Roubaix

Roubaix

Eutanázia, Karsai Dániel, emberi jogok, kereszténység

2023. október 31. - Sr2021

Kedves Karsai Dániel! Őszinte együttérzéssel és szomorúsággal olvastam személyes történetét a betegségéről, illetve arról a jogi küzdelemről, amelybe belefogott, hogy ha úgy hozná a sors (talán ez a szó Önt sem riasztja el), akkor saját maga dönthessen a halálának percéről és esetleg módjáról. Mivel Ön (és a többi ALS-es beteg, aki hasonló kilátásokkal él) nagyon is konkrét személy, kérem, hogy a következő soraimat ne vegye fensőbbséges kiotatásnak, a célom csupán annyi, hogy megpróbálom (ahogy történetének első olvasása óta már sokszor tettem) elképzelni, hogy én mit éreznék, gondolnék és tennék, ha ebben a helyzetben lennék. De nem vagyok, ezért kérem, hogy kegyes megértéssel fogadja a próbálkozásomat.

Alapvetések

E sorok írója római katolikus vallású, képzett szakember, aki mind a teológiai, mind a személyes, pszichológiai oldalát az átlagnál bizonyosan jobban ismeri a "témának" (mert megtanulta), de csak áttételesen bír személyes tapasztalattal, úgy értve, hogy ő maga sosem szenvedett súlyos, potenciálisan halálos betegségben.

Ezért egyrészt katolikusként vagyok kénytelen érvelni (ahogy Luther mondta a bírái előtt: itt állok, és nem tehetek mást), de nem akarom senki fejét a keresztvíz alá hajtani a végén, tehát azt kérem az olvasótól, hogy ne kinyilatkoztatásként, hanem magánvéleményként olvassa mindezt. Az érintett betegek számára épp elég a maguk baja, aligha van arra szükségük, hogy megmondják nekik, hogy esetleg akár még tévednek is bármiben. De azt, ami igaz (számomra igaznak tűnik), nem szeretném a relativizálás kétes értékű fürdőjébe engedni, így igaz és hamis, helyes és téves mindenképpen fel fog merülni, ismétlem, a magánvéleményemként.

Filozófiai bevezetés

Amikor valaki dönt valamiről, azt az előzetes értékválasztásai alapján teszi. Pl. értékesnek tartja a minőségi szabadidőt és pihenést, ezért elutazik valahová, ahol fel tud töltődni, ki tud kapcsolódni, és nem az az elsődleges szempontja, hogy mindez mennyibe kerül. E döntésekkel teli van az életünk minden napja, ahogy az értékeink is minden döntésünk hátterében felmerülnek, és ezt nevezzük hétköznapi szóhasználattal szabad döntésnek.

A szabad döntés meghatározása "körkörös": én határozom meg, mi határozzon meg. Ezt úgy kell érteni, hogy bár az értékrendünknek megfelelően szoktunk dönteni, de azt, hogy az értékrendünk milyen értékekből épüljön fel, szintén mi magunk határozzuk meg életünk során. E körkörösség azonban ennél többet rejt: ha mind a motivációt, mind a belőle fakadó szabad döntést (végső soron) csakis a személyre lehet visszavezetni (saját példájából mindenki tudja, hogy sem a legjobb, sem a legrosszabb neveltetés nem determinálja az egyén sorsát olyan értelemben, ahogy a fogaskerekek működése determinisztikus), akkor itt felmerül, hogy szabad döntéseink valamiképpen feltétlen jellegűek (a feltétlenség mozzanatát hordozzák). E szó itt azt jelenti, hogy egy-egy döntésünk esetén mindig van valami, ami nem vezethető vissza másra, csakis ránk, vagyis nincs külső feltétele, csakis belső, immanens okság áll fenn. Azt azonban szintén tudjuk, hogy az ember nem abszolút értelemben feltétlen lény, létét feltételességek sora szegélyezi, ezek közül is a halál, a testi, számunkra elsődlegesen ismert lét elmúlása a legrémisztőbb (nem véletlenül). Mondhatjuk tehát, hogy az ember egyszerre véges és egyszerre feltétlen lény. Mivel a feltétlenségét nem "adhatja" önmagának (hiszen végesként azt nem birtokolja teljes mértékben), így azt kell gondolnunk, hogy e feltétlenség "kapott" attribútum, és a filozófia itt eljut a Feltétlen létezőhöz, amit a vallás (a kereszténység biztosan) Istennek hív.

Miért fontos mindez? Azért, mert aki a saját személyes döntési szabadságára hivatkozva érvel, az a fentiek alapján végső soron a Feltétlen létező vagyis Isten létét is kénytelen burkoltan állítani, hiszen a szabadság mint a feltétlen mozzanatát hordozó tulajdonságunk, nem belőlünk fakad, hanem a ténylegesen, minden körülmények között feltétlen Létezőből, Istenből. Aki tehát szabadságpárti, az filozófiai értelemben elég nehezen lehet egyben ateista is.

Egzisztenciális következmények

Az első és legfontosabb, ahogy megértésem szerint Karsai Dániel érvel, a következő. Az emberi méltóság (pontosabban egyébként nem definiálva) magasabb érték, mint a testi szenvedéssel töltött életidő, mi több, mintha számára a betegség okozta végstádiumú szenvedés értéktelen lenne, vagyis értékesebb akkor befejezni az életet, amikor még mi magunk, szabadon dönthetünk róla. Ehhez járul, hogy az élet tehát nem feltétlen érték a számára, azt bizonyos körülmények közt meg lehet szakítani, mintegy el lehet dobni. (Itt talán fel lehetne vetni, hogy mi a szenvedés abszolút mércéje, és hogy egy kétségbeesett, depressziós, az életet kiúttalannak látó "hősszerelmes" a tragikus szakítás utáni kétségbeesésében vajon miért ne kérhetné a kegyes halált önmaga számára, miért nehezítjük meg a dolgát azzal, hogy saját magának kelljen ezt a fájdalmas helyzetet az öngyilkossággal "feloldani". De nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy viccet akarok csinálni a konkrét, személyes esetből. Az viszont fontos, hogy a tetteink az értelmesség vonalán mozognak, amely az élet általános értelmességéből, az egyes cselekedeteink mögötti értelmesség hálójából van szőve. Ez pedig azt jelenti, hogy még az öngyilkos és az eutanáziát kérő is akként "érvel", hogy értelmesebb meghalni, mint így vagy úgy tovább élni. Vagyis tetteink értelmes voltának a teljes tagadása önellentmondás.)

Karsai Dániel fenti értékválasztása (a méltóság elsőbbsége a szenvedéssel szemben) ha nem is kétséges (előlegezzük meg, hogy helyes is egyben), de némi indoklást elbírna. Hiszen az értelmesség erre is vonatkozik, és végső soron kikerülhetetlen. Itt pedig azt találom, hogy Karsai értékválasztása végső soron ateista alapokon áll: az élet vége egybeesik a testi lét végével, így annak lerövidítése adott esetben értelmes döntés, mi több, az eutanázia elkerülése valóban semmilyen értelemmel vagy épp haszonnal nem bír az egyén vagy akár a közösség számára.

Itt pedig ugorjunk vissza az elejére: az ateista lényegében téved, és e tévedése e ponton egzisztenciális jelentőségű, téves döntés felé sodorja. Mert a testi szenvedés a saját döntésünk révén értékké válhat, és ebben épp a kereszténység nagy hagyományokkal rendelkezik. Az ókori (és modern kori) üldözések mártírjainak önként vállalt halála a mai napig az egyház hajójának a tőkesúlya. Azok, akiket vadállatok elé vetettek, keresztre feszítettek vagy más módon kínoztak és öltek meg, nyugodtan gondolhatták volna azt, hogy mielőtt még többet kell szenvedniük, inkább maguk vetnek véget a saját vagy épp szeretteik életének, minthogy lássák házastársuk, szüleik vagy épp gyermekeik kínhalálát. Ki ne értené meg ezt? Csakhogy számukra a szenvedés valamiért (a hitükért) és valakiért (Jézusért) vállalt szenvedés volt, ami mérhetetlenül értékesebbnek látszott, mint az, hogy egy gyors vágást követően elvérezzenek a cellájukban, szinte fájdalommentesen. (A nácizmus végén játszódó filmekben többször is megjelenik a tömeges öngyilkosság, beleértve a saját gyermekek megölését is. A gondolat is rémisztő, nem hogy ezt még mintegy "humánusnak" is tekinteni.)

Keresztény vs Isten nélküli

Karsai Dániel megközelítése az Isten nélküliek megközelítése, úgy látom. Ekként, feltételezve (de itt nyilván nem bizonyítva) a kereszténység igaz voltát, téves is, mert az életet csupán eviláginak, a szenvedést pedig értelemszerűen immanensnek gondolja, amelynek értelme vagy értelmetlensége nem lép ki az azt elszenvedő személyes keretei közül, vagyis mások számára semmilyen jelentőséggel nem bír.

Ez a megfogalmazás, ha helytálló Karsai konkrét felfogására nézve (ha e ponton tévedek, úgy vegyük hipotetikus álláspontnak, afféle "szalmabábnak", vállalva, hogy az érvelésem itt célt téveszt), akkor bárki számára megmutatja önnön hibáját. Karsai Dániel olyan példakép lehetne a szenvedők számára, akinek a személyes példája sokak számára jelenthetne valódi vigaszt és megerősítést. Ha a vállalkozása sikerül, és Magyarországon az eutanázia bármilyen formában teret nyer, akkor a nyereség oldalán azt látjuk majd, hogy azt, ami az állatvilághoz köt, a testi mivoltunkat, e testi mivolt szenvedésben való részvételét fontosabbnak tartjuk annál, ami megkülönböztet és lényegileg kiemel a fizikai valóságból: a lelki aspektusunknál, amely révén egyáltalán értelmét látjuk a "dolgoknak", amely révén öntudatunk van, és amely révén tudjuk, hogy az igaz és hamis, a jó és rossz nem mindegy, egymással fel nem cserélhető, tehát feltétlen jellegű minőség. Így ami feltétlen jellegű bennünk, az egyben ember voltunk valódi méltóságának fundamentuma is. Ehhez képest a mégoly értelmetlennek tűnő testi szenvedés másodlagos jelentőségű. Persze, elméletben.

Emberi jogok

Ezekről eddig egy szó sem esett. Miért? Mert amiről itt szó van, az nem emberi jog. Az életet élni kötelességünk, amelyet a kereszténység szerint nem mi választottunk, viszont felnőttként már nem tehetjük le következmények nélkül ember voltunk valódi lényegét, a véges feltétlenséggel járó szabad felelősségvállalást, elsősorban önmagunkért. Aki az élet misztériumát emberi jogi kérdésként fogja fel, redukálva azt a halált megelőző szenvedés értelmes vagy épp értelmetlen voltára, az távol van e misztérium megértésétől. Talán elég annyi, hogy az ember még mindig nem tud életet teremteni, csakis elpusztítani.

Legvégül

Nem én szenvedek, hanem Ön, kedves Dániel. Meggyógyítani sem tudom, csak imában gondolni Önre. És eszembe idézni minden alkalommal, amikor a kompletóriumot záró szavakat hallom vagy mondom: a nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten! Adja meg Önnek is, és reménykedem, hogy az Ön szenvedései a világunk tökéletesebbé válásának az oltárára kerülnek.

Mi közöm mások szexuális érdeklődéséhez?

Hodász András is coming outolt, vagyis elmondta, hogy ő (is) meleg. Az első mondat, ami megfogalmazódott bennem, ez volt, akár megsértek vele bárkit, akár nem, hiszen most végül is ezért írok: na, még egy b*zi.

És lapozhatunk, mert ez számomra nem hír, nem értem meg tőle jobban a világot, nem hat a mindennapjaimra, az érintett ex-papot (tisztán emlékszem arra a felvételre, ahol elveszítettem az addig fennáló bizalmamat vele szemben) sem jobban, sem kevésbé nem fogom szeretni (meg tisztelni és becsülni).

Itt egy privát beszélgetés került szándékosan napvilágra, olyasmi, ami, ha titok marad is, úgyszintén nem változtat semmin. És igen, komoly bajnak tartom, hogy a privát és a nyilvános így elveszítette a saját határait. De ez csak a teljes kép töredéke, és a teljes képet nem tudom egzaktul felrajzolni, csupán összefoglalni: a világ elromlott, és ez a romlás mindenhol felbukkan. Hollandia férfit választott első helyezettnek egy női szépségversenyen, az USA-t egy fura viselkedésű őregember vezeti, és hihetetlen, hogy a másik jelölt meg egy nárcisztikus félbolond volt. Nálunk eközben békésen és derűsen bontják a kordont, illetve festenek át egy nyomorult padot. Az akkumulátorgyárak ellen tüntetünk, de nem kérdezzük, sőt, kegyesen tudni sem akarjuk, hogy hogyan bányásszák a lítiumot vagy a kobaltot (igen, ez is gyerekmunka). És ha valaki netán felvetné, hogy az erkölcs feltétlen jellegű, máris kapjuk a választ arról, hogy dehogyis az, minden relatív, még az is, hogy minden relatív (vagyis semminek semmi értelme), és ezzel bezárjuk a kört.

Szegény András ezt a folyamatot táplálja: a kitárulkozása számomra így, személytelenül, annyit ér, mint amikor egy "Győzike" véleményt mond a "világ dolgairól".

Mert a hiba abban van, hogy a lényegesen személyest nem lehet így a "világ" elé dobni, mert tönkremegy. A nemiség fontos, sőt, úgy tapasztaltam, nagyon is lényeges kérdés, de beszélni épp emiatt nem a közösségi médiában kell róla. És azt hiszem, nem is kell, hogy ismeretlenek megtudják. Manapság melegnek lenni (az én szememben) nagyjából ugyanannyi, mint heterónak. Boldogságot egyik állapot sem garantál, és a szexualitás nem is az ember legfőbb meghatározottsága.

Ellenkezőleg, ami a lényeges lenne, az cseppet sem testi: az ember szellemi lény, olyan, aki képes a szabad döntésre, meg tudja érteni a különbséget igaz és hamis, jó és rossz között, és tudván tudja, hogy nem mindegy, mit választ ezek közül. És ez az a feltétlen, amit manapság ostoba módon relativizálunk: pedig azt, hogy nem mindegy, hogy jót vagy rosszat teszünk, mindenki érti. És ha nem is érti, vagy ha még sosem gondolt erre, akkor is teszi minden egyes nap: nem mindegy, hogy megölelem vagy megverem a gyereket (a házastársamat, testvéremet), nem mindegy, hogy kiállok az igazságért vagy csatlakozom a hazugsághoz stb.

Most megtudtuk tehát, hogy egy szellemi lény teste akképp működik, hogy szexuális értelemben az azonos neműekhez vonzódik. És szellemi értelemben? Ha emlékszik még valaki, Bödőcs mondta egyszer, hogy minden nő a melleivel elégedetlen, mert olyan még nem volt, hogy valaki olvasottra akarná műttetni az arcát. Hát, így vagyunk: kit érdekel, hogy a világunk nem épp fénykorát éli erkölcsi értelemben, ha legalább a testünk azt tehet, amit csak akar? Talán egyszer egy katolikus ex-papnők szépségversenyén is nyerhet majd ortodox zsidó, nemde? András, addig is, élj boldogul, szívből kívánom.

Update 2023. 07. 31.

Hodász András és a Szemlélek útjai elválnak egymástól. Ez pedig azt jelenti, hogy András "becsajozott/pasizott" (ahogy tetszik, ez nekem sosem lesz érthető), vagyis a Szemlélek szerkesztősége amiatt döntött az elválás/kirúgás mellett, mert a gyakorlati homoszexualitás már védhetetlen katolikus szempontból (ha fejreáll is bárki, akkor is, igen, védhetetlen). Amíg "elméleti" síkon marad, addig semmi, pontosabban megmarad afféle "gondolatbűnnek", mint a más feleségére gondolni vagy ilyesmi.

Mindazáltal melegen ajánlom a teljes szerkesztőségnek, hogy ezek után egy se legyen köztük, aki házasságon kívüli társkapcsolatban él, szeretőt tart vagy bármilyen súlyos bűn állapotában él tartósan és megátalkodott módon. Mert ez az egyébként széles körben jellemző szemforgató képmutatás újabb esete lenne csak (a szokásos kettős mércével vegyesen), ha bezzeg a homoszexuálist kiteszik, míg a "sima" házasságtörőt megtartják. Mert amit a zsidók egykor Pilátusnak ordítottak, hogy "vére rajtunk és utódainkon" (ti. Jézusé, akit Pilátus ártatlannak talált, de gyáva volt elengedni), az most, ránk is igaz: ha úgy ítélünk el bárkit, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, csak másképp, azzal magunkat is elítéljük, és csak abban reménykedhetünk, hogy Istenben a hatalom, a szeretet és az erő, valamint a megbocsátás végső soron ugyanaz, és ha mi nem is igyekszünk a hét minden napján a saját üdvösségünk felé, talán elénk jön az Isten maga, és megment. Andrást és engem is.

Biciklisgázolás: a közlekedési morál mindannyiunk morálja

Az Árpád hídon történt biciklisgázolás sokakat elgondolkodtató tragédia. A kerékpárosok demonstráltak a helyszínen, és mindenki a magyar közlekedési morált emlegeti, annak alacsony színvonalát. És persze igazuk van.

A morál azonban nem olyasmi, mint például az, hogy valaki jó-e matematikából. A morál az ember mint ember, mint teljes ember meghatározottsága, minden tettét kísérő vagy inkább "motiváló" cselekvési kerete. Az ember, akinek a morálja (erkölcsi érzéke, ezáltal pedig egy-egy tette) lényegesen hibás vagy sérült, az számíthat a közösség neheztelésére. (És ellenkezőleg: ha olyan hibája van, amely az erkölcsön kívül esik, pl. rossz matematikából, akkor a közfelháborodás is elmarad.)

Miért fontos mindez? Mert a közlekedési morál sokunk általános erkölcsi állapotának jobban látható kivetülése. Mi magunk, te, én, a többiek vagyunk azok, akik alacsony erkölcsi színvonalon állunk, és ez meglátszik a közlekedésünkön is.

Történetesen szeretek biciklizni, mostanában országútival. Ez jó minőségű biciklit, technikai ruházatot és láthatóságot követel, és ezeket be is tartom. (Radaros hátsó lámpám még nincs, de meglátjuk még, meddig tart a szezon.) Igyekszem elkerülni a zsúfolt utakat, nem cikázom az autók között, néha inkább megyek a zebrán ("rollerezve", lassan), mint behajtva egy nagy és forgalmas kereszteződésbe, és ha lehet, lámpás átkelőket választok, és még így is volt, hogy hajnali hatkor(!) ütöttek el majdem, csak mert az illető nem akart elvesztegetni öt másodpercet miattam.

Eközben pedig vezetek is, elég sok éve ahhoz, hogy tapasztaltnak mondjam magam, ami leginkább óvatossággá vált bennem: nem bízom túlzottan a többiekben, mert nem ismerem az "érdekeiket", a jellemüket, és mert számomra nem érték "megnyerni" egy közlekedési helyzetet. És sakkozom is, így megszoktam, hogy több lépéssel előrébb kell gondolkodnom, nem a pillanatnyi nyereség számít. És végül, nincs az a röpke pár perc előny, amit megnyerhetnék, ha ez azzal a kockázattal jár, hogy cserébe elveszíthetem a saját családtagjaimat, vagy másoknak okozok súlyos sérülést vagy halált.

Amikor azon gondolkodtam, hogy miért gondolhatta érvnek vagy magyarázatnak a gázoló azt, hogy a BMW-s "rátapadt", és ő csak emiatt gyorsított, nem tudtam másra gondolni, mint hogy valamit mégiscsak kell mondania, valami racionálisat, ami kissé enyhíti a bűntudatát, ami eltávolítja tőle a felelősség súlyát. De ez a hibás morál, a megzavarodott erkölcsi iránytű (a téves lelkiismeret) kiáltó jele és példája. Mert az is egy döntés, hogy gyorsítunk (egészen a versenyzésig), és az is, hogy nem. Hogy nincsen őrnagy Tóték nélkül, hogy a sorstalanság is sors stb. Hogy a döntéseink mások életébe kerülhetnek.

A 33 éves gázoló egy életre megbűnhődik ezért a tettéért, ez már most is történik, itt csak mennek tovább a dolgok, lesz tárgyalás, elítélik, nagyjából a maximumot fogja kapni a társadalmi felháborodás és a nagy médiafigyelem miatt is, majd jó magaviselettel, talán megváltozva, talán felelősebb emberként, éli tovább az életét, ahogy tudja, de azzal, hogy ő marad "a gázoló". Ez így részemről rendben van.

És mi lesz velünk? Csak mert azóta is volt olyan biciklis, aki este világítás nélkül ment ki a forgalomba, autós, aki nem tartott elegendő oldaltávolságot kerülésnél vagy épp átment a piroson, robogós, motoros, akinek mindenhol szabad (és egyben persze "kell" is) mennie, és gyalogos, aki még hiszi, hogy a felfestett zebra fizikai védelmet is nyújt a gázolással szemben.

És mi lesz a szabályokkal? Bevezethetnék az átlagsebesség mérését, de "nincs napirenden", ezt mondták. Miért nincs? Mi gátolja? Ki döntött így? Nem lehetne újra dönteni róla? Miért tartjuk fenn ezt a helyzetet? Az, hogy "nincs napirenden", nem erkölcstelen a maga nemében? Hogy megtehetnénk, ami fontos, de nem tesszük? Ez nem olyan (bűn)tett, ami a mulasztásból adódik? Tényleg még nekünk, autósoknak kell amiatt cirkuszolnunk, hogy a rendőrség végre igazságosabban büntethesse a gyorshajtókat?

Letettem arról, hogy megmondjam a végén, hogy mit tegyél eztán, azt pedig, hogy én hogyan közlekedem, már némileg leírtam: magamért és másokért felelősen. Mintha mindenki, aki az úton halad, anyám, apám vagy a házastársam, gyerekem lenne. Mintha mindenki azon túl is különlegesen értékes lenne, hogy csak pusztán létezik (ezt az értéket a világ amúgy sem érti, pedig emiatt háborodunk fel a pedofilokon és az erőszaktevőkön is).

Az úton lévőknek szerencsés érkezést kívánok. Az elgázolt biciklis családjának őszinte részvétemet küldöm. A gázolónak és családjának pedig azt kívánom, hogy lelkileg épüljenek ebből a szomorú esetből. A végén minden jóra fordul, és ha még nem jó, akkor az még nem a vége. Így mondják legalábbis.

A rendőrnek nem dolga gyereket verni

Nézegettem a híreket a diáktüntetésről (?) és az azt kísérő és követő mindenféle megnyilatkozásokról, beleértve a parlamenti kérdéseket és válaszokat is, de okosabb ezektől nemigen lettem, úgyhogy leírom (megmondom, kinyilatkoztatom, kőbe vésem), hogy mi legyen és mit gondoljunk.

A rendőrnek nem az a dolga, hogy gyerekeket verjen

Valamiért sosem tartottam a rendőröktől, nem féltem attól, hogy ők mint az államhatalom képviselői valamiért jogtalanul, indokolatlanul durván stb. bánnak majd velem, netán csak szemétkednek vagy ilyesmi. És ez kezdettől, mármint fiatalkorom óta így is volt. Pedig olyan is történt velem, ami lehetővé tette volna a kicsit erélyesebb fellépést, de megúsztam, mintegy. És ezt kívánom a mostani generációnak is, hogy a rendőrre mint a vele szövetséges hivatalos személyre gondoljon, számítson rá, ne kezelje ellenfélként vagy ellenségként. Mert nem csak tüntetéskor vannak rendőrök, hanem máskor is, és jobb úgy gondolkodni róluk (is), hogy ugyanazon a hajón utazunk, csak nekik más a feladatuk abban, hogy célhoz is érjünk. (És ne csodálkozzunk, ha lemegyünk a raktérbe egy fúróval, és utánunk jönnek, és hátracsavart kézzel hoznak fel.)

De a rendőrnek nem dolga gyereket verni. Gyereken a 18 alattiakat értem, naptárilag, ilyen könnyen kiszámítható módon. Egyszerűen ne bántsa őket. Ne üsse meg, ne fújja le könnygázzal, pláne ne vitathatóan közelről, indokolatlanul nagy mennyiséggel stb. Aki rendőr, és ez a szakmája, az érti, hogy gondolom. Ha máshogy nem megy, gondoljon arra, hogy hogyan fújná le a saját gyerekét.

És persze, öreg vagyok már, mindig is rendpárti voltam, tehát a rendőrnek szabad is intézkednie, nem kell mosolyogva tűrnie mindent. De ha kiemel egy kölyköt a tömegből, és utána beviszi, akkor az a minimum, hogy reggelre meg is vádolja valami nagyon konkrét dologgal, és csak azután engedje ki. Mert a kölyök most tanulja, hogyan működik a felnőtt világ, és az nem épp a legmegfelelőbb lecke, hogy bármi megtörténhet, az is, ami cseppet sem igazságos vagy érthető.

Mi vagyunk a nagyok, és a kölykök a kicsik. Ez egyszerű tény, de nagy jelentőségűnek látom. Nekünk kell megmutatnunk, hogy ami apáinknak nem sikerült, és milyen sok efféle van!, azt hogyan kell jobban csinálni, hogyan kell megcsinálni egyáltalában. A gyerekeket boldognak akarjuk látni (és nem ügyvédnek, orvosnak, programozónak), akik boldogan élnek boldog életet. A rendőr ebben segíthet, és újra elmondom itt is, hogy a harmonikus nevelés lényege, hogy szeretet, jutalmazás és büntetés egyensúlyban legyen. (Harmonia Árész és Afrodité gyermeke volt, ha valaki nem tudná.)

A politikának nem feladata és nem megengedett eszköze kihasználni a gyerekeket

Akármelyik oldalról van szó, a politika nem építheti magát a gyerekek közvetlen kihasználására. Még a fiatal felnőttekre, az alig nagykorúakra sem erkölcsös, de ott a jog már másként rendelkezik. Ezért mélyen elutasítom, hogy egyrészt az így-úgy ismertté vált arcokat a haszonszerzés érdekében előre tolják, és ugyanígy azt is, amikor ezt a viselkedést a másik oldal (a kormánysajtó és szatelitjei) nem a ténylegesen felelős felnőtteken, hanem az adott fiatalon verik le.

Itt ui. nincs egyértelmű igazság, ez nem matematika, nem elvont dolog. Itt valódi emberek valódi motivációi alkotják a képet, értelmezni kell ezeket, nem elég az "azt gondoltam, hogy azt gondolta" leegyszerűsítése. És aki mégis ezt alkalmazza, arról tudom, hogy csak a maga pillanatnyi hasznát lesi, semmi többet.

De nem épp ezt NEM akarjuk megtanítani a gyerekeinknek?

Ps. Kedves rendőrök, politikusok, mindenki! Lányos apát sose bosszantsatok fel!

 

Vágó István, a pápa és Tóta W. beszélget...

Zsúfolt volt ez a néhány nap, és meghatározta a pápa, I. Ferenc látogatása, illetve Vágó István halála. És persze mindazok, akik erre menet közben felkapaszkodtak, mert nyilvánvalóan releváns mondanivalójuk volt. (Én igyekszem konstruktív módon magamba fojtani ezt mindaddig, míg elég idő nem telik el ahhoz, hogy már ne legyen releváns annyira, hogy "mainstream" lehessen.)

Az egyik ilyen felkapaszkodó Kiss Ádám volt, ő gyorsan megkapta a lehurrogást, egyébként teljes joggal. Nem mintha ne lehetne viccelni bármivel (mondom: bármivel), de nem lehet viccelni bárhogy.

A másik okoska Tóta W., akinek nem róhatom fel teljes szívemből, hogy amit posztolt, abban érvelés nincs (és ami nyomokban annak lenne tekinthető, az meg olyan sekély, mint a szeptemberi Balaton), hiszen csak újságíró (firkász) a szentem, így ami elvárható tőle, az a retorika, és ezt jobbára szokta is hozni. És igazán szép, bár inkább sörözés közbeni beszélgetés "következtetése" lehetne az, hogy a pápa is ateista, mert túl művelt ahhoz, hogy hívő legyen.

Vágó István halála váratlan volt számomra, de mint kiderült, mások számára is. Sajnálom az ilyet, meghalni jó lenne úgy, hogy az ember felkészült, számot vetett, elbúcsúzott, és nem csupán ő, de az őt szeretők (és esetleg tisztelők) is úgy érzik, szép véget ért a története. Amit még különösen sajnálok, az a DK-s "alászállása" volt. Meg kellett értenem, hogy sokakról mintegy utólag derült ki, hogy mely kutya kölyke, hogy úgy mondjam, és nem gondoltam volna, hogy Vágó végső soron nem mozdult el a nyolcvanas évek végéről. Mert Gyurcsány hívének (párttársának) lenni 2006 óta nagyjából a teljes erkölcsi megsemmisülést jelenti, értem ezt a vele szövetségre lépni típusú összellenzéki magatartásra is. De e tekintetben nem tartom magam mások megfellebbezhetetlen lelkiismeretének, sosem gondoltam, hogy emiatt a világ kerekének forgása szemmel látható módon megváltozna. Viszont Vágó ateizmusa, amit a szkeptikus társaság (talán illene nagybetűvel, nem tudom) színeiben vallott, minimum aggasztott. Nem azért, mert súlyosabb lenne a DK-tagságnál, hanem mert a radikális szkepszis tökéletes önellentmondás, az ateizmus mellett érvelni pedig (akár szkeptikusként is) igencsak nehéz, tehát ebből az következik (számomra), hogy a szkeptikus ateista nem csupán nehéz feladatot vállal, de még butaság is, amit csinál. (Gondolj arra, hogy szkeptikusként eleve kétkedéssel fogadsz egy magyarázó elméletet, de eközben a szkeptikus álláspontodat egy ugyanilyen magyarázó elmélet kifejtése révén védelmezed, és semmiféle szkepszissel nem illeted. Magyarul: a szkeptikus filozófia álláspontja filozófiai érvekkel nem védhető meg.)

És itt járt a pápa, akinek az érkezése előtt sokan megmondták, miért jön: mert fontos számára a magyar nép, a magyar politikai kurzus, a magyar akármi; és hogy bezzeg más országba még sosem ment kétszer, és hogy miről "kell" (sic!) mindenképpen beszélnie (és mivel épp arról beszélt is történetesen, ez pedig a befogadás témája volt, az illető, aki ezt előzetesen elmondta, most nyilván elégedett. Én történetesen nem voltam egyik eseményen sem, pedig katolikus vagyok és kedvelem is a pápát (ezt és az elődjét is), de sosem az érzelmek vagy a személyes karizma érdekelt, hanem a (katolikus) igazság. És van ezzel baj épp elég, mármint hogy ezt az igazságot hogyan alkalmazzuk a világunkra, mert hát, látható, hogy a világunk újra és újra lerúgja magáról, és a szabadságra hivatkozva (mindannyiunknak külön igazsága lehet - még jó, hogy külön gravitációt egyelőre nem biztosítanak de jure, de szüléshez való jog, sőt, halálhaz való jog bezzeg már van itt-ott) csaló (igazából csak hibás) módon relativizál mindent és mindenkit, így válik a pápa minden kényelmetlen üzenete is semmivé, hiszen mondta, de nem úgy értette, illetve nem ránk gondolt, ez jobban illik a büdös lábú x népségre, akik pont nem mi vagyunk stb.

Szóval, ez a hétvége sok mindent felhozott. A pápa jelenléte és mondanivalója az örök és változhatatlan igazságot (aki egyben egy személy is: Jézus Krisztus) jelenítette meg. Vágó István halála pedig mindannyiunk, még egy hozzá hasonlóan közismert, (egykor) közkedvelt személyiség megdöbbentő esendőségét: tegnap még volt, ma már csak az emléke van. És az az örvény, amelyet a média gerjeszt, táplál és tart fenn, de ami csak ritkán tesz hozzá valami érdemit az életünkhöz, beszívja mindezt, megpörgeti, összekeveri, és még kiderül a végén, hogy Vágó István inkább meghalt, mint hogy megérje a pápalátogatást 2023-ban. Pedig abban biztos vagyok, hogy annyira szkeptikus nem volt, hogy ne hitt volna a szeretetben. Márpedig az nem más, mint a mi szívünk egybeesése Isten szívével, ahogy egy nagy jezsuita bölcs egyszer mondta. Adjon az Isten mindkettejüknek örök boldogságot.

Roubaix 2023. - észak pokla és a feltámadás

Tegnap egyszerre ment a baszk kör utolsó etapjának és a női Párizs-Roubaix-nak a közvetítése. Kedvelem a két srácot, értik a dolgukat, tegnap mégis megcsúszott valami, igaz, csak egy félmondat volt. Azt kérték, hogy a nézők küldjenek mindenféle képeket, és ezek közt elhangzott, hogy jöhetnek a húsvéti sonkáról is. Egy néző szinte azonnal visszaszólt, hogy előbb az esti feltámadási szentmise, a sonka csak aztután jön, mire az egyik kommentátor: ez egyébként is "teljesen indifferens". A másiknak volt annyi esze, és kjöszönöm is neki, hogy ilyen gyorsan szikrát kapott, mert azonnal korrigálta: "neked talán igen, de másoknak nem". Ez a más vagyok én is.

Ez a "teljesen indifferens" a mi poklunk. Ebben égünk el mindannyian, miközben néha fel sem tűnik a saját nyomorunk. Mert az, hogy létezünk, természetesnek tűnik, magától értetődőnek. Még azon sem .csodálkozunk el soha, hogy emberként létezünk, és nem egy kavics vagyunk egy köztéri virágágyásban, vagy káposzta a kertben, netán földigiliszta. Néhányan talán gondolkodunk azon, hogy jó lenne száz, akár kétszáz vagy még több évig élni, de arra aligha mondanánk igent, ha egy varázsló ezt úgy kínálná fel, hogy akár ezer évig is, de páfrányként.

És akkor itt ez a húsvéti ostobaság a csávóval, akit a vicc szerint tavaly is így kaptak el, összeverik, megkorbácsolják, de néhány hibbant azóta is szentül hiszi és hirdeti, hogy nem, nem halt meg, feltámadt, üres volt a sír, láttunk valakit, aki állt olyan mellett, aki hallotta, hogy mondták.

Jézus Krisztus nem "indifferens". Nem azért, mert ne lehetne neki nemet mondani, habár végső soron persze nem lehet. Főleg azért, mert az életünk maga nem indifferens: mind tudjuk, mit jelent ez: nem mindegy, mit teszünk. Nem mindegy, hogy rablógyilkos vagy mentőorvos lesz belőlünk (igen, ezek nem zárják ki egymást elméletben), és nem mindegy, hogy ha alkalom nyílik rá, segítünk vagy közömbösek maradunk. És ehhez kapcsolódóan, tudjuk, hogy ami van (ezt kutatja a tudomány) és aminek lennie kellene (ez minden erkölcsi tudat alapja) nem ugyanaz, sőt, az összekötésük, a kapcsolat közöttük sem épp triviális.

A húsvét titka azért nem indifferens, mert emberként nincs más választásunk, mint embernek lenni, és az emberi dolgok nem lehetnek indifferensek számunkra. Márpedig az élet és a halál titka (pontosabban: tudni arról, hogy létezünk és [evilági] létünk véget is ér) kifejezetten emberi dolog. Nincs választásunk ezzel kapcsolatban.

Jézus kinyilatkoztatta, hogy neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. De nem látjuk ezt a hatalmat, sokszor gyanítjuk, hogy mint a háborgó tavon, a csónakban, most is alszik a Mester. Netán tényleg meghalt, és a feltámadás is csak kitaláció. Mintha Isten halott lenne, ahogy a filozófusok már rég hirdetik. De akkor mit jelent ez a neki adott hatalom, ha egyáltalán jelent valamit? Egyet jelent: Jézus összekötötte a mennyet és a földet. Az ő keresztje az átjáró, ezen a kereszten át lehet eljutni a mi poklunkból az élet fényébe. És nincs más út.

Azt kívánom a ma rajthoz állóknak, hogy a győzelmen és a sikeres célba érésen túl éljék meg erőfeszítéseik mélyén legemberibb, küzdő önmagukat, és a megérdemelt sikeren és elismerésen kívül, odabent, érezzék meg, milyen határtalan az ember. És ez az érzés váljon az üdvösségükre.

Áldott húsvétot kívánok mindenkinek!

Az öreg bohóc

Itt a hír.

Természetesen eléggé liberális vagyok ahhoz, hogy ha valaki kordont akar bontani, netán fejen állva fagyit enni, akkor hagyjam, hadd csinálja, akkor szólnék csak bele, ha másokat indokolatlanul zavarna ezzel, vagy ha erőszakkal akarna másokat is erre kényszeríteni.

A jövő kormányereje

Ha a Momentum (és Hadházy Ákos személyesen) nem a kormányzást szeretné megszerezni egy későbbi időszakra, akkor már most csalódott lennék. Középszerű, megélhetési politikus van elég, aki bemegy a tévébe, nyilatkozik valami közepes ostobaságot (vagy épp közepes okosságot), és az esti mesét már a gyerekkel nézi, mert lejárt a munkaidő. Ilyenekből nem kell több, és őszintén szólva sem konkrétan, sem szimbolikusan nem értem, mi haszna (értelme) a kordonbontásnak a későbbi kormányzás szempontjából. Tesztelik a rendőröket? Olyan rossz nem lesz, mint 2006-ban volt, amikor, tudjuk, de ismételjük meg a fiatalabbak kedvéért, mert 17 (!!!) éve történt: azonosító nélküli rendőrök verték össze a békés és kevésbé békés tüntetőket október 23-án este, fejre célzott gumilövedékekkel és viperával okoztak súlyos és indokolatlan sérüléseket, beleértve egy országgyűlési képviselő nyílt színi összeverését is, aki nyilvánvalóan nem támadólag lépett fel. Na, hát ez most nincs, és innen nézve, hogy a fiatalok hazamehetnek, és megvan minden foguk a vacsihoz, akár valaminek is nevezhető. Mert az lenne ám a diktatúra, ha se meg nem választja őket a nép, se protkó nélkül nem megy az étkezés, és a vacsit is a börtönben szolgálják fel.

Dehogyis kormányerő ez

Egyébként elfogadom, hogy a manapság olyan unalmas politikai életben, hiszen nincs itt semmi, ami miatt aggódni kellene, hacsak nem az ukrajnai háború, a még velünk lévő (jövő tél végéig minimum fejfájást okozó) energiakrízis, és általában, ahogy most állnak a dolgok, a világ jelentős átformálódása, amelynek mi is része vagyunk. Nincs tehát semmi, amin gondolkodni kellene, semmi, amit egy jól célzott kordonbontás meg ne oldana.

És itt be is fejezem, mert egyrészt eltelt pár nap, mire folytatni tudtam volna a "demonstráció" (mit demonstrált mindez?) napján megkezdett posztot, másrészt a Napirajz már lelőtte az egészet, és nem tudom felülmúlni. És hogy ki az öreg bohóc? Nem érdekes, tényleg.

A transz nők is nők? Ünnepeljük őket is?

Itt az eredeti.

"Isten nem teremt selejtet." (Böjte Csaba)

Szándékosan késlekedtem ezzel a poszttal, mert nem köpködésnek szántam, így, mire kiteszem, már nmindenki megünnepelhette vagy átugorhatta a nőnapot.

Egy-egy mondatot emelek ki a fenti cikkből (vagy miből, leginkább afféle "politikai nyilatkozatnak" tudom tekinteni), és azt kommentálom. Miért politikai nyilatkozat? Mert érvelést nem tartalmaz, és semmi mást nem tesz (már a címével is), csak egy álláspontot hirdet, népszerűsít, reklámoz, marketingez, promótál. Érzékenyít. Na, hát én meg erre vagyok érzékeny, a süketelésre.

A nemzetközi nőnap a nők sokféleségéről is szól, a különböző társadalmi és gazdasági, családi háttérrel, vallással és fizikai adottságokkal rendelkező nőkről. Köztük a transz nőkről is.

Az első mondat szükséges ahhoz, hogy a szerző leírhassa a másodikat. Hiszen ha sokféleségről van szó, akkor abba bele lehet tenni (erőltetni) szinte bármit, amit valami laza kapocs ahhoz köt vagy akár köthetne is. Jelen esetben a transz "nőket", akik férfiak, legalábbis a kromoszómáik alapján. (A "mitől nő a nő" kérdés megválaszolása a szerzőnek láthatóan nem volt célja.)

Annak, ahogyan az állam az egyént neme szerint kategorizálja, az önrendelkezésen kell alapulnia.

Miért? Sosem rendelkeztem úgy, hogy az állam (és bármely személy/szervezet) engem férfiként tartson számon, egyedül a születésemkor bejegyzett adataim utalnak erre. Azóta semmi. A fenti kijelentéssel nagyjából egyenrangú "érv" valahogy így hangzik: ha valaki férfiként nőnek, nőként férfinek, netán mindkettőnek, esetleg egyiknek sem érzi magát, az a betegség és a perverzió mint két véglet közötti állapot. Ha betegség, akkor értő és érzékeny terápia, ha perverzió, akkor társadalmi odafigyelés kell, mert potenciálisan árthat a közösségnek (persze akkor is, ha betegség).

Most írom le, mielőtt bárki is félreérti: a fenti mondatokat nem érvnek szántam és nem képviselem. De aki ezt mondaná, azt azért megértem, ha el nem is fogadom. És megértem azokat is, akik úgy vélik, a nemi identitás nem más, mint egyszerű önrendelkezés kérdése, még ha ezt alátámasztani nem is szokták semmivel. Ennyire futja.

Zárójel: megfigyelted, hogy manapság, különösen, ha az egyénről van szó, mennyire az számít, hogy az illető mit "érez", és mennyivel kevésbé az, hogy mi a "helyzet"? A "helyzet" ui. kromoszomális értelemben, az elsődleges nem jelleg tekintetében általában másként fest, mint az egyén szubjektív, benső érzése. És mégis, ez utóbbi számít. Ez kétségkívül önálló könyvet érdemelne, nálam érdemesebbektől megírva.

A transz nők valódi nők?

A fenti kiscím kérdőjel nélkül, mintegy kijelentésként hangzik el az eredetiben, felteszem, megelőlegezve az azt követő bizonyítás konklúzióját.

Ünnepeljük a nőket nőnapon úgy, hogy tudatosítjuk, a nők közössége egy interszekcionális, sokszínű csoport, amelynek részét képezi mindenki, aki női identitással rendelkezik, ideértve az interszex és transznemű nőket is.

Ha valaki figyel, újra észreveszi, hogy nem érvelésről, hanem retorikáról van csupán szó: a nők sokfélék, és e sokféleség egyik összetevője azon emberek csoportja, akik magukat nőként definiálják, holott férfinak születtek. Esetleg azóta már átműttették magukat, ami azért még nem az egyetemes emberi kultúra része.

Így az ellenvetésem triviális: a transz "nők" nem valódi nők, és erre egy nagyon egyszerű tesztet javasolnék: tízből (százból, ezerből) hány hetero férfi választaná magának párként a transz nőt (aki a cikkíró szerint "valódi nő" tehát), szemben egy valódi nővel? Tudom, ez nem épp könnyen mérhető dolog, bízzuk is inkább azonnal a brit tudósokra, meglesz az eredmény. Az érvem tehát ez, ha nem is túl elegáns: valószínűsítem, hogy empirikus kísérletekkel kimutatható lenne, hogy a cisz-nemű férfiak a transznemű nőket egy párválasztási kísérletben, amelyben tudják, ki cisz és transz, szignifikánsan kisebb arányban választanák, még akkor is, ha bizonyos tulajdonságaik révén túl is szárnyalnák a cisz-nemű nőket.

A cisz nők érdeke támogatni a transz nőket a jogaik kivívásában, mivel ugyanaz a strukturális elnyomó rendszer okozza a sérelmeiket. Ezeket lebontani is csak együtt lehet.

A fenti mondat az egész cikk retorikájába illik: a férfitársadalom a hibás, amely elnyomja a cisz-nőket is, és persze a transzokat is. Előbbieknek tehát stratégiai érdeke összefogni az utóbbiakkal, hogy ez az elnyomás véget érjen.

Ez természetesen lehet alapja a politikai cselekvésnek: közösen küzdeni valamely elnyomó ellen, a közös érdekek mentén. De itt vége is a közös útnak: a valódi nők ui. általában végül (előbb vagy utóbb, mostanában inkább utóbb) férjet választanak (mély meggyőződésem, hogy a nő választ), gyermekeik születnek, idővel nagymamák lesznek, a szerencsések dédnagymamák is. A transz "nőket" ez ritkán éri utol, hiszen - férfiak. Szép volt fiatalon a jogainkért harcolni, de, ahogy a vers is mondja, ez csak afféle "névrokonság" volt.

És ez a lényeg lényege: nőnek és férfinek lenni nem egyszerű "politikai kategória" vagy politikai cselekvés. Genetikai, biológiai alapjai vannak, amelyek felszámolását ugyan elkezdte az emberiség, de ezzel nem az alapok szűntek meg, csak eggyel több dolgot tudunk megtenni (elkövetni).

Aki mindebből csak annyit lát, hogy a transz nőket elnyomják (ha eldobok egy követ, eltalálok valakit, akit valamely szempontból elnyom valaki vagy valami), és ez ellen fel kell lépni, az a politikai jogok részterületére redukálja a problémát, majd ezt abszolutizálja, és minden más fölé helyezi. Ha valaki tanult vallástörténetet, tudja, hogy bármely szekta így indult, kezdve az ariánusoktól, khiliasztáktól, át a valdenseken, beleértve Luthert és Kálvint is, a történelmi sorrend is mindegy. A transzneműek valóban fennálló problémái nem pusztán politikai jellegűek, és pusztán jogalkotással nem lehet megoldani. És talán megoldani sem lehet, illetve pl. én nem tudom. Miért? Mert nem az én problémáim. Nem cinikus vagyok, ne gondold. Akinek problémája van, annak van problémája, ez minden. Én még transz nőt soha meg nem aláztam, soha nem tettem olyat, ami e csoport bármely tagja számára hátrányos megkülönböztetést jelentett volna, mert kivel szemben lehetett volna hátrány? A férfiakkal szemben? Ők, azt mondják, nem férfiak. A nőkkel szemben? Azt mondják magukról, hogy nők, de mégsem azok, és én férfiként, erről, ha az érintettségem erre kényszerít, jogosult vagyok állást foglalni a magam nevében: nálam a transz nő nem nő. (És hipotetikusan is állást foglalhatok, pl. e sorok révén.)

A társadalom (és benne a politika) persze kezdi felismerni, hogy ami jó ideig nem tűnt fel, az mára már probléma is lehet, ilyen pl. a transz nők indulása sportversenyeken, ahol, férfiak lévén, sokszor legyőzik a nőket. (Meglepő, hogy e sorok nem épp fiatal írója ugyanazon verseny férfi Top 10-ébe csak elvétve fér be, bezzeg a női eredményekkel összevetve a saját teljesítményét, rendszeresen 3-7. helyeket szerezne. Miért nem terjesztjük ki a női egyenjogúságot erre is?)

Mik a transz nők?

Azok, amik: transz nők. Ezt a nevet nem vitatom el tőlük, sem szándékukat és törekvésük jogosságát az emberhez méltó és boldog életre. Hogy miért azok, nem kérdezem, és ha bárki megszólja őket, Böjte Csaba szavaival azt válaszolom a védelmükben: Isten nem teremt selejtet.

Betiltaná, mint egyszeri ficsak az energiaitalt

Elemileg fel vagyok háborodva, hirtelen felindulással összekötve. Íme a hírecske, zanzásítva.

Szóval, ami általában fel szokott indítani, az a sakálként arcukba üvöltő, mérhetetlen ostobaság és műveletlenség, főleg amikor még sajtóhírré is válik. A Magyar Energiaital Szövetségre gondolok. Mármint, hogy ők meghagynák a farsangot a gyerekeknek, és nem "tiltanák be", mint egyszeri Ficsak az energiaitalt. (Már látom, amint korunk népi irodalmát tanítva egy 23. századi magyartanár (idegen nyelvként fogják csak tanítani egy szűk kisebbségnek) megemlíti a "Betiltaná, mint egyszeri ficsak az energiaitalt." mondást, megjegyezve, hogy a Ficsak idővel elveszítette jelentését, és köznevesült. Amint a család, az emberi méltóság, a szabadság és a vallás is. Ez a lényeg, ugyanis.

Mármint hogy senki nem tiltaná be [a farsangot], csakcsupán arról van szó, hogy a Ficsak előszedte a naptárt, rátett egy katolikus értelmezőrostélyt, és az jött ki neki, hogy jé, a nagyböjt első napja (hamvazószerda, amit megelőz húshagyó kedd, de nem követ torkos csütörtök), amely idén február 22-re esett, egyben a farsangi időszak végét is jelzi, már persze hagyományosan, némelyeknél. Ez utóbbi (a nagyböjt) pedig húsvétig tart, negyven naposnak mondják stb., de ez kit érdekel, nemde? (Nem lehet eladni, csak pár tetves csokinyulat.)

Szóval, ez a Ficsak jónak látta, hogy egy magát keresztény értékek mentén tájékozódó országnak hívó országban (a kormány gyakrabban hívja így az országot, mint az ország magát, de ez is mindegy), amely már rég nem Mária országa, de még nem is a Magyar Energiaital Szövetségé, hangot adjon abbéli meggyőződésének, hogy a karácsonyi időszak után (vízkereszt, január 6.) kezdődő és húshagyó keddel záruló (ld. fentebb) időszak épp elég a farsangolásra, és aki megteheti, és ki ne tehetné meg, nemde?, az a böjti hetekben már ne rendezzen farsangot.

Ugyanígy, teszem hozzá, karácsonyt valamiért szintén mindig ugyanakkor ünnepeljük, és csak a boltok, és itt a nem is olyan rejtélyes összefüggés kulcsa, azok, akik a megelőző, egyébként szintén készületi idő (advent) felhasználását kizárólag akkor tartják eredményesnek, ha minél több szirszart tudnak az emberek nyakába sózni, illetve, hogy pontos legyek, minél több pénzt költsenek az emberek náluk, a szirszarok e tekintetben mit sem számítanak, azzal együtt is, hogy egyes kereskedők hiszik, hogy az ő szirszarjaik minimum a világmegváltás szekcióban foglalnak helyet, de ez mindegy is (ez is mindegy).

Szóval, a Magyar Energiaital Szövetség kalmárlogikája alapján az energiaitalok vásárlása korlátozásának gondolata (hogy legalább valami halvány esély nyíljon arra, hogy kisgyerekek ne vedeljék már kora reggel azt az löttyöt értékes nedűt) az a fajta skandalum, amely talán éppúgy az égbe kiált elégtételért, mint az özvegyek és árvák sanyargatása, mindazáltal az biztos, hogy nem hagyható szó nélkül, de lássa bárki, milyen megengedő a Magyar Energia Szövetség, ők, ellentétben a Ficsak önjelölt naptárbuherátoraival, nem vennék el a farsangot a gyerekektől, cserébe azt várják, mintegy paritásos alapon, másra nem gondolhatok, hogy a Ficsak szálljon le gyermekvédelem magas lováról, és farsangot és energiaitalt minden gyermeknek jelszóval szíveskedjen megjuhászodni.

Elnézést, elragadott a billentyűzet. Új, és olyan jól esik vele, érted, na. Szóval, szerintem a Ficsaknak mindkét felvetése jogos és ésszerű (észszerű) is. A farsangnak vége (karácsonynak is), húsvét még nincs (nyári szünet sincs), így ne farsangozzunk, ha nem muszáj (nyaralni sem most megyünk, legfeljebb csak a Magyar Energiaital Szövetség vezetői). És ha a Magyar Energiaital Szövetség bizonyítja számomra, hogy az általuk képviselt (előállított, forgalmazott) energiaitalok összetétele, hatásmechanizmusa, tápértéke, vitamintartalma vetekszik mindazon, hagyományosan egészségesnek tartott italéval, amelyek a kiskorúak táplálkozása szempontjából minden dietetikusnak egy emberként jut eszébe, akkor örömest megsüvegelem az igyekezetüket, hogy termékeiket még szélesebb kör és még nagyobb fogyasztási volumen (és ekként náluk realizálódó profit) érdekében akár iskolai (mit iskolai! bölcsődei és óvodai) étrendek gerinceként kezdjük alkalmazni. És tiltsuk be a csapvizet egyúttal.

És engedje meg a nagyságos Telex minden bizonnyal mindenhez is értő szerkesztője, hogy a keresztény értékek mellett való kiállás számomra továbbra is értéket jelentsen, és ugyanezen gondolat másik oldalaként az ezzel szembeni cinikus gúnyolódást (hiába próbálják a "mi csak leírtuk, nem mi gondoljuk ezt" hagymázával bevonni) a kereszténységgel szembeni együgyű fellépésként fogjam fel. És hogy lehet-e egy keresztény cinikus vagy szarkasztikus, netán megengedett a sima gúnyolódás? Tudtam volna szebben is írni, de a mintát, Pál Filemonhoz írt levelét most nem követtem.

Iszom valamit erre, aminek tuttifrutti íze van.

Az orosz-ukrán háború egy éve - alig változott valami

Még azt sem tudom biztosan, orosz-ukrán vagy ukrán-orosz a helyes megnevezés. A támadót vagy a védekezőt (aki "hazai pályán van") kell-e előre írnom? Nem viccelődésnek szánom, csak valahogy annak érzékeltetésére, hogy a helyzet, ami az elmúlt egy évben előállt, egyáltalán nem szolgál minden kérdésre triviális válaszokkal.

Ki kezdte és mikor?

Épp egy évvel ezelőtt, és az oroszok kezdték, mondhatjuk röviden. Csakhogy a Krímet 2014-ben csatolta el Oroszország (and the world just fuckin' watched, ahogy gen. Shepherd mondaná), a minszki egyezmény sem egy éve köttetett, és itt most megnyithatunk és üresen hagyhatunk egy blogposzt-sorozatot, amely feltárhatná, hogy milyen tényezők játszhattak közre abban, hogy egy évvel ezelőtt Oroszország hadserege átlépte az ukrán államhatárt.

Kinek az érdeke, kinek jó ez a háború?

Egy biztos: ebben Ukrajna egyszerűen, fizikailag tönkremegy. Elpusztul, megsemmisül egy része, amint már láttuk is. Amíg atomfegyvert nem vetnek be, ez visszafordítható, újjáépíthető, utána már erre sem lenne remény. Ukrajna ezt megszenvedi, a háborús traumák pedig egy nemzedék sorsát írják át gyökeresen.

De megszenvedi mindenki, aki közel kerül ehhez: valamilyen mértékben, de kénytelen a forrásai egy nagyobb részét a hadiiparra, beszerzésekre átcsoportosítani, amiből sem iskola, sem kórház, sem szociális támogatás nem lesz többé. Vasat gyártunk, hogy azzal másokat megölhessünk, ha kell. Persze, aki gyártja, és eladja drágán, annak jó. De ez olyan részleges eredmény, hogy nem számít.

Az oroszoknak biztosan rossz: már most elszigetelődtek, magamon, magamban is érzem, ha orosz szót hallok, hogy felingerel, pedig a szépirodalmukat és filozófusaikat egyaránt szívesen olvasom, nagyra becsülöm. De talán csak félek, hogy ugyanezen szerzők ma élő honfitársai esetleg, potenciálisan, rám törhetnek, távolról, megfoghatatlanul fenyegetnek, és ha elgurulna a pöttyöslabda, nem tudnék hová futni előlük. Senki sem tudna. Ők pedig, akik sok tekintetben olyanok, mint bármelyikünk itt, nem a fronton akarnak meghalni, azt hiszem. A háborút, mondják, az idősek robbantják ki, de a fiatalok vívják meg. Én sem fiatalon, sem idősként nem akartam háborút soha. Talán ők sem, így ők is vesztésre állnak most. Az, hogy van meki vagy nincs, lehet fontos szempont, de hogy a hadköteles gyerekem hazatér-e élve, az sokkal inkább. De az orosz katonák a mások gyerekei, így a nyugat megvonja a vállát: ők akartak odamenni. És tudjuk: dehogyis akartak, az utolsó percekben mondták meg nekik, mi fog történni. Becsületes háborúban (ha van ilyen) ez nem így történik.

A nyugati országok mintha kétféleképpen élnék meg a helyzetet. Az egyszerű emberek szintjén a háború magasabb megélhetési költségeket hozott, amiről ők személyesen aligha tehetnek. A nagypolitika pedig leporolta rég elfeledett elveit, és Ukrajna oldalán egyre inkább bevonódott a konfliktusba, így mára ott tartunk, hogy a kezdeti sisakok és golyóálló mellények után harckocsikat küldünk (küldenek), és a vadászrepülők is szóba kerültek már. A köztes állapotokat nem részletezem, felteszem, mindenki eléggé figyelt menet közben.

Az USA szerepe nem hagyható szó nélkül: mint Ukrajna messze legnagyobb háborús "szponzora", kulcsszerepe, mintegy döntési joga van abban, meddig tart ez a háború. Európa képtelen lenne ezt a mennyiségű segítséget kiváltani, amit az USA beletesz. Más pedig nincs, hiába gondoljuk, hogy majd Afrika vagy Dél-Amerika országai segítenek, nem fognak. India és Kína sem, utóbbi épp mintha az oroszokkal kezdene hadiüzletbe. Csodás, nemde?

Mi változott egy év alatt?

Nem sok. Putyin még mindig, bármikor kihozhatja döntetlenre. Ukrajnának győznie kell, mondják a politikusok. És Oroszországgal mi lesz, ő lesz a második? Vagy fordítva, Ukrajna a szépen csillogó ezüstöt kapja a végén? Egyáltalán, miképp lehet legyőzni egy atomhatalmat? (Nem gond, ha azt hiszed, Orbán Viktor "szócsöve" vagyok, úgysem tudnálak meggyőzni, mennyire nem, de valóban, történetesen ugyanazt gondolom, de már egy éve.) Az oroszokat történelmileg zsigerből gyűlölő népek persze legyőzésről beszélnek, ami egyszerű blöff: a colt erősebb az ászpókernél, és itt pl. a lengyeleknek legfeljebb jó lapjaik lehetnek.

Ami bebizonyosodott, az viszont valóban jelentős: a világ képes gyorsan változni, bár még ennek a közepén vagyunk: az orosz befolyás (energia, nyersanyagok, politikai súly) erősen csökkent, Európa másfelé fordult, drágán, nem épp zöld módon (LNG), de határozottan. A magyar álláspont az olaj és gáz esetében érthető, az atomot viszont már nem látom védhetőnek: Paks II aligha maradhat orosz fejlesztés, ennek az árát be kell dobni a veszteségek kosarába. (Ennek a nyeresége némi nyugati respekt lehet, de ki tudja.)

És bebizonyosodott az is, hogy a nagy orosz hadsereg a hagyományos hadviselésben egyszerűen gyenge. Kárt okozni tud, nem keveset, embereket gyilkol ezerszámra, a saját oldalán is, de fogatlan oroszlán, amíg nem nyúl atomfegyverhez. De mennyire okos Putyint gazemberezni, eközben pedig azt remélni, hogy ez a gazember tisztességes marad, és nem vet be atomot? Mert végső soron, ha az ő személyes szempontját nézzük, el tud bújni egy apokalipszis elől is, és ő maga túlélheti a világvégét, míg mi meghalunk, bárhol legyünk is e bolygó felszínén. Tényleg arra építjük tehát a tervet, hogy a gazember tisztességes?

Mi vár ránk?

Természetesen nem értek hozzá eléggé, és ha értenék, csak bátrabban mondanék szamárságokat. Az első, hogy remélem, nem lesz világvége. A második, hogy ha a látszat még ez ellen szól is, valami láthatatlan ok (amit a nagypolitika talán már formál a háttérben) révén a háború egyszer csak véget ér. De erősen esélyes egy harmadik lehetőség is, ami elhúzódó háborút, és végső soron Ukrajna bukását jelenti. Ennek logikája mögött az a fizikai tény áll, hogy Oroszország több emberrel rendelkezik, és hiába a csúcsfegyverek, azokat el is kell sütni, és Ukrajna gyorsabban fogy ki a harcosokból. És a NATO nem mehet oda harcolni helyettük, mert akkor az első pont meghiúsul, és annyi. Azt hiszem, a kettes és hármas lehetőség közötti valamilyen "kompromisszum" győz majd, de félek, hogy ez is túl sokáig tart majd. És addig emberek halnak meg mindkét oldalon, és ennek a tragédiáját nem lehet elég erős szavakkal hangsúlyozni.

Eközben a hivatalosan nem harcoló felek fegyverkezni fognak, és az ezen a módon elköltött pénz előbb-utóbb hiányozni fog máshonnan. De hogy lesz-e nép, amely leváltja a vezetőit emiatt, megfordul-e a közhangulat, fájni fog-e majd egy holland, német, spanyol, olasz "kisembernek" az elhúzódó válság annyira, hogy azt mondja, nem érdekel tovább, oldják meg nélkülünk, azt nem tudom. Racionális lenne, de benne maradni és segíteni is az.

Azon gondolkodom, érdemes volt-e leírnom mindezt, mert igazi újdonság aligha van benne. Kispolgári félelem, a gyerekeim jövőjének, az európai életmódom és kultúrám féltése annál inkább. Fegyverrel még nem írtak könyveket, csakis tollal és tehetséggel. És a lelkiismeretem is háborog, amikor arra gondolok, hogy kisgyerekek éltek, élnek háborús körülmények között, nélkülözve a mi életünk természetes velejáróit, talán már félárván vagy árván, keserű kilátásokkal. És némelyikük meg is hal. Az ő áldott vérüknek vajon ki adja az árát? Hogyan győzzön így Ukrajna, és kit győzzön le?

süti beállítások módosítása