Realista káröröm, azt hiszem, ez lenne a megfelelő kifejezés arra, amit most gondolok és érzek. A magyar futballválogatott az elmúlt napokban ugyanis aktív szerepet vállalt abban, hogy a sporttörténelem újabb bekezdésekkel gazdagodhasson, még akkor is, ha e bekezdéseket csak kevesen fogják olvasni.

Anglia

Hol van már, hogy "hatot rúgtunk Angliának, olyan, mint egy álom". Mindazáltal Marco Rossival még négy gólt nem kapott a csapat. Minden kezdet nehéz, eztán már menni fog, mondhatnánk.

Albánia

A korábbi meccseken egyetlen gól nélküli döntetlent leszámítva (az is 1948-ban volt) nem győztek a magyar csapat ellen. Most ez is sikerült, a magam részéről örülök, hogy részese lehettem e kornak, amikor felkerülhettünk (intő példaként) Albánia dicsőségfalára.

Andorra

A 78 151 andorrai lakosból (ez nálunk egy nagyobb vidéki város népessége) akad 11 olyan, aki képes akár legyőzni is a magyar válogatottat, amint azt 2017 júniusában már bizonyították. Most annyival volt jobb a helyzet, hogy a dicsőség, amelynek a magyar válogatott aktív részese volt, némileg kisebb: 2009 óta most lőttek gólt újra idegenben. Ez sem semmi, aki napközben autószerelő, és csak meló után tud edzésre menni, az megbecsüli ezt is, mégiscsak tizenegy év munkája van benne.

És nagyon ritkán van, de tegnap arra vártam, hogy egyenlítsenek ki a végén. Megérdemelték volna, de mi még inkább. Mit mi, ők. Ahogy egy egyéni olimpiai bajnoki címet sem "mi" szereztünk, hanem az, aki végigizzadta a ki tudja, hány edzést, feltéve a sikerre mindent, úgy itt is ez a helyzet: a magyar válogatott aranylábú fenegyerekeit hazai pályán majdnem megruházta tizenegy amatőr, nekem ebben nem volt részem.

Nekem ez nem éri meg, innen mondom, névtelenül, és természetesen hiába. Nem akarom, hogy erre menjen el a pénzünk, az ország pénze, senki pénze se. Ezt fillérekből, amatőr körülmények között is meg lehet valósítani. Javaslom, hogy mostantól a közoktatásnak lehessen TAO-pénzeket felajánlani. És ne lássak éhes gyereket vagy olyat, akinél nincs internet, egyet se. A magyar fociba öntött pénz nem elég minden más bajunk gyógyítására, tudom, de legalább próbáljuk meg végre. A srácokat meg tanítsuk meg kezelni a fűnyírót, és kapják meg ők a világításról a számlát, vegyenek maguknak mezeket, cipőt, ahogy azt vidéki népdalkörök intézik a saját fellépőruháikkal. Kérjenek pénzt ismerősöktől, korábban befutott focistáktól. Talán Dzsudzsák Balázs is tiszeletbeli tag lehet így a válogatottban.

Mindig elhittem, hogy "majd most" eljön a magyar foci új korszaka, és nem. Köszönöm, elég volt az ígéretekből és a csalódásokból, leszarom, mi lesz veletek, fiúk.

Na, végre jogosan gyurcsányozhat az ember, és mégis, milyen kevesen teszik! A sztori röviden elolvasható itt, de pár pontba szedve sem érthetetlen:

• a DK szerda este nyújtotta be a határozati javaslatát a vétóra,
• Karácsony csütörtökön jelentette be ugyanezt, ez hamarabb jutott el a közvéleményhez, mint a DK javaslatának híre,
• néhány ellenzéki kerületi polgármester ugyan hiányolta az egyeztetést, és más feszültségek is felmerültek,
• de végül megszavazta a közgyűlés a vétót,
• aminek jogilag nincs sok relevanciája, azt írják.

Mindennek Gyurcsány az oka!

És tényleg, de ez nem azért aggasztó, mert Gyurcsány, hanem mert ez az ellenzék színvonala. Vagyis még mindigy Gyurcsány a legtehetségesebb politikus azon az oldalon, és ez kb. 2003 óta így van. Vagy talán még régebben.

Az én értelmezésem ugyanis az, hogy a DK egyszerű politikai számításból bedobta a vétó javaslatát, amire ez a bölcs főpolgármester gyorsan ráugrott. Ezzel a vétó ügye nyilvánossá is vált, valaminek lennie kellett, így vagy úgy. Csakhogy az atlétikai vb nem puszta fővárosi ügy, amint szinte semmilyen fővárosi ügy nem pusztán a főváros dolga, egyszerűen azért, mert Budapest elég nagy vízfej ahhoz, hogy előbb-utóbb sokkal több embert érintsen, ami ott történik (vagy épp nem történik).

A vétó, mint kiderült, előreugorva az időben, jogilag irreleváns, a főváros nem szerződő partner az ügyben. Politikailag viszont már megint úgy néz ki, hogy az okos kormány szépen csőbe húzta ezt a csőbe húzható városvezetést. Mert a vb-vel összefüggésben annyi és olyan méretű/értékű fejlesztéseket ígértek be, hogy azokat a vb-vel együtt elveszíteni rettenetesen fájna bárkinek.

Ha Karácsony vétóz, övé a felelősség mindenért, ez most már múlt idő, megtörtént a dolog. Ha nem áll bele, akkor Dobrev Klára tűzi a zászlóra, de ő meg nem városvezető, neki aztán édesmindegy, senki nem szavazott rá semmikor. De addig is, jól jár a DK az előválasztáson.

Vagyis ott tartunk, hogy már megint Gyurcsány volt az (elnézést kérek tőle, ha nem pontosan az ő fejéből pattant ki az ötlet, de pártelnökként neki adom, és így a gyurcsányozás is könnyebb), aki követ dobott az állóvízbe, jó tempóban, jól felmérve, mik lesznek a következmények.

És még egy díszmadár, Bauer Tamás. Szerinte még alkut sem kellett volna kötni a kormánnyal, ez a nem pedig elkésett. Igen, ez az a Bauer Tamás. (Apukáját sem feledjük.) Véleménye persze mindenkinek lehet.

Ellenzéki teljesítmény

Hónapok óta kattogok azon, hogy 2022-ben kire fogok szavazni. Mert hogy a Fidesz (Orbán) hatalma vészesen megnőtt, az nem kérdés, és egy kis vereség nagyon jót tenne nekik. De akkor kik is kormányoznának? Ezek? Karácsony, Dobrev (Gyurcsány) és Jakab Péter? És akkor is ez lenne? Hogy Gyurcsány (vagy egy jó háttérembere) bedob valamit nyilvánosan, a kormányfő háta mögött, és másnap a nyomorultnak ki "kell" állnia, hogy ő márpedig azt szeretné? Mert hogy erkölcsileg képes lenne rá, afelől semmi kétségem nincs. De ez egy egész ország lenne már, Magyarország, nem a Doctor House, nem a Dallas, ahol az intrikák viszik előre a sztorit! Itt tervezni kell, víziót alktotni, és meg is valósítani! Mi van az atlétikai vb helyett? Semmi. Szimpla zsarolás: ha lesz Fudan, nem lesz vb. Mentségére a baloldali társaságnak, a Fudan kapcsán a kormány (képviselői) tehénszaros csizmával taposták szét a megállapodásokat, és még röhögtek is hozzá. Ha ezen valaki felháborodik, az nagyon is érthető. De a zsarolás mint reálpolitika?

Márki-Zay és Pálinkás

Ők ebben nem tudnak, de talán nem is akarnak részt venni. Pálinkást ugyan miniszterelnöknek biztosan nem szeretném, de Márki-Zayt szívesen látnám egy valódi szakértői kormány élén. De hogy ilyen kormány nem lesz, arra épp a fentiek jelentik a garanciát. És nem az ellentétek megléte, a sokszor széthúzó felfogások aggasztanak, hanem azok emberi minősége (nem elsősorban erkölcsi szempontból), akik ezt képviselik.

Ellenzéki vízió

Ez elég röviden összefoglalható: legyünk nyugat. És most jönnek a kérdéseim. Milyen nyugat? Melyik nyugat (az időben): 1960? 1970? 2008? A jelenlegi? Melyik ország legyen a minta? Németek? Franciák? Britek? Finnek? (Helsinki momentán még nyugat, mint azt tudjuk.)

És tovább: mi lesz a családokkal? A munkahelyekkel? A beruházásokkal? Az államadóssággal? A nyugdíjakkal? Oktatás? Egészségügy? Pénzügypolitika? Energetika? EU-s politika, külpolitika, NATO? Ezek egyenként is óriási területek, és a legkomplexebb ellenzéki feladat pillanatnyilag egy főváros vezetése.

Egyszer Orbánról azt mondták, hogy olyan szélkakas, aki mindig arra fordul, amerre holnap fog fújni a szél. Kemény kritikának szánták, de azt hiszem, ennél komolyabb méltatást miniszterelnök aligha kaphat. És ezt hiányolom a túloldalról. Ott sokszor az sem egyértelmű, hogy azt tudják-e, épp most merről fúj és merrefelé. A legyünk nyugat "víziója" legalábbis ezt jelenti számomra, és csak két példát mondok.

Az egyik a határkerítés. Mára már senki nem ütközik meg rajta, de amikor Magyarország egykor bejelentette, minden volt, csak jó példa nem.

A másik pedig Orbán véleménye a menekültek segítéséről: ott segítsen az EU, ahol a probléma van, és ne a problémát hozzuk ide (a menekültekkel). Erre mit mond nemrég Merkel, na mit? És igen, ez ugyanaz a "wir schaffen das" Merkel, nem egy másik. Na, ezt tessék Orbán után csinálni.

Hát, így függ össze minden mindennel. Évek óta figyelem, hogy az Orbán-kormányok minimum vitatható lépései, gazdasági-politikai döntései, a környező oligarchák viselt dolgai, az erkölcsileg alig értékelhető szatellitek, akik láthatóan nem értik, miben vesznek részt, miként függenek össze, hová vezet mindez, mi ennek az egésznek a mozgatórugója. A kritikus narratívák általában Orbán kényszeres hatalomfüggőségére futnak ki, amiben sok igazság van, veszíteni biztosan gyűlöl.

De könyörgöm, gondoljuk már át: egy szélkakas, ami belelát a jövőbe? Ha ez nem valami, akkor semmi. Na, ennél kellene jobbat.

A Fradi kétszer is kikapott a svájci bajnoktól.

Nem kárörvendeni akarok, mert amint figyelni szoktam a reakcióimat, hiába van távol tőlem a foci, tudok örülni a sikereknek. Amikor az eggyel ezelőtti Eb-n 3:3-ra megvertük a portugálokat, az különösen is megmaradt. És néhány másik meccs is, de nem sok, és nem is tartom nagyon számon.

Most csak azért hozom szóba a Fradi kudarcát, mert azt hiszem, ez a rendszer elérte a belőle kihozható maximumot. Először is, a megvehető légiósokat megveszük, úgyszintén az edzőket is. Aztán, mindenki nagyon jó, sőt, hazai viszonyok közt kiemelkedő fizetést kap, tehát a magyar élvonalban focizni jövedelmező, akárhogy is nézzük. A motivációt tehát másutt kell keresni, de vagy nincs, vagy a tehetség kevés, vagy a tehetség gondozása történik hibás eszközökkel vagy módszerekkel.

Dzsudzsák Balázs karrierje szerintem ezt testesíti meg: egész jó, Európában is jegyzett játékos volt, aztán elkezdett olyan csapatokhoz igazolni, ahol biztos nem a következő BL megnyerése, hanem az iszonyatos fizetés volt a szempont számára. És amikor "kiérdemesült" (nem akarom őt sem bántani, de hát, már nem kellett igazán sehová), akkor, amint Romhányi írja, lett, ami volt, kutyabolha, visszament enbékettesnek Debrecenbe. És korábbi érdemeire való tekintettel, politikusokkal haverkodik és bénán parkol. De ez már mindegy is.

Ha egy európai mércével legfeljebb jó közepes focista olyan autót vehet, mint a legjobbak, ugyanúgy bejut bárhová stb., akkor nem tudom, miért hiányozna a neve után pl. az az eposzi jelző, hogy BL-győztes, aranylabdás vagy más efféle. Elvan ő így is, köszöni.

A jelenlegi játékosok között is, gondolom, megvan ugyanez: már most ezerszer jobb nekik, mint azt egykor szüleik álmodták, és ezt már anyagiakkal aligha lehet felülmúlni.

Marad tehát az, hogy az utánpótlásunk rémes, ezért olyan légiósaink vannak, akiket meg tudunk fizetni, és akik végül belesimulnak a hazai közegbe, és az évi egy-két BL-EL-meccsen kívül nagyszerűen megvannak azzal a sztárolással, hogy ők a magyar bajnok (elnézést, talán helyesen Magyar Bajnok, remélem, nem a csupa nagybetűs írásmód az elvárás).

Igen, így értem, hogy egymás szemében ők a világszínvonal. Ki más is lenne, és miért? És ez így is marad, amíg a pénz mellé a szemlélet, a munka, a jó célok és az ezeket képviselő szakemberek is oda nem kerülnek. Piszok mázli, hogy nem Old Boys-nak hívták a svájciakat, nem?

Most sikerült elolvasnom a Direkt36 írását.

Azon gondolkodom, mennyire vagyok ezen felháborodva, és e felháborodásom mértéke mit mond számomra. Az ugyanis, hogy az állam bizonyos érdekeinek mentén (nemzetbiztonság, bűnözés, pláne terrorizmus stb.) szinte bármit bevethet, számomra ha nem is evidens, de könnyedén indokolható. Nem csak az izraeli NSO, hanem kismillió cég üzlete épül arra, hogy egyesek közülünk nem épp makulátlan jellemek. Ha nem így lenne, nem lenne szükség biztonsági ajtókra és zárakra, autóriasztókra és lopásgátlókra, biciklizárra, ujjlenyomatos telefonfeloldásra stb., a sor rettentő hosszú. De van, mert olyanok vagyunk, hogy a másik kis nyomorult élete jobban érdekel minket a sajátunknál, és a boldogságot olyasmiben keressük, ahol biztosan nincs, ha magunkra emberi lényként gondolunk, jelen esetben a hatalomban, amelynek fenntartásához hozzájárulhat efféle kémszoftverek használata.

Azt hiszem, emiatt nincsenek bennem erős érzelmek: nagyon is értem, miért tesznek ilyet egyesek: magánemberek is, akik már lestek bele valaha párjuk levelezésébe, vagy kormányok, amelyeknek vagy nem elég a hatalom, vagy annyira kötődnek hozzá, mint drogos a szerhez.

De a másik oldalról, a kormányok is egyenként emberekből állnak, és nem "a kormányok" tesznek ilyesmiket, hanem konkrét emberek döntenek. És nagy megértésem mellett mélységesen sajnálom, egyúttal pedig - politikai értelemben, jobb szó híján, vagyis politikusi minőségükben - mélységesen megvetem őket.

A szabadság számomra olyan realitás, amely minden felett áll, és amely minden, sajátosan emberi tettünk alapja, forrása, kiindulópontja. Aki ezt a szabadságot öncélúan, kétes érvelés mentén korlátozni igyekszik - túl szigorú szabályozással, betarthatatlan feltételekkel, erkölcstelen elvárásokkal stb. -, az az én szememben saját magát írja ki abból a körből, amilyen (minőségű) emberekre az ország vezetését bízni szeretném. Ez tehát a mindenkori kormányokra vonatkozó kritikám.

A másik, az ellenzéki oldalra pedig az vonatkozik: ha ők lennének ott, hogy csak egy gombnyomás, egy aláírás hiányzik csak, és máris mozgásba lendül a gépezet, amely potenciálisan értékes információkkal szolgálhat az ellenfél viselt dolgairól, vajon megtörténne-e az élesítés? Ők élnének-e egy ilyen eszközzel? A válaszom az, hogy igen. Mert az ember ilyen, és nincsenek illúzióim, a politikusok ilyenek. Az elmúlt harminc év, amire elég jól vissza tudok emlékezni, e tekintetben folyamatos színvonalvesztést jelentett. A rendszerváltók politikai erkölcse emeletekkel volt magasabban a mostani, főként a legifjabb garnitúra értékrendjénél. Mára minden eltűnt, ami egykor szent volt (pedig nem volt sok az sem), és bár nem terveztem gyurcsányozni, ennek a legkézzelfoghatóbb nyoma a 2006-os rendőrségi túlkapások sorozata volt, de a másik oldal sem maradt adós, csak másképpen.

Mára erkölcs nem maradt, csak "üres" jog, amit a kormány úgy alakít, hogy már jó előre jogszerű legyen az is, ami az erkölcs szerint tilos, így a politika mintegy legitim marad, de kapcsolatát azzal, amitől emberek vagyunk, egyre lazábbra engedi. És mivel tisztességtelen ellenféllel szemben nem nyílt sisakkal, hanem hosszú karddal és talpig páncélban megyünk harcolni, előre világos - hacsak az ellenzék nem tökkelütöttek gyülekezete, de ez még mindig kérdés számomra -, hogy tőlük is ez várható.

Nemrég véletlenül belehallgattam egy beszélgetésbe, gimis kamaszlányok politizáltak pár mondatban. A lényeg az volt, hogy szavaznának ők szívesen, ha lenne egy kereszténydemokrata párt Magyarországon, de nincs. A többire pedig egyáltalán nem szívesen. A félreértések elkerülése végett: kiderült az is, hogy tisztában vannak azzal, hogy létezik a KDNP (amennyire létezés a fennállásuk), de rájuk nem gondoltak.

Hogyan kellene befejeznem ezt a posztot? Azt hiszem, nincs más, mint leírnom, hogy mi az, ami a "van" helyett kellene. Számomra másik kor, ahol az erkölcs még erkölcs, és a politika erkölcsi jelenség (habár a hiánya is "erkölcsi", negatív értelemben). Mert amikor a középszerűnél is silányabb alakok válhatnak valamilyen szempontok alapján helyi vagy akár országos valakikké, műveltség, emberi tartás, tisztesség, modor nélkül, akkor én visszavonulok, mert ilyenkor nem az jut eszembe, hogy csakazértis megmutatom, hogy jobb vagyok, hanem hogy "egy ilyennel" szemben, akit e tekintetben kvalifikálhatatlannak tartok, mert minden tettéről ordít, hogy ungentlemanlike, még egy légtérben sem kívánok tartózkodni, nem hogy bármilyen tekintetben is hozzámérjem magam. Mindegy, hogy milyen oldalon áll, ha ennek még van egyáltalán jelentősége.

Erről van szó.

A válaszom vázlatos, a téma fontosságához képest rövid és utalásszerű lesz több ponton is, de kénytelen vagyok megírni. A szándékom pedig nem rombolás, hanem az árnyalatokra való figyelmeztetés.

Amikor egy fiatal, aki épp abban a korban van (gimnazista), hogy bontakozó felnőtt személyiségét alakítja ki, nyugodtan vonjon kétségbe bármit, még az egyház legszentebb tanításait, akár Isten létét is. Miért vagyok ilyen megengedő? Mert Isten tenyeréről nem lehet lesétálni. Nincs más, nincs olyan, ami nem Isten műve lenne, még a gonoszság eltűrése is csak "Istenen belül" állhat fenn. Semmilyen gonosz nem képes olyan messzire kerülni Istentől, hogy ne lehetne visszaút. (Teológusok erre rávághatják, hogy a Szentlélek elleni bűnök mégis ilyenek. Igen, tudom. De talán túlzás lenne rögtön ehhez nyúlnunk, nemde?) És a fiatal elvileg érvelt, vagyis nem csak úgy bedobta, mint egy fogalmatlan celeb, hogy "szerintem hülyeség", és ezt megírja a bulvárlap is, hanem (remélhetőleg) koherensen adta elő az álláspontját. Vegyük megtiszteltetésnek, hogy gondolkodik, véleménye van, foglalkoztatja ez a téma. Vagy bárki szerint jobb az, amikor kommentelők öklendezik teli Krisztus nevében egy ellenzéki politikus posztját azzal, hogy Isten így-úgy majd elpusztítja őt? Gondolkodás meg semmi? Ha e kettő lenne csak, én a diákkal tartanék.

Itt vagy érte való kiállás van: pro – vagy ellene való kiállás: contra.

Hát igen, mondhatnám, hogy szerzőnk sem jutott el a fogalmi gondolkodáson túlra. Minden vagy-vagy típusú érvelés mögött (kivétel azok az erkölcsi helyzetek, ahol a mérlegelés lehetősége mintegy megszűnik, mert annyira "kényszerítő" a választás, pl. ha meg kell menteni valakit stb.) az ellentmondás és a harmadik kizárása elvének megszokott alkalmazása áll: egyrészt a dolgok mindig világosak és határozottak (nem, nem azok), másrészt, vagy ezt, vagy azt választhatjuk csupán, harmadik lehetőség nincs. Vannak ritka pillanatai az életnek, amikor a pro vagy kontra olyan súllyal nehezedik az emberre, hogy valóban előáll a szerző által írt helyzet. De ezek ritka pillanatok, az önfeláldozás nagy tettei, a felebaráti szeretet ritka nagy alkalmai ezek. Hétköznap délután mindig van választásunk, és az igenek és nemek sokszor átjárják egymást valamiképpen, úgy értve, hogy nem nehéz érvelnünk valami mellett és ellen sem. Egyszerűen az értelmiségi ízlésem ellen van, hogy fekete-fehérre egyszerűsítsünk. Magyarországon nincs olyan erkölcsi háborús helyzet, ami ezt az egyszerűsítést indokolná. Nem kell a "katonákat" "fanatizálni", hogy csak így vagy csak úgy döntsenek. A kereszténység e tekintetben nagyon is liberális vallás.

Aki a világot tartja kincsnek és nem Isten országát, annak a szíve is a világhoz kötődik. Aki a világot szereti, annak a világ lesz az igazodási pont. Aki Istent szereti, annak az isteni tanítás lesz az igazodási pont. Ilyen egyszerű.

Bárcsak ilyen egyszerű volna! Először is: vannak, akik számára Isten léte nemcsak kérdéses, de kifejezetten tagadják is a létét. Hogy kérjük számon rajtuk, hogy szeretik a világot, hiszen számukra más nem is létezik? Másodszor: Istent szeretni nem egyszerű, mégpedig azon okból, hogy az ember egy tárgyat, egy háziállatot is sokszor valóságosabbnak érez, mint Istent magát. Mert Isten nem úgy létezik, mint az egyedi tárgyak. (Ha úgy létezne, már kiállítottuk volna valami múzeumban, azt hiszem.) Aki tehát a világot szereti, nem feltétlenül fordul el Istentől. Az emberi megismerés ugyanis fura jószág: az öntudatunk, amely végső soron az istenismeretünk forrása is, úgy bontakozik ki, úgy fedezi fel önmagát, tér önmagához, ragadja meg önmagát mint létezőt, hogy folyamatosan tapasztalatokat szerez a külső-tárgyi valóságról. Az öntudat gyermekkori kibontakozása erre a leglátványosabb bizonyíték: a kisgyerek énje, személyisége azáltal fejlődik, úgy tanulja a nyelvet, a "dolgok értelmét", hogy jön-megy, mutogat, tapasztal, és eközben elválik benne az én és a "másik". Mindez persze nagyon összetett, és én most metafizikai és nem pszichológiai értelemben értem.

A világ nélkül nem ismerjük meg Istent sem. A világ a mi kincsünk, mert általa jutunk el ahhoz, hogy végül, ha úgy adódik, akár az egész világ ellenében Istent választhassuk. Csak azt róhatjuk fel bárkinek, amikor a világot (a külső-tárgyi valóságot és mindazt, ami ebből közvetlenül fakad) választja akkor, amikor lehetősége lenne az istenit, a sajátosan emberit, tehát az erkölcsnek és a szellemnek megfelelőt is választania. Tudom, sok szót nem magyarázok, csak bevezetem, mintha magától értetődő lenne, ezért egy példa: aki az evés-ivást magasabb rendűnek vagy egyenlőnek tartja az imádsággal vagy a gondolkodással, az téved. De aki imádkozik és gondolkodik, az is fog enni előbb-utóbb.

Ki mellett állunk ki: Istenért a világ ellenében, vagy a világ mellett Isten ellenében?

A szerző gondosan elkerüli az állásfoglalást, vagyis expressis verbis nem írja le, hogy a világgal szemben, Isten mellett vagyunk kötelesek kiállni, csupán végig ezt sugallja, nem átallván még Morus Tamást sem belekeverni az ügybe. Tamás példája természetesen örök felemelt mutatóujj marad keresztény erkölcsünk számára (és megannyi vértanú alakja úgyszintén). De ha már Tamás: nagyon remélem, hogy ha olyan helyzetbe kerülök, amikor igenre és nemre egyszerűsödik az egész életem értelme, akkor Isten mellett fogok dönteni. De azt is remélem, hogy ez a pillanat az én életemet nem "fenyegeti".

Talán gyávaság ez, és ha az, vállalom. De másfelől, vannak köztünk olyanok, akik képesek a vallási meggyőződésük miatt mások életét is fenyegetni, kioltani. Ők úgy szeretik Istent, hogy a másik ember életét elvéve megölik Istent, aki abban az emberben lakott. Nekik lenne talán igazuk? Hétköznap (az életünk jelentős részben hétköznapokból áll, de nem értékeljük igazán sorsunk kegyes voltát) biztosan nem mártírokra van szükség, hanem szerető emberekre: házastársakra, gyerekekre, jó tanárokra, orvosokra stb. Még egy jó, szerető programozó, ács, villanyszerelő is jól tud jönni. A hétköznapjaink vegyesek: néha jobbak, néha rosszabbak, de ha kinézünk az ablakon, ritkán gondoljuk, hogy olyan parúzia-gyanús az időjárás.

Ki mellett állok ki én? Vissza az elejére: Isten tenyerén kívül nincs világ sem. A világért állok ki, amely Isten tenyerén van, amely világot az Isten szeretetből teremtette, és ezért áthatja azt az ő szeretete. A világ azon részeit is, ahol a gonosz látszik felülkerekedni. És ezért nem gyűlölöm vagy vetem meg a világot, hanem igyekszem Isten szemével nézni rá, és hánykolódását a lét tengerén csillapítani, amennyire csak tudom. Isten munkatársától is ezt várom el, kedves Verőcei Gábor.

A címbéli idézet a Néri Szent Fülöpről szóló, talán még ma is közismertnek mondható Legyetek jók, ha tudtok! című filmben hangzik el (talán "de még mennyire hogy vannak" volt a válasz?, de mindegy is), az egyik kisfiú és Borromei (Szt.) Károly bíboros mellékes párbeszédeként. Azért jutott eszembe, mert a napokban mintha minden róluk szólna, vagy legalábbis magukra vették, nem is ok nélkül. Pedig hát, vannak, a létezésüket adminisztratív eszközökkel (törvénykezéssel) elfedni elég méretes hülyeség, úgy gondolom.

Aztán eszembe jutott az is, amire a kormány hivatkozik: nevelni a szülő joga, és ezért az iskolai nevelés-oktatás-képzés a nemi identitás kialakításába ne folyjon bele. Erről meg eszembe jutott a tanárok (és szülők) azon "jogkorlátozása", hogy bármely okból megüssék a gyerekeket. És itt kapcsolódsz be a sztoriba, kedves Olvasó.

A gyermeknevelés jogának szétosztása

A gyerekeket, különösen, ha anyu már másfél év után visszamenne dolgozni, bölcsibe adjuk, de három évesen szinte száz százalékban oviba. Ez azt jelenti, hogy a gyermek nevelését (az óvoda végéig, az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy csak nevelés van, oktatás-képzés nincs) az intézményre bízzuk. Ez azt jelenti az én olvasatomban, hogy szülői jogainkat, akarjuk vagy sem, intézményes szabályok mentén átruházzuk a pedagógusokra. Nem jogilag talán, de gyakorlatilag igen. És a nevelés nem szabályok felsorolása és kikérdezése, hanem "életjáték". A kisgyerek mindent figyel, mindenre reagál, mindent beépít, mindenből tanul, jóból és rosszból egyaránt. (Tudok egy srácról, akit oviban szó szerint megtömtek valami általa "utált" kajával, és azt azóta, már felnőttként sem eszi meg. Millió a jó és a rossz példa.)

Amikor a szülő reggel beadja a gyereket, és délután, estefelé visszakapja, a gyerek már kicsit megváltozott. (Talán, például, már tud evőeszközzel enni, mert ezt otthon ovis korára sem tanították meg neki. Óvónő ismerősöm szerint gyakori ez is, a családot ismerve szinte jósolható, hol tarthat a gyermek.) Mert a bölcsiben, oviban mesélnek neki, játszanak, sétálni mennek, amire talán otthon nincs idő, esetleg türelem, affinitás, kultúra.

Ez folytatódik aztán legalább a középiskola végéig, ekkorra jobbára felnő az a gyerek valahogy.

Közben viszont két dolog vagy esemény közbejön: a pubertással elkezd biológiailag felnőtté válni, valamint többször vagy kevesebbszer, de normát szeg, vagyis "rosszalkodik".

"Hogyan lett buzi ez a gyerek?"

Mielőtt bárki felróná nekem a buzizást, Nádasdyra hivatkozom, és egyetértek vele a szóhasználat kapcsán. És nálam a cigány is cigány, ezt cigány ismerőseim mondták már többször is, hogy ne romázzak már. (Nem vonatkoztatom bárkire, ha érzékeny lenne rá, megértem, más szót használok. De most ennél maradok, nem a sértés szándékával, épp ellenkezőleg, remélem, ki fog derülni.)

Szóval: nem tudok egyértelműen állást foglalni a tekintetben, mitől lesz eltérő egy gyerek szexuális irányultsága, mint ahogy a születési neme szerint várható lenne. Genetika vagy a neveltetés (történések) hatásai-e inkább, fogalmam sincs. De tegyük fel, hogy van benne neveltetési hatás. Ez esetben a fentiek alapján egész egyszerűen nem áll meg az a kormányzati indoklás, hogy a nevelés a szülő kizárólagos joga. Másfél-két éves kortól, ami rettentő korai, intézménybe adhatjuk a gyereket, ezzel lemondva a vele töltött idő jelentős részéről. A többi, az ovi és az iskola, még ennél is nyilvánvalóbban ugyanez. Ezzel pedig a szülői jogainkat is megosztjuk valamiképpen.

Ugyanez vonatkozik arra, ha a gyereket esetleg megütné a pedagógus (vagy a szülő). Ezzel kapcsolatban három szempontom van:

1. Ne alkalmazzunk semmilyen formájú erőszakot, ha az semmiképpen nem indokolt.
2. A testi erőszakkal ekvivalens, hatásaiban is, a szóban, szidással, becsmérléssel elkövetett erőszak, ezt már kutatások is igazolták.
3. Krízishelyzetben alig van olyan, amit nem szabad. Ha a gyerek nekiesik a tanárának (volt pár ilyen eset középiskolából), akkor én Anton Szemjonoviccsal tartok (igen, ő Makarenko, aki egy Zadorov nevű tinédzsert vert meg, amikor az, a tiszteletlen nemtörődömség végső határát átlépve, letegezte őt - a folytatás elolvasható a Pedagógiai hősköltemény [eredeti címén: Az új ember kovácsa] című könyvben).

Hová vezet mindez? Oda, hogy a gyermekeink emberré nevelése társadalmi feladattá vált, már évtizedekkel ezelőtt. Ezt, vagy ennek egy önkényesen kiemelt részét, elemét egy törvénnyel visszaadni a szülő kezébe, egyszerű képmutatás, mert nem felel meg a valóságnak, és a valósággal szemben törvényt hozni ostobaság.

És de még mennyire vannak buzik is, cigányok, zsidók, menekültek, szegények, balkezesek, olyanok, akik testnevelés órán bénáznak, csúnyák, túl vékonyak, túl kövérek, túl alacsonyak vagy magasak, dadogók és hadarók, és akik most kimaradtak a felsorolásból, de valamitől nem "szabványosak", beleértve e sorok íróját is.

Böjte Csaba szerint Isten nem teremt selejtet, és ha nem ő mondja, hanem a fűszeres, akkor is igaz. Ezért, talán így világos már, kedves buzik, melegek, leszbikusok, akárhogy szeretnétek is, hogy hívjanak, mindegy, ahogy az is, hogy milyen neműként érzitek/éreznétek jól magatokat, továbbá cigányok, romák és zsidók (a korai MDF bizalmas köreiben hallottam őket a "liberális etnikum" csúfnévvel illetni - olyan fiatal voltam, és olyannyira meglepett a dolog, hogy csak jóval később értettem meg, és tudtam rajta már szörnyülködni), valamint kínaiak, hogy aktuálisat is mondjak, és mindenki, aki nem "ugyanolyan": senki sem selejt, legalábbis nem ezen az alapon, mert ha mégis, az már az ő döntése, hogy "mennyire" lesz ember.

Fehér Klára: Hová álljanak a belgák? c. könyvének a végén egy baráti társaságban mondja valaki, hogy a genetika legújabb eredményei szerint minden ember ugyanazon fajba (fajtába) tartozik. A társaság döbbenten emésztgeti ezt az információt.

Szóval, mondjátok el a gyerekeknek, mindenki, akinek joga vagy kötelessége elmondani, hogy nem vagyunk egyformák, miközben teljesen egyformák vagyunk. És egy törvény nem válogathat köztünk, sőt, senki nem válogathat köztünk önkényes alapon.

Most csak ennyit tehetek, hogy ezt leírom, és kifejezem azt, hogy az elfogadás (és megértés - a franciák szerint mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani, Ender Wiggin szerint pedig, ha megérti az ellenfelét, meg is szereti) mellett vagyok, a kirekesztés ellenében.

Egy utolsó megjegyzés a jogvédők számára: ahogy Doktor Bubó mondja, nem szabad a lázat addig csillapítani, hogy a beteg kihűljön. Talán értitek ennyiből is.

Szeressétek egymást!

- And the world just fucking watched - mondta General Shepherd.

Most olvastam, csak terjeszteni szeretném.

Ilyenkor mélyen azonosulni tudok az ateisták rosszból vett érvével.

És az Isten legyen irgalmas hozzánk, mert őket sem fogadjuk be néhány éve menekültként.

Ha pedig segítenél valahogy, a Cordelia Alapítványt javaslom.

Kedves "ellenzék"!

Arról kellene meggyőznötök, hogy

• képesek vagytok (lennétek) kormányozni,
• tisztességesebbek lennétek a mostaniaknál,
• nem kellene attól tartanom, ami 2002-ben, az első száz nap alatt bekövetkezett gazdaságilag,
• csak azok a régi arcok jöhetnek szóba, akik erkölcsileg és szakmailag is rendben vannak,
• az előválasztáson én magam választok közületek, és nem ti, háttéralkuk során, jó előre,
• és hogy az Antall József által is képviselt konzervatív értékrendem képviselete is helyet kap valahol.

Ehhez képest:

• Orbánnal egy kaliberű figura egyetlen van (volt), Gyurcsány, de ő már rég leszerepelt, viszont koloncként cipelteti magát, míg a többiek csak egy-egy részterületen jobbak Orbánnál,
• ha Zuglóban kiálltok Tóth Csaba mellett, az számomra erkölcsi csőd, és nyilván nem ez lesz az egyetlen súlyos balfogás,
• a 2022-es költségvetés kapcsán semmi újat nem olvastam az ellenzék szokásos hozzáállásáról: kibicnek semmi sem drága,
• Hiller István? - rendben, tényleg nem ő a legnagyobb gazember, talán nem is az egyáltalán, de Gyurcsány minisztereként nem mondott le 2006 őszén, ha jól emlékszem - ez az erkölcsi közösségvállalás számomra megbocsáthatatlan,
• már nem is számolom, hány hírt olvastam, hogy itt vagy ott, de több párt is ugyanazon jelölt mögé áll be, ahelyett, hogy valódi versenyben, a szavazók választhatnának közülük, plusz a módszertanról (lebonyolításról) is azt írják hozzáértőnek látszó kívülállók, hogy ezt a kvázi kontraszelekciót támogatja,
• nincs konzervatív párt a palettán: mindenki liberális meg demokrata meg zöld meg vegán meg LMBTQ+!%/ és esetleg egykori gárdista, de ők sem Antall örökösei.

Mondjátok már meg, mi a büdös francért kellene egy felháborodott, összecsapott poszton kívül foglalkoznom veletek?

De hogy kiemeljem azt, ami miatt megírtam: Tóth Csaba, Zugló. Ezzel veszítettetek nálam, végleg, örökre. Nincs az az isten, sem ember, hogy bármit elhiggyek nektek ezek után. Pedig nem kellene sok. Telhetett volna több is tőletek, elvégre Magyarországról van szó. A szátokra ne merjétek venni ezek után!

Kedves Bencsik András!

Amit Ön mondott a pápáról, az véleményem szerint az 1369. kánon alapján minősülő tett, a hatályos Egyházi Törvénykönyv alapján (természetesen csak katolikusokra vonatkozik, úgyhogy ha Orbán Viktor mondja, akkor semmi):

1369. kán. - Aki nyilvánosan előadáson vagy nyilvános összejövetelen vagy nyilvánosan terjesztett írásban vagy a tömegtájékoztatási eszközök útján más módon káromlást követ el, vagy a jó erkölcsöt súlyosan megsérti, vagy a vallás vagy az egyház ellen igazságtalan dolgokat fejez ki, vagy gyűlöletet, illetve megvetést szít, megfelelő büntetéssel büntetendő.

Azt hiszem, ha Ön keresztény, akkor megérti: nem lehet csak úgy vagdalkozni az efféle mondatokkal, hogy épp a pápa lenne keresztényellenes, netán, ahogy kedves elv-társa írta korábban, szenilis vénember vagy efféle.

És el kell tudni dönteni, hogy miképpen nézünk a jelenünkre és történelmünkre: a kétezer éves kereszténység távlatából vagy az Orbán-kormány évtizedes léptékű, alig fél emberöltőnyi ideje alapján. Ez azért fontos, mert pápák jönnek-mennek, voltak már mindenfélék, egy katolikusnak jó a gyomra e szempontból. De emögött a jó emésztés mögött a Szentlélek működik, aki nagyobb erő és hatalom mindenkinél, és emberi gyarlóságaink ellenére tartja fenn szent egyházát. Ezt olyan kicsiségekre lefordítani, mint hogy Ferenc pápa találkozik-e a miniszterelnökkel vagy a köztársasági elnökkel, egyszerű rövidlátás, a hiúság főbűnének kibontakozása, és nem mellesleg fontos erények gyakorlásának elmulasztása.

Mindig mondom, hogy szuperhős-filmeket nézni jó: az ide vonatkozó rész a Doctor Strange-ben van, amikor az Ősmágus a legfontosabbat mondja el tehetséges főhősünknek: hogy nem ő számít. Mindig az számít, amiért küzdünk, és nem mi magunk. Egy keresztény elvileg tudja ezt. Nem tudom, arrafelé, amerre Ön jár, kedves András, tudják-e. Orbán Viktor és Áder János tudja-e?

Ne értsen félre, nem ítélkezni akarok Ön felett, azt mindannyian magunk tesszük meg önmagunk felett, a szavainkkal és tetteinkkel. Egyszerűen csak nagyon nem értek egyet. A kereszténység ilyetén felfogása, ami azt pápai találkozásokban kívánja mérni, az én szememben hibás megközelítés, és többet elárul hangoztatója pszichéjéről, mint amennyit e hangoztató valaha is szeretne elárulni. És én megtudni, hozzáteszem.

A vatikáni válasz, remélem, csupán egyetlen szó lesz erre: miramur - csodálkozunk (hogy még ti tartjátok magatokat kereszténynek)!