem filozófiai műnek készültek. Ateista kollégáink pedig amúgy is mesekönyvnek tartják azokat.

A filozófia ráadásul kénytelen nulláról indulni, és semmilyen előzetes kijelentést, hagyományt, a "régi bölcsek" titkos vagy közismert tanait nem fogadhat el ellenőrzés nélkül. Ezért a legegyszerűbb, ha a mindennapi, minden ember számára adott tapasztalatból indul ki, ami azért sem hátrány, mert így egy esetleg megtalált Isten nem a kevesek, hanem mindenki Istene lesz.

A továbbiakkal kapcsolatban egyelőre elég önmagamat "klasszicizálnom". Annak, aki idő híján nem kattint, röviden: az emberi szabadság a feltétlen reális megtapasztalása, sőt, "gyakorlata", és a szabadság e mozzanatának lehetőségi feltétele maga a Feltétlen valóság. Tehát minden szabad döntésünk egyben a Feltétlen háttéri megnyilvánulása is önmagunk számára: aki szabad döntést hoz, az ennek a hátterében a filozófia és a vallások Istenét reálisan tapasztalja, és ekként reális ismerete van róla.

További adalékok

Az analitikus filozófia általában lehetetlennek tart bizonyos dolgokat, legalábbis nem látszik foglalkozni velük. Ezek egyike az ún. észszerűen nem cáfolható állítások témája. (Pontosítok: nem tudok arról, hogy az analitikus filozófia hagyományos értelemben vett metafizikával foglalkozna.)

A fenti kifejezés nem ámít, és tényleg azt nyújtja, amit ígér, sőt, többet is: bizonyítható, és ez az istenérvek szempontjából is jelentős, hogy vannak kijelentéseink, állításaink, amelyek persze teoretikusan kétségbe vonhatók, de "gyakorlatilag" sosem. A bárki számára megérthető legegyszerűbb példa ez: a szkeptikus azt mondja: "Nincs igazság." Ha ezt komolyan veszi, akkor e kijelentése sem igaz, vagyis nemcsak igazság nincs, de semmi sincs, pl. értelmes emberi megismerés és erről szóló beszéd sem. Vagyis, ha megfordítjuk e téves állítást: létezik igazság (pontosabban: léteznek a valóságra vonatkozó igaz állítások), akkor kaptunk egy észszerűen nem tagadható kijelentést. Zárójelben: az ilyen állítások megtalálása és tudományos rendszerként történő feldolgozása a metafizika. (Ezzel gyorsan bizonyítottuk a metafizika mint tudomány lehetőségét és egyben létjogosultságát is, sőt, félig-meddig a tárgyát is megadtuk.)

Szóval, csak nagyon felületesen (és igencsak ponyola megfogalmazások mentén is) megmártózva a témában, bő két évezred filozófiai múltja nyílik ki számunkra, és ez manapság nem történik meg túl gyakran, nemdebár.

Ajánlott olvasmányok:

Weissmahr Béla SJ művei: Bevezetés az ismeretelméletbe, Isten léte és mivolta, Ontológia, Az emberi lét értelme, A szellem valósága

Szombath Attila: A feltétlen és a véges

Először is, nem vagyok a 99% feletti egy százalék tagja (habár ez is érdekes, hogy ki az a 100 000 [százezer] ember, aki az lehet, és milyen alapon), de nem érzem magam a 99% tagjának sem. És nem csupán amiatt, mert nem szoktam jól érezni magam efféle csoportosításokban, hanem mert úgy érzem, a 99% nem épp annyi, hanem kevesebb.

Nem mindenki nyomorult, aki nem Orbán-hívő

Az ismerőseim jelentős része nem fideszes, vagy ha mégis, akkor legfeljebb négyévente egyszer. Ha nagynéha politizálunk is, általában inkább az jön fel, amit nem szeretünk, nem a dicséret, habár pl. az egykulcsos SZJA mindegyikünknél sok pénzt hagyott, és a családtámogatási rendszernek is jobbára az előnyeit látjuk (sokan kisgyermekesek köztünk). Mindenki dolgozik, felső- és középvezetőtől szakmunkásig és vállalkozóig terjed a skála, és megélünk, sőt, kicsiket, néha nagyobbakat, előre is lépünk. Fiatalabb kollégáim életbeli sikereinek, terveinek is nagyon örültem az elmúlt években (lakásvásárlás, babaváró, ilyesmik), ezek mind a tervezést és emögött a tervezhetőség lehetőségét mutatták számomra.

Szegények mindig lesznek köztetek

Jézusnak e szavai (Mt. 26, 11) csalódást keltőek, de tényszerűek a mai napig. Azzal érvelni tehát, hogy egy kormány hibája, hogy szegények még mindig vannak, egyszerű populizmus. Mindig is voltak és lesznek is.

Amit írok, vélemény, egy kép, ahonnan és ahogy én láttam és látom az eseményeket, az adatolást másokra hagyom, és nem is vitatkoznék az adatokkal, habár puszta tények nincsenek, csakis értelmezett tények.

2010 előtt a szociális ellátások politikai célokat szolgáltak: az állam ezekkel tartotta fenn azt a szegénységi csapdát, amely tengődni elég volt, kilépni belőle viszont nehéz, és "nem érte meg". Generációk nőttek fel úgy, hogy aput nem látták reggel munkába menni. Ez nem jóléti állam és nem szociális háló.

A 2010-es szemléletváltás - számomra ez a lényege, nem a konkrét lépések, amelyek lehetnek jobbak és roszabbak is - azt változtatta meg, hogy valamilyen munka nélkül nem jár semmi, illetve csak kevés.

Mi jár és mi nem?

Egy kis filozófiai kitérő következik. Utálom, szívből gyűlölöm, amikor bárki azt mondja, hogy neki vagy másoknak valami jár, különösen anyagi értelemben.

Először is, a manapság elterjedt pozitivista-relativista felfogás szerint a tudományeszmény a természettudomány(ok rendszere) és a(zok)nak módszere. Vagyis, ebből következően, ha ezt a szokásos módon az emberi társadalomra is alkalmazzuk, akkor a megmaradási törvények értelmében zárt rendszerben kell gondolkodnunk. Ezért, amikor valakinek valami jár, amit nem ő állított elő (több annál, mint amit ő tett bele az egészbe), akkor szükségszerűen mástól kell elvennünk azt. Csakhogy a társadalmi szolidaritást igen nehéz úgy indokolni és megalapozni, hogy nem az ember szabad erkölcsi döntésére és a jóra való hajlamára alapozzuk, viszont ezek mind kívül esnek a fizikalista tudományeszményen, amire a pozitivizmus épít.

Ezért azt, hogy mi jár, elsősorban az kellene, hogy meghatározza, mit teszünk bele mi magunk, azt visszakapjuk-e valamiképpen. És igazságos-e, ha nem mi kapjuk, hanem "érdemtelenek", és ki dönti el, kik számítanak annak, és mi van, ha azok, akik kapják, visszaélnek vele, vagy akár elutasítják? A szociális munka története sok tanulságos, jóindulatú, ám naivnak (működésképtelennek) bizonyult fejezetet is tartalmaz.

Nem vagyok szegényellenes, de szegénypárti sem. Egykori osztálytársam alkoholista lett, pedig munkája, lakhatása volt, a helyi közösségből sem szakadt ki, és mégis. Nála sem a "jár nekem", sem semmi más nem volt eredményes. Ő és sok hasonló egyén és család élő példája a pozitivista gondolkodás kudarcának, amely a szabadságot nem tudja bevonni a rendszerbe, mivel az lényege szerint feltétlen, nem pedig relatív.

Munka és szegénység

A közmunkát rengeteg kritika érte, joggal. De aki azt várta, hogy a szemléletváltás egy-két év alatt gyökeres fordulatot hoz, az nem érti az egészet. Ez évek, évtizedek kérdése, szocializációs változásként kell, hogy meggyökerezzen.

És így is lesz, aki kimarad, így vagy úgy. Nem lehet mindenkit megmenteni, sosem is lehetett, és főleg nem lehet akarata ellenére. A szabadság olyan úr bennünk és néha felettünk, hogy szinte a zsarnokunkká válik.

Kívül a számokon

Azt írtam, nem vagyok sem az egy, sem a 99 százalék tagja. Nem, tényleg. Középosztálybeli értelmiségi vagyok, aki egyrészt szerencsés a jó képességei és az így szerzett jó szakmája miatt, másrészt én szeretnék lenni az áhított társadalom derékhada, aki sem rá nem szorul az államra, sem nem sír, ha jön a vihar, mert kész és képes irányítani az életét, a lehetőségei határáig elmenve. Ezért nekem (számomra) a 99% programja kevés, mert azt feltételezi, hogy mind gyengék vagyunk kiállni magunkért, és eme önjelöltek kellenek ahhoz, hogy mi boldoguljunk. Nem, nem kellenek, soha nem is kellettek. Az a politikai program, ami - ez megint csak az érzésem vele kapcsolatban - a síró hangokat akarja erősíteni, nekem nem kell.

1%

Ez sem vagyok. Ami miatt ez jól támadható, látható politikai felületté válhatott az évek alatt, hogy a kialakulása-kialakítása nagyon rövid idő alatt, mesterségesen következett be. Rengeteg gazdag, messze az átlag felett élő (és dolgozó) honfitársunk van, némelyik erkölcsileg vitatható módon szerezte a vagyonát, sokuk mélyen "radar alatt" éli az életét, de itt járnak köztünk.

Az egy százalék terhe az emberi gyarlóságok széles palettája: kisstílű "vidéki" hatalommániások ("Voldemort" és tsai), akik nem értették meg azt, ami még szuperhősfilmekben is tételmondat: hogy nem ők számítanak. Hogy a hatalom nem a hatalmasokért van. A kapzsik, a nagyobb házért és autóért a lelküket eladók a másik jellemző csoport, az igazán kisstílűtől, aki a családi nyaralást is beleszámolja a hivatali költségtérítésbe, és felfelé, hosszú ez a sor is.

Mérd mikrométerrel, jelöld krétával, vágd baltával

A politika látható része főként a baltások terepe. Minél látványosabban repül a forgács (amelyet az ellenfél alkot természetesen), annál nagyobb a siker. De a választás másnapján a mikrométeres tervezés, mérés és újratervezés következik, a baltát a sarokba kell tenni, és legfeljebb a kréta kerül elő, mert nem mindenkinél lesz precíziós eszköz. Na, itt bukik meg nálam ez a "baloldal": nem minden rossz, ami van, nem kell kivágni minden fát, és nem nulláról kell kezdeni, bármilyen hangzatos is ily módon kommunikálni a feladatokat (újjáépítés és effélék emlegetésével). És amíg ez nem világos, addig eszemben sincs őket a hatalom közelébe szavazni, még akkor is, ha már sok apróbb-nagyobb dolog, eset és ügy csípi a szemem és facsarja az orrom.

Sok tojást kellett feltörni az eddig sütött rántottákhoz, és akadt záp köztük jócskán. De a rántottára hajtunk, így marad a tojástörés módszere. Ahhoz kellene jobb eszköz, mégpedig sürgősen, hogy törés nélkül is ki lehessen dobni a selejtet. A politikait, úgy értem.

A nagyon is pragmatikus énemet kell elővennem ahhoz, hogy ezen egyáltalán gondolkodjam. Az ugyanis nem változott, hogy olyan formációra, amelyben Gyurcsány mint "baráti" (felebaráti) politikus érintett, ennek az Istennek az ege alatt nem fogok szavazni. Emiatt pedig automatikusan a pálya szélére kerülök, nemigen számít, mit gondolok mégis.

A másik elvi problémám, hogy az ellenzéki koalíció nagyjából a teljes politikai palettát felöleli, ami a politikai logika szerint inkább életképtelen, mindenesetre erős kétségeim vannak, hogy nálunk életképes lenne értelmezhetően hosszú távon.

Márki-Zay Péter

Ami miatt viszont kénytelen vagyok gondolkodni ezen, az a Márki-Zay Péterrel készült telexes interjú tartalma. Nagyon szegről-végről (ismerek valakit, aki állt olyan mellett, aki látta, hogy hallották...) hiteles infóim vannak róla, és kezdettől azt figyelem, meddig marad, mit bír, mivé válik. Most miniszterelnök-jelöltté, úgy tűnik, és - sajna - nagyon is szimpatikus, amiket mond. Politikustól ez persze alapelvárás, de akkor is.

Először is, nem igazán politikusi alkat. Nem szeret teljesíthetetlen ígéreteket tenni, és a kormányzást szakmai kérdésnek, szakértői feladatnak tartja. Ez a kettő önmagában elég számomra, hogy meg legyek véve kilóra, mert a legmélyebben egyetértek.

Karácsony

Na, ő még be sem jelentette, csak majd valamikor, esetleg. Róla G. Fodor Gábor mondott két elgondolkodtató állítást: hogy még nem oldott meg semmit (ez tényszerűen azért csak bizonyos szempontból, értelmezésben lehet igaz), és hogy "annyira puha, hogy szinte megsajnálod". Számomra túlzottan fővárosi, és egy fővárosi sosem fogja megérteni úgy a vidéket (ami az ország többi része), mint egy vidéki, és fordítva is. Szerintem jó helyen van, főpolgármesternek bevált, de nem ellenszenves, inkább csak nem érzek benne igazán többet.

Dobrev Klára

Ő Gyurcsány Ferenc felesége. Pont. További gondolatok feleslegesek. Tudom, ez így szexista, hímsoviniszta meg minden efféle is lehet, de nem erre gondolok, hogy valaki csupán akként lehet nőként valakivé, hogy megházasodik. Hanem arra a szokásos tényre, ami a jó házasságokat jellemzi: hogy teljes életközösséget alkot a pár. Ha tehát pl. a feleségnek a barátnője elmond egy titkot, és az komoly titok, amiről van mit beszélni, akkor el fogja mondani a be nem avatott férjnek is, és fordítva. Gyurcsányné és Gyurcsány együtt kormányozna, nincs kétségem, én is így tennék, és ezt inkább erénynek tartanám. De nem Gyurcsányék esetében, a férj korábbi politikai bűneire való tekintettel.

A fő problémám természetesen 2006, az őszödi beszéd, október 23-a, és az elmaradt bocsánatkérés, valamint az azt követő hosszú agónia, a hatalomhoz való beteg ragaszkodás. A bocsánatkérés még eljöhet, de nem számítok rá.

Jakab Péter

Hát, nálam ő a jobboldali MSZP-s csávó. Jelentéktelen, nem is oszt, nem is szoroz, jobbikos, de az ellenkező oldallal szövetkezik, amely ellenében a pártja eredetileg létrejött, és ha valamit említenem kell, akkor az minden, hogy botrányosan viselkedik a parlamentben, meg hogy párizsi. Ez nem színvonal számomra, ha kisgyerekeket akarok látni, az óvodában keresem őket.

Fekete-Győr András

Volt idő, amikor még az olimpia ellen kampányoltak, hogy egyszerre féltem és reméltem, hogy egy új Fidesz nőhet ki a Momentumból. Talán jobb név kellett volna, hogy az a pillanat, amikor ez a remény feltámadt, ne múljon el ilyen gyorsan. Mindegy is, az alkalmatlanságát már többször is bizonyította, írtam már róla én is korábban, és ez mintha csak erősödne. Többet vártam tőle, és mostanra szinte csak az maradt érdemeként, hogy lesz online szavazás az előválasztáson.

Mondd, te kit választanál?

A dilemma ugyanaz, mint ezer éve és mindig: melyik elvárásom adható fel valami "nagyobb jó" érdekében? És ez azt jelenti-e, hogy a cél szentesíti az eszközt (ami nem elfogadható, mint az köztudott)? És van-e vagy lesz-e olyan pont, amikor azt mondom majd, hogy inkább az ellenzék, mint a kormánypártok? Fogalmam sincs, tényleg. Inkább csak sorolok pár szempontot, ami miatt meggondolhatom magam:

• a CEU elüldözése: értelmiségi vagyok, egyetemet ilyen indokkal nem dobunk ki az országból,
• Fudan: hitvány szószegés, amit látok: igenis a Diákváros helyére tervezik, nem mellé, a politikai-gazdasági aggályokról nem is szólva,
• SZFE: ennél kevésbé úriemberekhez méltó dolgot még nem láttam napjaink politikájában, vérlázító és gyomorforgató egyszerre, az összes emberi gyarlóságot, amit közösség ellen egyénileg el lehet követni, azt itt tanulmányozni lehet,
• folyamatos EU-s vétók és zsarolások: kedvelem és pártolom a kiállást önmagunkért, és még inkább, ha ennek az egészséges mértékét is sikerül eltalálni, ami mostanában, főleg politikai állásfoglalások esetén, nemigen ment,
• a közvagyon kiszervezése: ez alkotmányos lopás, nem egyéb,
• kormányzati kommunikáció és közmédia: ennyi pénzből ilyen silány munkát végezni önmagában is bűn, de a vele járó bizonytalanság, a lábra kapó félinformációk, álhírek, és egyáltalában, az az érzés, hogy semmit nem lehet megtudni, ami társult azzal, hogy az adatigényléseket nyíltan és büntetlenül szaboltálják (maga az országos tiszti főorvos személyesen is, mint kiderült), az mélyen és tartósan rombolja a közbizalmat.

Lenne még, de nincs időm. Meglátjuk. Muszáj gondolkodni a jövőnkön, ez nem mérlegelés kérdése, és még az is lehet, hogy könnyebb lesz a döntés, mint most látszik.

Amit a címben írtam, olyasmit általában autoriter személyiségek szeretnek írni, és egyáltalán nem tartom magam ilyennek, mégis kikívánkozik belőlem a felszólítás.

A Covidnak haláleset kapcsán vagyok érintettje, ami mint egy közlekedési baleset vitte el kedves, idősebb rokonomat. Még nem volt vakcina, csak súlyos alapbetegség, így esély sem nagyon a túlélésre. Érezhető, máig ható űrt hagyott maga után.

Azóta sok minden változott. Lett oltásunk, többféle is, mind hatásos, erről szólnak a hírek, és ezt megvitatni nem is akarom, ennyi elég nekem. Még nem kaptam, várom a soromat, és eszemben sincs elutasítani. És nem félelemből, nem a magam bőrét féltem, bár, ha valaki ki akarja tenni magát a potenciálisan fenyegető hosszú Covidnak, lelke rajta, mi több, azzal kapcsolatban, amit le szeretnék írni, épp elég lenne, ha mindenki csak magára gondolna.

Három embert ismerek személyesen, akikről tudom, hogy visszautasították az oltás lehetőségét.

Az első egy erős harmincas nő, pedagógus, aki a kisiskolás gyerekével öt hónappal ezelőtt átesett a fertőzésen. A szerintem legjobb, egyben legelfogadottabb Pfizert kapta volna pedagógusként, soron kívül, és kétszer sem ment el. Ellenben megmérette az antitestek mennyiségét, járt természetgyógyásznál, és konzultált a barátnőivel is, és, szavai szerint, "racionális döntést" hozott.

A második szociális területen dolgozik, közelebb az ötvenhez, tudtommal nem fertőződött meg egyelőre, és szintén kaphatott volna oltást, szintén Pfizert. Még nem tudtam megkérdezni, vajon mely álmoskönyv, mindentudó weboldal vagy vélt, sehol nem ismertetett tudományos eredmény az, ami visszatartotta.

A harmadik felszolgáló egy cukrászdában, ötvenes évei elején jár. Lakonikus egyszerűséggel csak annyit mondott, hogy tartózkodik. Egészségügyi indoka nincs erre, a párját már az első adaggal egyébként beoltották, aki oroszt kapott.

És mi lesz a legkisebbekkel?

A fenti három személy élt a jogával, és nem oltatta be magát. És itt meg is állt a gondolkodásuk, és ezzel van bajom. Ugyanis egyelőre, reálisan, ahogy olvasom, a 16-18 évesek számíthatnak arra, illetve kicsit hosszabb távon még a 12-15 évesek, hogy beoltják őket valamikor. Csakhogy vannak még kisebbek is. És az ő védelmük egyedüli módja az, hogy a beoltottak nem ragasztják át rájuk a fertőzést. Ez különösen az egy éven aluli legkisebbek esetén fontos.

Most talán azt mondod, hogy a kisebb gyerekek csak nagyon kis eséllyel betegednek meg súlyosan. Akkor most hunyd le a szemed, és képzelj el egy kisgyereket, lélegeztetőgépen, mellette a szüleit, akik csak a kezét tudják fogni, félálomban is, és bármit odaadnának, csak megmentsék őt. És most képzeld el azt, hogy a te gyereked az, és te ülsz ott. Így megvan?

Hozzáteszem a lényeget, legalábbis a híreket így értettem: úgy tűnik, hogy a Pfizer és a Moderna vakcinája azt is meggátolja, hogy megfertőződés esetén tovább tudjuk adni a vírust. Ez azt jelenti, hogy meg tudjuk védeni magunk körül a nem beoltható kicsiket is. A többi vakcináról ilyesmit még nem olvastam, de természetesen nem zárom ki, hogy legyen hasonló hatásuk, nem is értek hozzá, hogy eldöntsem.

Erkölcsi kötelesség

Müller Cecília etikai kötelességről beszélt, talán semlegesebbnek érezve az "etikai" szót az erkölcsinél. Történetesen igaza van e kötelességet illetően: a társadalom nem szigetszerűen létező egyének összege, hanem egymással sokrétű kapcsolatban álló egyének rendszere. Ezt egy éve nagyon sokféleképpen tapasztaljuk, pontosabban inkább a sokrétű kapcsolatok hiányát.

Ezért az oltás csak részben magánügy. Azt nem vitatom, hogy a személyes egészség a legszemélyesebb ügyünk, és elvehetetlen jogunk erről saját magunknak döntést hozni. De ki lenne az a szülő, aki a saját gyermekéért ne adná oda akár a saját egészségét is, még reménytelen helyzetben is?

A másik a társadalmi vetület. A Covid nem marad meg a falak között, nem lehet elszigetelni, száműzni, betiltani, az oltási igazolvány láttán nem fordít hátat kedveszegetten. Ezért nem is magánügy. Ahogy A. de Mello írja:

"Volt egyszer egy ország, ahol lehetővé vált, hogy bárki beszerezzen és előállíthasson atombombát: aprókat, csak akkorát, mint egy kézigránát, de elég hatásosat ahhoz, hogy felrobbanthasson vele egy egész várost. Elkeseredett vita alakult ki az állampolgárok jogairól, konkrétan arról, hogy ilyen robbanószerkezetet tartsanak tulajdonukban - mígnem a következő kompromisszumban egyeztek meg: engedély nélkül senki sem vihetett atombombát a közterületre, de hogy az emberek mit csináltak a saját otthonukban, ahhoz másnak semmi köze sem volt."

Aki azt hiszi, hogy csak és kizárólag a személyes ügye, hogy beoltatja-e magát, az téved. Nem lakatlan szigeten élünk, nem vagyunk önellátók, épp ellenkezőleg, az egymásra utaltságunk olyan mély, hogy élni is alig tudnánk egyedül.

Konklúzió?

Csak személyes véleményem van, és nem is tartom feltétlenül véglegesnek, bár egyre szilárdul hetek óta. Azok, akik a környezetemhez tartoznak, akkor számíthatnak a korábban megszokott, mondjuk úgy, természetes életünkhöz és kapcsolatunkhoz való visszatérésre, ha beoltatják magukat. Ugyanis az ő oltást elutasíthatóvá tevő joguk másik oldala az én jogom arra, hogy a velük való kapcsolatteremtés lehetőségeit korlátozzam. Ha nem vagy beoltva, nem látlak sem szívesen, sem sehogyse (Móricz is fordul egyet a sírjában). Még beoltottként is kezdetben maszkban leszünk, aztán lassan, talán, megjön a bizalom, jönnek jó hírek, és eldobjuk a maszkot is. Végül pedig elmegyünk egy koncertre is, talán, egyszer, valaha.

Aki csak magára gondol az oltás kapcsán, az az én szememben felelőtlen és önző. És folytatom: ostoba futóbolond. Aki ugyanis, visszatérve a fenti három versenyzőre, egyszerre tartja magát okosabbnak a SOTE rektoránál, egy infektológus főorvosnál és víruskutatók hadánál, az biztosan buta (még ha a butasága csakis e területre terjed ki). És a buták jellemzője, hogy nem tudják magukról, hogy azok, sőt. A butasághoz való jog természetesen elvehetetlen (és jaj annak, aki el akarja venni), de ha a legkisebbekre gondolok, aligha fogom magam emiatt rosszul érezni. Tehát oltást mindenkinek, kötelezően, ezt mondanám.

Tegnap este besokalltam. A sok személyes jó hír között (már a kortárs ismerősök között is sokakat oltanak) jött néhány vérlázító:

• titkolja a kormány a védettségi igazolványok költéseit,
• a tanárokat visszazavarják az iskolákba védettség nélkül (és a gyerekeket is!)
• egy osztrák újságíró kérdezett, erre kiakadtak.

Folytathatnám a gázszerelőből (!!!) lett Lorenzo ásványvíz tündöklésével (komolyan, ezt mikor gondoltuk át utoljára: egy gázszerelő, vidékről, aki mára, ha csak papíron is, de dollármilliárdos), a dudálós tüntetők vegzálásával (Szél Bernadett most jelentkezett be emiatt közmunkára), az oltási sorrend nem létező koncepciójával, a sajtó sorozatos ignorálásával, az önkormányzatok hatásköreinek sokszor célzott elvonásával, a válság alatt is sportra költött százmilliárdokkal stb.

Már régóta úgy vagyok a Fidesszel, hogy tudom: a széttagolt és az iszonyatosan rövidlátó, önző és külön-külön alkalmatlan ellenzék fabatkát sem ér, ha kormányozni kell, tehát nekik kell kormányozniuk, mi több, e tekintetben kifejezetten Orbán-párti vagyok, akit politikusként korszakos zseninek tartok.

Csakhogy, és emiatt pötyögök most, túl sok lett a hatalomból, és a kevésbé korszakos zsenik önjáróvá látszanak válni, ami már kikezdi az áhított rendszert. Egy Németh Szilárdot lehetetlennek látszott előttem, hogy kormányzati pozíció közelébe engedjenek (bár ezt Torgyán József esetén már átéltem, de valahogy mégis más volt, "polgáribb", nem tudom), miközben amíg Varga Mihály a pénzügyminiszter, addig jól alszom. Emlékszik még valaki a 2002-es szocialista száznapos programra? Akkor tanultam meg (tanítottak meg rá maguk az elkövetők), hogy a szocialista pénzügypolitika annyi, hogy amíg van, osztogass, aztán, ha elfogyott, jöhet a megszorítás és a hitelfelvétel.

Na, ebből kellene 2022-ben valami értelmeset összegyúrni. Mondanám ugyan, hogy szakértői kormányt szeretnék, de az mindig keserves csalódás: a kormányzás szakértője a politikus, tehát nem árt, ha ért valamihez eredetileg, de a politikához kell értenie legfőképpen.

És most az ellenzék. Már leírtam, hogy egyenként alkalmatlanok, és egyelőre összefogásban is legfeljebb csak számszerűen erősek, egy tisztességes kormányt nehezen hoznék össze belőlük, hogy arról ne is mondjak semmit, hogy miniszterelnök-jelöltjük sincs még, csak aspiránsok. Mindegy, járják csak végig, a tervük nem rossz, bár az előválasztás hercehurcái (legyen-e online szavazás vagy sem) sokatmondóak számomra.

Amit pedig szívesen látnék: egy 50,001%-kal nyert Fidesz-KDNP-t, akik kormányoznak, és egy erős, hangos és okos ellenzéket, amely valódi, kidolgozott javaslatokkal érkezik, de legfőképpen: tudja, hogy a cél NEM Orbán leváltása, hanem Magyarország boldogulása. Ha ehhez Orbán leváltása eszköz, akkor lehet, de másnap is kell majd csinálni valamit, és nem azt, amit Orbán NEM csinálna!

Csak tartok tőle, hogy rengetegen lesznek, akik képviselőként továbbra is a fizetésért, a költségtérítésért és a "képviselő úr/hölgy/asszony" megszólításért ülnek majd be a parlamentbe. És megint el lehet mondani, hogy ez a "kurva ország" nem ezt érdemli. De ezen már túl vagyunk, ezért (sem) szeretnék a jelenlegi ellenzékből kormányerőt.

Konklúzió? Hát, már 2018-ban azt hittem, hogy az ellenzék nagyon megszorítja a Fideszt, aztán semmi. Most mit hiszek? Hogy a kormányképesek és a kormányképtelenek csapnak majd össze. És mitől félek leginkább? Attól, hogy egy ellenzéki kormánynak nem Magyarország lesz az első. Hanem azt gondolja majd, hogy az a feladat, hogy megfeleljen Amerikának, az EU-nak, utálja Kínát, Erdogant és Putyint, csakis Pfizerrel oltassa be magát stb. De ennél már lényegesen bonyolultabb a világ, és nem érzem egyelőre, hogy ez a bonyolultság megértésre talál azon az oldalon. A párizsi még nem nyugat, hogy úgy mondjam.

Csak a szokásos magánvélemény, talán teli tévedésekkel.

Bevallom, nem sok fogalmam volt arról, hogy Petry Zsolt létezik, azt sem tudtam, mivel foglalkozik. Az interjúját olvasva, amely végül a kirúgásához vezetett, kicsit büszke lettem rá, és kicsit sajnáltam is. Az előbbi magyarázata annyi, hogy megállja a helyét olyan versenyben is (ez a futball mint szakma lenne), amelyre mi mindig csak benevezünk, aztán megmagyarázzuk, miért nem kedvezett nekünk a szélirány, a szabályok vagy bármi, de mindenképpen rajtunk kívül álló tényező, mert mi aztán beleadtunk százhúsz százalékot, mégse sikerült. Kapusedző a Herthánál, ahol történetesen a szerintem legsikeresebb magyar edző is dolgozik. (Dárdai nevét tényleg csak az nem ismeri, aki egy kő alatt él.)

És sajnáltam, mert átütött rajta néhány kommunikációs panel, amit sokan már messziről megismernek, és még ha van is bennük egykori igazságérték, régóta csupán panelnek tartanak. Gyorsan lehet belőlük legfeljebb közepes minőségű véleményt építeni.

Azt még inkább sajnáltam, amikor Petry egy szintén sikeres focistánk (Gulácsi) szemére vetette, hogy mintegy politikai véleményt mondott, majd, mivel a foci valahogy másmilyen észt kíván, azzal folytatta, hogy nem érti, "Európa hogyan képes morálisan ilyen mélyre süllyedni". És nem tűnt fel neki, hogy ugyanazt csinálja, mint amit mások szemére vet. Kivéve, hogy másokat nem rúgtak ki a véleménye miatt.

Lincselés és pénz

A többi meg, hogy lehet-e véleménye, vonatkozik-e rá a szólásszabadság, most akkor ő rasszista-e vagy mi, nem bizonyítva van, csak kimondva. A "kimondva, de nem bizonyítva" pedig nem jogállam, hanem lincselés.

Viszont, van egy sejtésem, ami a kirúgás végső, ám szemérmesen meghúzódó oka: a pénz. Ha a szurkolók vagy a tágabb közvélemény nyomán a szponzorok és a szimpátia elpártol a Herthától, akkor egy nagy vállalkozás kerül veszélybe. Ha gyorsan lépünk, és elintézzük látványosan, akkor "csak" egy elvet sértünk meg, de az piaci értelemben súlytalan, szóval, nem nagy kockázat. Most a szivárványcsalád és a bevándorlás fizet jól, ezek ellen fogadni bukás. Így megy ez, egyszerű a pénz logikája. Vajon ugyanez lett volna az eredmény, ha a német sajtó dicsérőleg ír az interjúról?

Akkor is, annak ellenére is maradok ennél a summázatnál, ha tudom, mert igyekeztem utánaolvasni: a Hertha "felfelé" kilóg tolerancia-kérdésben, vagyis kifejezetten jellemző rá az elfogadás és ezen érték melletti kiállás. Mert erről az alapról sokféle egyéb, sokkal szofisztikáltabb út-mód is adódhatott volna egy toleráns klub számára.

Értékrend

Egy filozófiai megjegyzés kikívánkozik belőlem: ha vélemény és vélemény között rangsorolunk, az éppen azt jelenti, hogy az értékük szerint (e tekintetben mindegy, hogy ki végzi a rangsorolást) sorrendet állítunk fel köztük, amit közönségesen értékrendnek hívunk. Ez azért fontos, mert ezen a történeten megbicsaklik az a közkeletű elv, miszerint a vélemények és igazságok és értékek egyenlők, egymás mellé tehetők, jól megférnek, vagy épp mindegy, melyiket választjuk közülük, hiszen végső soron relatívak, talán nem is tudjuk megítélni, melyik "igazabb" vagy "jobb" a másiknál. Hát, dehogynem tudjuk. Quod erat demonstrandum, zárójelben.

Akkor gondolva van

Sokadrészt pedig és végül, eszembe jutott az Egészséges erotika egy jelenete, és be is fejezem:

– Főnök, mi lenne, ha valaki azt mondaná, hogy szarok a szociolistára?

– Üzemi Bizottság! Fegyelmi! Kirúgás!

– És ha csak gondolná?

– Gondolás? Ha nincs mondva, erre torzió nincs se.

– Nna, akkor gondolva van.

Update

Kenderesi István véleménye kapcsán hajlok arra, hogy az ő véleményében foglaltakat tekintsem a kirúgás fő okának (rossz öltözői hangulatot teremt egy ilyen nyilatkozat, ami az elsődleges célt, a klub kiesésének elkerülését veszélyezteti), és a magamét ehhez képest hátrébb soroljam fontosságban, másodlagos szempontnak minősítve a "kapitalista érdekeket", amelyek ezzel együtt is összefüggenek az előbbivel: egy első osztályból kiesett csapat kevésbé jó befektetés. Mindazáltal nem hízelgek magamnak azzal, hogy bárkinél jobban értek a focihoz. :)

Nem vagyok politikus, ezért csakis egyetlen szempontom van, de akinek van ennél fontosabb, az szóljon: az emberélet.

Először is, honnan indulunk, mit kezelhetünk nagyjából közmegegyezéssel tényként?

• Ahhoz, hogy biztonságban legyünk, 60-80%-os átoltottság kell (e két szélsőértéket olvastam). Ez kb. nyolcmillió felnőttre vonatkozik (gyermekeket még nem oltunk), tehát 4,8 - 6,4 millió első adag beadása lenne a minimum. Számoljunk kb. 5,5 millióval.
• Van kb. 2,5 millió ex-fertőzöttünk, akik talán már védettek, talán nem. Ezzel felelősen aligha számolhatunk, hiszen sokan többször is elkapták ezt a sz@rt. Úgy kell tekintenünk őket, hogy nem védettek.
• Az első adagot tegnapig kétmillióan kapták meg, jelentős részben idősek és krónikus betegek, valamint néhány kiemelten fontos terület dolgozói.
• Tudjuk, hogy a két adaggal beoltott, elvileg immunizálódott emberek is elkaphatják a vírust (megfertőződhetnek), csupán megússzák enyhe tünetekkel. Viszont továbbfertőzni is képesek lehetnek, tehát az oltás, úgy kell számolnunk, csak a beoltottat magát védi.
• Eközben Orbán Viktor azt mondja, hogy 2,5 millió első adagnál lehet kezdeni a nyitást, mások 3,5, még mások 5 és 6-7 milliónál nyitnának.
• Az orvosok meg nem értik, mire is gondolhat a miniszterelnök, miért épp ennyinél és egyáltalában.
• Kásler Miklós a minap május végét, június elejét mondta nyitásként, a kormányzati kommunikáció pedig egy hónapja folyamatosan a következő két legnehezebb hétről beszél.
• A jóidőben tapasztalható fegyelmezetlen viselkedés, az oltásszkeptikusok megmozdulásai és a "kinek higgyen az ember" bizonytalansága részben visszavezethetőnek tűnik a borzalmas, kezdettől fogva ködösítő kormányzati kommunikáció stílusára és tartalmára. A menet közben felületet kapott, saját jogú szakértők (főként Merkely Béla és Szlávik János, valamint Rusvai Miklós) sokat segítettek, pótolhatatlan a szerepük. De ezzel együtt is, ott, ahol a kormányzati kommunikáció az elsődleges hírforrás, az ember aligha képes megítélni, mi a valós helyzet, mihez tartsa magát.

Elnézést, hogy lusta voltam belinkelgetni a forrásokat.

Oltási sorrend

Nyomorult politikusaink (már nem úgy azok, csak nem irigylem őket) rögtön az első jó hírnél, miszerint kész a vakcina, belefutottak egy erkölcsi kérdésbe, az oltások kiosztásának sorrendje kapcsán. Az ui. értékválasztás, nem pedig törvényi szabályozás kérdése, hogy ki kapjon először oltást. Volt, ahol a munkaképes lakosság, a WHO ajánlása alapján pedig, amit Magyarország is követ, az idősek és betegek kapnak először. Mindkettő mellett lehet érvelni. Nem mellesleg, az egészségügy kapta meg először, vagyis a munkaképes lakosság egy speciális csoportja, szóval, eleve nem fekete-fehér a kép.

A pedagógusok lemaradtak a listáról, aztán a napokban, tényleg, mintha a fogukat húznák a döntéshozóknak (és remélem, egészséges fogukat, tévedésből), felkerültek, elvileg április 1-jétől oltják őket. Orbán azt mondta, "sikerült" a pedagógusokat előrébb venni az oltási listán. Na, Mario Puzo óta tudjuk, hogy a főnökkel azért jó tárgyalni, mert ő sosem kényszerül nemet mondani, és ha mégis, tudjuk, hogy az valóban elutasítás. Ez a "sikerült" nagyjából kétféle dolgot jelenthet: vagy olyan hülyék voltak, hogy eddig képtelenek voltak ezt megoldani, de egy okoska kiszámolta, hogyan lehetne mégis, és hallgattak rá (ez valószínűtlen), vagy engedtek a nyomásnak, amit a józan ész is megerősít, és nagy duzzogva változtattak a korábbiakon (vagyis hatalmi kérdés volt). Ezzel kapcsolatos, hogy Gulyás Gergely mintegy ellenzéki pártnak nevezte a pedagógusok képviseletét, szóval, a kormány nincs jóban velük, de ezt eddig is tudtuk. (Szerintem ez óriási szégyen. Azokkal nem jóban lenni, akik nevelik-oktatják-képzik a jövő generációit, egyáltalában, akik a tudást képviselik és továbbadják, számomra szavakkal ki sem fejezhető hiba. Erkölcsi értelemben: bűn, mégpedig egy országgal szembeni bűn.)

Közben jött a hír, hogy ha még két ember kidől, megáll a hármas metró. Az a metró, ami annyi utast szállít egy nap, mint a MÁV (országosan). Na, erre "sikerült" néhány kritikus infrastruktúra dolgozóit is előrébb tenni.

És falun, ahol a boltos, a gyógyszerész, a postás és a dohányboltos jelenti a közös pontot sokak számára? Őket nem kellett volna már jó előre beoltani? A számuk nem vetekszik a 65+-osok számával.

Folytathatnám jó hosszan, de a lényeg, amit látok, ugyanaz: ez kurvára nem volt átgondolva. Nem volt egy fecninél több az oltási sorrend mögött álló megokolás.

(Müller Cecília okos asszony, mondta a miniszterelnök nemrég. "Arcról", de életrajzról már nagy biztonsággal felismerem azokat, akik a pozíciójukhoz kellően okosak is. Ez a felismerésem az ő esetében elmaradt, és azóta is késik. Még az e-mail-küldést sem feltétlenül bíznám rá, nem hogy az oltási sorrend meghatározását.)

Muszáj viszont leírnom azt, ami kifejezetten jó döntés és nagy siker, minden korábbi gúnyolódás ellenére: a keleti (orosz és kínai) vakcinák beszerzése és gyors engedélyeztetése. Ezek nélkül hátrébb tartanánk az oltásban. Bátor döntés volt, rém ostoba kommunikációval.

Nyitás, de mikor és mit?

Ha a tanarak be vannak oltva (tudjuk, hogy a nyilvántartás nem egyszerű eset ebben a bonyolult, digitalizált világban), az iskolák elvileg nyithatnak, és apu meg anyu mehetnek dolgozni, ha van hová (mert a munkahelyük megvan és működik is). Nem akarok cinikus lenni, ez egyszerűen csak nagyon komplex helyzet.

Csakhogy az immunizálódás (az első adag révén) három hét, vagyis az iskolák legkorábban április 26-án (hétfőn) nyithatnak. Ugye, hogy jobb lett volna, ha ezt "sikerül" már februárban letudni?

Közben már postázzák az oltási igazolványokat, beoltottaknak és fertőzésen átesetteknek egyaránt. Mintha egy plasztikkártya elég lenne a vírus ellen. A mágikus gondolkodás sosem hal ki, esküszöm.

Rendben, van milliónyi beoltottunk, ők már nem patkolnak el, ez valóban nagyszerű hír. És itt vagyunk mi, akik még várunk a sorunkra, pl. egy söröző tulajdonosa, aki már nyitna, hiszen nincs bevétel, tényleg tönkre fog így menni. Csakhogy ő nincs beoltva, míg az oltási igazolványos csávó már a negyedik sörét inná maszk nélkül. Ugyanígy a fodrász, a mozis, a pláza eladója stb.

Mikor nyitnék? Azt mondtam, csak az emberélet a szempont. Ha már mindenki, aki kritikus infrastruktúrában dolgozik vagy találkozási pontot jelent, be van oltva, plusz a felnőtt népességünk kb. 60%-a, a veszélyeztetettség sorrendjében. A kulcs a jó minőségű, átgondolt, az élet napi menetéhez igazított oltási lista lenne.

Hát nem fura, hogy a legjobb illusztráció a fentiekhez néhány karikatúra?

A cikk pár hetes, de még (és mindig is) időszerű. A tartalma nagyjából annyi, hogy tudományosan (ez a szó itt itt, és általában is, az empirikus szaktudományok egyikét-másikát akarja jelölni, mintha másféle tudomány nem is létezne) nem jelenthető ki, hogy egyértelmű kutatási adatok alátámasztanák az ima hatékonyságát. Illetve, amikor hatékonyságról esik szó, ott a placebóhatás lesz a magyarázat, nem az ima.

A téma kétségtelenül fontos, de nem a gyógyszeripar vagy a modern orvoslás szempontjából. Az ima ezek üzleti és társadalmi pozícióit nem fenyegeti. Viszont azok, akik az ima hatását ilyen módszerekkel kutatják, azok egyszerre terjesztenek (ún. "tudományos") világnézetet (a szaktudományok illetékesek az élet minden területén, még az ima hatékonyságának vizsgálata esetén is, végső soron tehát az istenkérdésben), és egyszerre árulják el magukról, hogy mennyire nem értik, miről van szó, illetve lenne szó.

"Tudományos" világnézet

A világnézet olyan átfogó rendszer, amely az ember által ismert (ismerni vélt) valóságot mint egészet ragadja meg, és ezt az egészet egységes keretben értelmezi.

A "tudományos világnézet" mint fogalom belső ellentmondása ("értelmetlensége") ebből fakad: a tudomány itt az egyes empirikus szaktudományokat (fizika, kémia, biológia stb.) jelenti, amelyeknek ugyan vannak határterületei, de alapvetően elkülönülnek egymástól. Ez pedig azt jelenti, hogy valódi világnézet alkotására külön-külön alkalmatlanok.

Annyit tudnak nagyjából felmutatni, amit jobbára fizikalizmusnak nevezünk, és ami a külső-tárgyi valóság egyedüli (vagy inkább: kizárólagos) létét állítja, és minden mással, így pl. a lélek vagy az Isten létével szemben minimum agnosztikus, de leginkább tagadó álláspontot képvisel.

Isten mint automata

A fentiekből az is folyik, hogy Istent, ha elképzeli is valamiképpen, csakis a saját területén megismertekhez hasonlóan tudja. Vagyis Isten sosem valaki, legfeljebb valami, és leginkább szőrsapkához egy szenvtelen természeti erőhöz hasonlít.

Ezzel meg is érkeztünk a lényeghez, gyorsabban, mint képzeltük volna. Ui. már az álláspont is szinte abszurd: ki lenne az az épeszű ember, aki pl. a gravitációhoz (mint természeti erőhöz) imádkozna? Vagy az elektromossághoz, hogy nem is tudom, mit csináljon vagy ne csináljon. Ehhez hasonlóan abszurd lenne olyan istent kérni az imában, amely nem más, mint valami szándéktalan, szenvtelen, netán esetlegesen működő erő, amely, ellentmondásos módon, mégis mintha személy lenne, hiszen az imában a hívő megszólítja.

Az ima hatékonyságát kutatóknak tehát illenék ezt az első ellentmondást tisztázniuk: mi az értelme annak, hogy az Istenre mintegy természeti erőre tekintenek, miközben az imádkozók egy (isteni) személyhez szólnak?

Ha az ima nem személyes megszólítással kezdődne (a kereszténységben: Mi Atyánk!), az empirikus módszerrel kutatónak jogos lenne a módszere: nézzük, milyen hatékony egy természeti erőhöz imádkozni.

Az Istent imateljesítő automataként felfogó kutató másik tévedése akkor bukkan elő, ha az előbbit megfordítjuk: most fogadjuk el azt, hogy Isten valóságos személyként létezik, és gyorsan emeljük is ki a személyként való létezés egyik, ha nem a legfőbb motívumát, a szabadságot. Ebben az esetben abba ütközünk, hogy azt akarjuk kutatni, hogy az ima milyen mértékben képes kényszeríteni az Istent, hogy megtegye, amit kérünk tőle. Ha valakinek volt már egyéves gyereke, aki nem ette meg, csak a sütőtökpürét csirkehússal, pontosan tudja, hogy az ima nem használ.

Káros világnézet

A tudomány tehát, amikor az ima hatékonyságát vizsgálja, egy ellentmondásos kiindulópontot használ (tételez): az Istent személytelen erőként fogja fel, amelyhez a hívők mint személyhez imádkoznak. Bármelyikből indulunk is ki, ellentmondáshoz jutunk: személytelen erőhöz imádkozni egyszerű butaság lenne, személyes Istent pedig nem lehet imával kényszeríteni arra, hogy teljesítse a kérésünket. Így az ima hatékonyságának "tudományos vizsgálata" értelmetlen.

Azt mondtam, káros, nem azt, hogy értelmetlen. Miért, ami értelmetlen, de tekintélyt adunk neki, és ezzel az igazának az elismerésére szólítunk fel másokat, az nem káros? Nem káros egy fel nem ismert (és még inkább, ha felismert) ellentmondást kutatás tárgyává tenni? Ellenérvként itt szóba jöhetne, hogy az Isten léte és mivolta (van-e Isten egyáltalán és ha van, mit állíthatunk róla) kérdése kapcsán a tudomány (továbbra is: a szaktudomány[ok]) tévedéseken keresztül jut előre, tehát a fenti akár hasznos tévedés is lehet. Csakhogy az empirikus szaktudományok ezzel egy másik tévedésbe esnének (már rég beleestek, ha innen nézzük): eszerint minden, ami csak létezik, empirikusan észlelhető. Na, ez az, amit az Istenről mint Istenről hívő ember (tegyük hozzá: képzett hívő) sosem fog mondani, sem elfogadni.

A fentieket lerövidítve: a tudomány az Istent "lerángatná" az "égből" a "földre", hogy a módszertana uralma alá kényszeríthesse (empirikus módon tanulmányozható létezővé téve), és ha ez sikerült, akkor egy újabb ellentmondást figyelmen kívül hagyva bizonyítsa: Istenhez imádkozni értelmetlen.

És a tévedés, de leginkább annak be nem látása, és főként a tagadása, számomra a világ legkárosabb jelenségeinek egyike.

Sándor György egyik mondata szerint: "Nyilvántartanak. Nyilván tartanak tőlem." Ez most Grétsy László felől nézve jutott eszembe.

Amint tegnap megjelent, le tudjuk kérdezni, hogy szerepelünk-e a vakcinációra (Covid elleni oltásra) várók adatbázisában. Az csak a "szokásos", hogy azonnal meghalt az oldal, nem is érdekes, ma reggel sem voltam elkésve, hogy megtudjam, sikeresen regisztráltam-e hetekkel ezelőtt.

Viszont az, hogy egy kb. öt mondatot tartalmazó oldalon ennyi helyesírási hibát elkövessenek, az akkor is bosszant, ha tudom, nem ezen fog múlni a védekezés sikere. Mi több, kijelentem, hogy jelen akadákoskodásommal nem szeretnék közérdekű adatigénylést (közérdekűadat-igénylést?) kezdeményezni sem, nehogy a fent említett védekezés szélsebesen forgó kerekeinek küllői közé véletlenül én dugjak végzetes következményeket okozó ún. akadályozó tényezőt.

 Szóval:

A "vakcina regisztráció lekérdezés" nem azt jelenti, hogy vakcinálásra, vakcinációra regisztráltak megtudhatják esetleg, sikeres volt-e a próbálkozásuk, hanem olyasmit, hogy egy vakcináról megtudhatjuk, hogy az regisztrált vakcina-e vagy sem.

Javasolnám ezt: Vakcinációra/vakcinálásra/oltakozásra történt (vakcinaigény-) regisztráció állapotának lekérdezése. Vagy effélét. Nincs az sehol megírva, hogy három szóval kell elintézni egy ilyen címet.

Sikeres regisztáció esetén ez az üzenet várt:

"IGEN. Az Ön vakcinaigény iránti regisztrációja érvényes és az szerepel a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő nyilvántartásában. Ez azt jelenti, hogy nyilván tartjuk Önt, mint oltandó személyt."

• vesszőhiba (hiányzik),
• egybeírás-különírás,
• a szófordulat meg nem értéséből fakadó fölösleges vessző (a "mint" itt "-ként" jelentéssel értendő).

Tényleg, de tényleg nincs ott senki, aki csak egy kicsivel jobban tud helyesen írni (mint akár én)?

Tudom, örüljek, hogy lyuk van a sheggemen, mit okoskodom itt...

Tudom ám, hogy ez olyan mocsár, ingovány, futóhomok, őserdő, valamint útvesztő, amely végén, mélyén, alján stb. egy embertestű, bikafejű szörny vár mindenkit (minimum, de lehet, hogy ennél is rosszabb), de csak belecsapok, aztán meglátjuk.

Kommentezni ér, írtam hozzá szabályzatot, és nem félek használni.

A tétel: az ember a szabad döntésein keresztül háttérileg konkrétan megtapasztalja a feltétlenséget, amely nem egy puszta állapot, dolog vagy érzés, hanem a feltétlen személyes valóság megtapasztalása, amely valóságot a vallás Istennek nevez.

Előrebocsájtom, nem tételes filozófiai istenbizonyítást akarok írni, de biztosan lehet ekképpen is érteni, és aki ekképpen érti, nem téved nagyot. A különbség, amire mégis célzok, a terjedelem és az ebből fakadó alaposság.

1. Létezik-e emberi szabadság? Állítható-e, hogy az ember szabad lény?

A szabadság nehéz, "körkörös" fogalom, a definíciója pedig, amit elfogadok és használok, ez: én határozom meg, hogy mi határozzon meg.

Ez azt jelenti, hogy az ember, miközben egyes szabad döntéseit, választásait a maga által kialakított értékrend "megkötésein" belül, azokra tekintettel hozza meg (pl. lopni nem szabad, ezért kifizetem), magát az értékrendet szabad döntések sorozatain keresztül, jellemzően "neveltetése" folyamán építi fel. Az értékrend kialakulása jósolható, de nem szükségszerű. A fenti definíció tehát azt jelenti, hogy az általam, szabadon felépített értékrend határozza meg későbbi szabad döntéseimet, miközben azt is megengedi, hogy szabadon dönthessek akár a saját értékrendem ellenében is, vagyis olykor úgy határozhatom meg, hogy mi határozzon meg, hogy általában követett szabályaimat figyelmen kívül hagyom.

A szabadság valós voltára két érvem van. Az első nagyon közismert: a szabadság az erkölcsi felelősség posztulátuma. Ha nincs szabadság, az erkölcsi felelősség senkin sem kérhető számon, végső soron nincs jó és rossz, csak determinizmus, fogaskerekek szükségszerű egymásba kapcsolódása. Sem a szent, sem a bűnös nem dicső vagy elítélendő.

A második nehezebb: a szabadság tagadása performatív ellentmondást tartalmaz. Ennek lényege, hogy aki a kifejezett állítást (pl. "az ember nem képes szabad döntéseket hozni" vagy "az emberi szabadság csupán illúzió") megfogalmazza, az e megfogalmazás megcselekvésével (performációjával) annak ellentétét feltételezi, arra alapozza a kijelentését.

Aki ui. kijelent valamit, az e kijelentésével beszélgetőtársa szabad belátására apellál. Arra a képességre, amely révén képesek vagyunk átgondolni egy érv értelmét, belső összefüggéseit stb., és erre való tekintettel ki tudjuk fejezni egyetértésünket vagy elutasításunkat. Ha a szabad döntés illúzió lenne vagy nem is létezne, az efféle párbeszédek csupán egymásra hatással nem lévő monológok lehetnének, mintha felvételről hallgatnánk azokat, interakció és a változás lehetősége nélkül.

2. Miért utal a szabadság a feltétlenségre, mi ez a feltétlenség és miért olyan fontos ez?

 Ez viszonylag egyszerű: ha valami feltételekhez van kötve (pl. egy tárgy sebessége a rá ható erők függvényében változik), azt könnyedén belátjuk. Egy fizikai jelenséget ezért mindig okszerűnek tartunk, még ha a konkrét okokat nem is ismerjük eléggé.

Ezzel szemben a szabad döntésben benne foglaltatik a másra (másvalamire vagy másvalakire, körülményre vagy szabályra stb.) vissza nem vezethetőség mozzanata, vagyis az, amit másképp úgy fogalmazhatunk meg: a döntés e mozzanat szempontjából nem függött semmilyen előzménytől, tehát feltétel nélküli, vagyis feltétlen volt.

Zárójelben, itt valaki felvetheti a véletlen lehetőségét, csakhogy itt a tudatos emberi döntésekről van szó, amelyekről állítom, hogy a szabadság lényeges mozzanatát tartalmazzák, és a véletlenszerűség, ha fel is merül, nem veszi át az irányítást, hiszen belső és külső tapasztalatunk szerint az ember cselekvése mindig valamilyen célt követ. Ez elvezetne minket az emberi élet célja és értelme témájához is, de itt elég ennyi erről.

De miért fontos, hogy a szabadság mint a feltétlenség megnyilvánulása áll előttünk?

Főként azért, mert itt élni fogunk egy kissé talán merész, ám meglehetősen hétköznapi azonosítással: a feltétlenség, feltétlen, abszolút (eredeti jelentése: eloldott) szavak a vallásokban (kifejezetten a monoteista vallások szóhasználatában, azokon belül is a kereszténység esetében) az Istent magát jelölik. Természetesen nem szentírási szövegekben áll így e megnevezés, hanem a keresztény filozófia és teológia szakkönyveiben. Röviden: amikor a feltétlen mint feltétlen felmerül, akkor jogosan azonosítjuk ezt (hagyományosan) a keresztény istenfogalommal. Még rövidebben: Isten maga a Feltétlen.

Az ateista és agnosztikus megözelítések sokszor érvelnek azzal, hogy Isten kívül esik az emberi tapasztalaton, hiszen a természetben, a világ érzékelhető spektrumában nem találjuk őt, bárhogy is keressük. Ez meglehetősen erős érvnek tűnik, elsőre legalábbis. A gyengesége, hogy létezőnek azt tekinti, ami akképpen létezik, hogy empirikus úton, tehát valamiképpen érzékelhetően tapasztalatot lehessen szerezni róla.

Az ember szabad döntéseiben imént megmutatott feltétlen mozzanat ilyen értelemben nem éppen empirikus, hiszen belső tapasztalatról van szó: én magam, cselekvésem közben, megtapasztalom a saját szabadságomat, ez a tetteimért való felelősségvállalásom alapja is. (Zárójel: akit kényszerítenek valamire, vagyis nem szabad egy bizonyos tette, attól e felelősségvállalást nem is várjuk el.)

Bármennyire is belső ez a tapasztalatunk, egyben letagadhatatlan is, hiszen a szabadság, mint az elején szó volt róla, nem tagadható, és a szabadság "háttere", alapja, lehetőségi feltétele a Feltétlen maga. Vagyis áll az, hogy ha nem is empirikus módon, de valós tapasztalatunk van a feltétlenről, amit a vallás Istennek nevez.