A 2015-ös nagy menekültválság volt az ország talán első igazi, jelenkori találkozása azzal, hogy a bolygónk nem mindenhol élhető, mert a béke hiánycikké vált, és milliónyian gondolták komolyan, hogy a maradásnál még az is jobb, ha magukra kötik a gyerekeiket, és megpróbálnak ezer kilométerekkel arrébb új helyet találni maguknak. Ha róluk többet szeretnél tudni, nézz körül a Cordelia Alapítványnál.

Mégis, a magyar kormányzati álláspontot elfogadhatónak tartottam, bizonyos alapvetések mentén, aminek a lényege, hogy ott segítsünk, ahol a baj van, és ne ez a baj jöjjön (hozzuk) ide. Magyarország persze egyedül kevés volt ehhez, az EU végül a törököket "fizette le", hogy tartsák a menekülteket a túlparton. A többi mindegy, mondhatnánk, csak ne is lássuk őket, és legyen időnk olyan fontos dolgokkal foglalkozni, mint hogy szülhetnek-e derék fiaink, és persze nem derék lányaink helyett, habár ők meg férfiak szeretnének lenni, hanem természetesen velük együtt. Már persze nem sokan vannak, de azok legalább jó hangosak.

Magyarország nem lett befogadó ország. Utáljuk az egy árnyalattal sötétebb bőrűeket éppúgy, mint azokat, akik nem sajátították el kellő fokon szeretett anyanyelvünket, és ezért mintegy fenyegetést jelentenek nekünk, csak magyarul beszélő magyaroknak. És ha ezekből hiány mutatkozna, akkor egymást gyűlöljük.

Putyin "jótette": Magyarország láthatóan összefogott

Az Exsultet-ben ezt énekeljük: "Ó szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!" Egy katolikus elvileg szokva van hozzá, hogy Isten kihozza a jót a legrosszabból is, de azért még nem szereti a rosszat. És most sok katolikus, és még több nem-katolikus, maga módján hívő, magát semmiben sem hívőnek hazudó és millió más, jóakaratú ember megmozdult, és miközben én írok, már kint van valahol, és segít. Vagy csak sír a sírókkal, nem tudván talán, hogy ez is le van írva kétezer éve.

Putyin bűne, a háború, a mi országunk számára lehetőséget ad az erkölcsi jóvátételre. Arra, amit a kis Alan Kurdi már nem kaphat meg, most odaadhatjuk másoknak.

Kedves magyarok! Kedves európai népek! Nem lehet pár nap vagy pár hét alatt elfeledtetni (sem másokkal, sem magunkkal), amit éveken át tettünk: a közömbösséget, a távolságtartást, az érzéketlenséget, a politikai impotenciát és rövidlátást, az anyagi haszonszerzés hajszolását. Viszont most itt a lehetőség, hogy legalább a feleslegünkből adjunk valamennyit.

A saját lelkiismeretemről is beszélek persze. Én is mulasztottam, és mulasztok most is. Tudnék többet is adni, de még nem szántam rá magam. Túl sok mindenem van, úgy tűnik, de nem elég sok, és ahhoz még túlzottan ragaszkodom. Gyónás helyett írom most ezt, de az én tervem már összeállt, hogy hogyan törlesszek az elmúlt évekért, amiket tétlenül töltöttem.

Adományozási lehetőségek

Nem írnék semmi konkrétat, csak a legfontosabbat: adományozz valahol, valamely szervezeten keresztül, vagy ha megteheted, tedd meg közvetlenül. Menj ki a határra, a Nyugatiba vagy a Keletibe, érdeklődj a Máltai Szeretetszolgálatnál, a baptistáknál, ferenceseknél, a Budapest Bike Maffiánál, mindegy, sokan vannak. Vagy csak hívj fel egy adományvonalat. De mindenképpen használd ki, hogy most jót tehetsz valakivel, aki tényleg rá van szorulva, és 99%-ban nő vagy kisgyerek. Lépd át végre az árnyékod, a politikusok által mesterségesen vetített árnyékokat, állítsd meg a közösségi média lánctalpait, amelyek mindenen átgázolnak, és menj oda, lásd a saját szemeiddel, mint egykor Tamás. Nem tudom elmondani, mennyire fontos lenne mindannyiunk számára a megtisztulás. Most van egy olyan ügy, ami mindenki számára megengedi ezt, nem kell gondolkodni, hogy vajon mit szólnak majd mások. Végre szégyenkezés nélkül lehetünk jók.

Update

A kommentezők szíveskedtek felhívni a figyelmemet néhány eltérésre 2015-höz képest. Ezúton köszönöm. Valamint, hogy ne kelljen egyenként írnom nekik, hogy nem értették meg a lényeget, megírom itt: a lényeg, hogy most itt a lehetőség segíteni, és remélhetőleg most senki nem akar lelkiismeretfurdalást kelteni amiatt, hogy miért segítünk és kiknek segítünk. Mert a messziről jövőknek is voltak, akik segítettek, de azok folyamatosan bizonyos itthoni ellenszélben dolgoztak. És az is világos, hogy 2015-ben (és utána) sokan azért nem segítettek, mert a kormánypropaganda a nyílt segítést mintegy "hazaárulássá" tette. Most ez a veszély nem fenyeget. És úgy látom, hogy emiatt sokan, akik korábban mintegy "gyávák" voltak segíteni, most mintha törlesztenének azért a mulasztásért is. Alan Kurdi emlékére.

Oroszország ezt a háborút nem nyerheti meg az egész világ ellen. A Nyugat felébredt, és a csip-csup ügyekkel töltött tespedtségét gyorsan lerázta. Csak pénzt és lőszert küldhet, illetve szankcionálhat, ami ennél is több lenne, azt világháborúnak hívják.

Putyin, ez a legjobb tippem, úgy számolta, hogy egy ilyen vidéki országért, mint Ukrajna, senki nem emeli fel a seggét a tévénézős foteljéből a rothadó nyugaton. Ez már múlt idő, másképp történt. Ebbe viszont belebukhat, teljes mértékben, és az orosz birodalmi álmok újra szertefoszlanak, megint évtizedekre, talán most örökre is. Innen nyerni már nem lehet, mert Oroszország hiába nagy, nem birodalom, és a barátai is inkább afféle "vidéki újgazdagok", akiket jobban érdekel a saját "jó megjelenésük", és nem szívesen mutatkoznak vesztesekkel.

Így marad az, hogy akkor kiegyezik döntetlenben, mint a fekete lovag. Csakhogy ez egyféle módon lehetséges csak: világháború árán, amely egyben atomháború lesz.

A szellem hamarosan kiszabadulhat a palackból, és nincs hová mennünk, utolér, megtalál. Szívesen lennék most optimistább, de azt sem gondoltam, hogy Putyin bele mer menni a nyílt háborúba. Most miért ne hihetném, hogy képes lenne atomfegyvert bevetni? Bármilyen jó okot szívesen látok.

És gyűlölöm ezt az egészet. A másik szobában egy kisgyerek alszik, én meg ilyenekről kell, hogy gondolkodjam?

Update

Köszönöm a kommentezőknek a "vigasztalást". Úgy értem, hogy az atomkatasztrófát mintha csak én venném pont olyan komolyan, ahogy hangzik, mindenki más (talán pár kivétellel) irracionálisnak, bekövetkezhetetlennek tartja, hiszen abban Oroszország is elvész. Tiszta szívemből kívánom, hogy bárki másnak legyen igaza, csak nekem ne, kívánom, hogy rosszul ítéljem meg az emberi motivációkat, kívánom, hogy akár orvosi papírom legyen arról, hogy tegnap pánikrohamom volt, amikor a fentieket írtam.

Még egy kiutat látok: rosszul ítéljük meg Putyin "mindenhatóságát". Az én elgondolásom is azon alapul, hogy Putyin teljhatalmú, elmozdíthatatlan, nem kapcsolható ki a döntési rendszerekből, sőt, mint maga mondta, már meghozták a döntéseket, csak az a kérdés, mely döntési ágak "futnak le". Ha ez mégsem így van, mert a fő bizalmi emberek valahogy képesek elszabotálni a legsúlyosabb lépéseket, ha a pénzemberek rájönnek, hogy ez az ember tényleg inkább beszántaná a világot, csak ne szenvedjen vereséget, akkor elfordulhatnak tőle. Ketten közülük már bejelentkeztek háborúellenes üzenettel. Végső soron, Putyin hatalma is a beosztottakon múlik, akiknek parancsol. Az ő józanságuk most megmenthet mindannyiunkat.

Megnyerni a háborút

Magamat ismétlem meg: háborút nem lehet nyerni, itt nincs aranyérem, és nincs második helyezett. És amit e háború esetén kerülni kell, az a győzelmi fanfárok túlhasználata. Mert egy dolog visszaverni a támadókat, de az már nem szükségszerű, ha az ellenfél vezetőjét szimbolikusan egy ló után kössék, és élő Facebook-adásban körbehúzzák mindenhol. Mert Ukrajna megtartása mellett ott van még Oroszország megtartása is: barátnak, nem ellenségnek. Azt sem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a Föld már mindannyiunk lakhelye, ez már nem a középkor, ahol nem is tudtunk egymásról.

Update 2

Zelenszkij Ukrajna azonnali EU-tagságát sürgette. Hát, röviden, na persze. Vagyis: semmiképp. Az EU, hiába próbálja magát másmilyenre sminkelni, lényegében érdekközösség, gazdasági motivációkkal. Ennek részesévé válni úgy lehetséges, hogy bizonyos előfeltételeknek megfelel az aspiráns. Sajna nincs tegnapi képem a técsői (Tjacsiv) Hotel Técső állapotáról, de amikor egyszer ott jártam, az minden volt, csak nem Európa. És itt nem csupán az ordító, "balkáni" állapotokról van szó, hanem a most háttérbe szorult ukrán nemzetiségi politikáról is. Európainak lenni nem egyenlő azzal, hogy miként viszonyulunk Oroszországhoz vagy épp Kínához. És egyre inkább azt gondolom, e gondolat minden előzetes megbélyegzettségével együtt is, hogy Európa sosem az Uralig tartott, hanem nagyjából a mai EU keleti határaiig. Ami attól keletre van, az valami más, hasonlít, de legalább annyira el is tér. A kérdés persze megint csak újabb értékválasztás: akkor most Ukrajna Európa vagy sem? Szerintem egyelőre inkább nem, mint igen. De dolgozni lehet rajta.

A mostani háború lezárására is van hasonlóan okos tervem: ez nem ukrán-orosz "belügy". Emiatt pedig sürgetném az EU "békediktátumát". Sajna az EU vezetése ehhez a feladathoz egyszerűen inkompetens, így nyugodtan írhatok hülyeségeket, képtelenek lennének akár egy fél mondatot is megvalósítani belőle. De a lényeg, hogy az EU-nak deklarálnia kellene, hogy mik az elvárásai mindkét fél felé, illetve ezek elérése esetén mit ad cserébe. Nagyon könnyűnek érezném a megegyezést, ha a "nemzeti büszkeségnek" nevezett, pénzben mindig is nagyon drága valamit ki lehetne iktatni pár hétre, de persze tudom, hogy lehetetlen.

Update 3

Olvasom, hogy Magyarország nem enged át fegyverszállítmányokat Ukrajna felé.

Három lehetséges olvasatát tudom elképzelni, amelyek közül a legnépszerűbb az, hogy Orbán Putyin csatlósa. A második helyre szorul a szimpla gyávaság, ami nem túl érdekes, mind voltunk már gyávák életünkben, szégyelljük magunkat emiatt, még másra fogni sem jó ezt az érzést.

"Téged öllek meg utoljára"

Ha viszont irracionálissá válnak a dolgok, amit rajtam kívül már az egyik általam is olvasott történész is felvetett, akkor annak, hogy ki és mikor pusztul el, van némi jelentősége. Ha engem kérdeznek, nem szeretnék az elsők között lenni, ha nem feltétlenül szükséges, és ezzel lehetünk még így néhányan.

Vagyis, ha a fegyverszállítmányok át nem engedése egy elképzelhetetlen jövőben azt eredményezi, hogy minket a közvetlen (atom)bombahullás elkerül, akkor ez a döntés a legracionálisabb, amit csak meghozni lehetett. Nem én ültem nemrég Putyinnal szemben, de ha csak a halvány esélye is kiolvasható volt a tekintetéből, hogy eljöhet a "minden mindegy", akkor ez ellen mindenre, szinte bármire szükség van. Hogy ez ugyanúgy csak szimpla gyávaság lenne? Tudom, mi az, amiért most azonnal is meghalnék, és tudom, miért nem. Bevallom, Ukrajna nincs az első listában. Vitam et sanguinem non, sed avenam, hogy úgy mondjam.

Az alaptézisem ez: az Oroszországot jelenleg szankciókkal sújtó közösségek (USA, EU stb.) kiindulópontja az, hogy Oroszország bizonyos határokat mégsem fog átlépni. Nagyon egyszerűen megfogalmazva, nem akarja, hogy a szomszéd tehene is megdögöljön, ha már az övé nem mozdul. A lehető legegyértelműbben mondva: Oroszország semmilyen körülmények között sem vet be atomfegyvert.

Fogalmam sincs, hogy ez a feltevés helyes-e, csak remélem. Az ember jobbára azzal áltatja vagy vigasztalja magát, hogy racionális, az értelme használatára képes lény, így tettei végső soron ugyanilyenek, de ha valakit ragadtak már el az érzései, akkor legalábbis elmosolyodik efféle naivságokon. És azt hiszem, naivságra A keresztapa óta nincs mentség. A barátaid becsüljék alá az erényeidet, az ellenségeid becsüljék túl a hibáidat. De ha ehhez még orosz is vagy, akkor viselkedj így, és közben sose engedd magad megalázni. És ha mégis megtörténik, idővel vágj vissza ezért.

Sosem voltam jó bosszúálló vagy megtorló. Nem tartom eredményes stratégiának. Olyan ez, mint az utcai verekedés: lehet, hogy a másik veszít, de te sem úszod meg sárfoltok és elszakadt ruha nélkül. És azt is tudni kell, hogy akit sarokba szorítanak, és már nincs hová hátralépnie, annak számára feloldódnak az erkölcsi korlátok. A fizikai önvédelem nem szokott fair play-díjat kapni.

Viszont feltűnő, hogy megváltozott mindaz, amit a háború kapcsán gondolunk, mégpedig talán jó irányba. Ami most Ukrajnában folyik, az természetesen háború, és beláthatatlanul mély tragédiának érzem, hogy eddig fajultak a dolgok. De mi ez ahhoz képest, hogy az ostoba szövetségesek egykor lángtengerré változtatták Drezdát, hogy az USA atomot dobott két japán városra is, és hogy a nácik embermilliókat öltek meg a semmiért. Semmit nem kívánok jobban, mint hogy két nép, két kormány, minden kormány megértse egymást, és rájöjjenek a vezetők: a Föld nevű bolygó a közös hazánk. Az a pár ezer kilométer, ami a kontinensek között van, már rég nem számít annyit. Legfeljebb van plusz egy órád elbúcsúzni mindenkitől, ha megnyílnak a pokol kapui.

A szankciókból egyébként több dolog is látszik számomra. Az első, hogy tartalékoltak a későbbiekre. Oroszországot meg lehetett volna fingatni egy tökéletes elszigeteléssel. Se pénz, se semmi, mi több, mostantól nem is beszélünk. Teljes ignorancia. Leszarjuk, mibe kerül, kilépünk ebből a játszmából. Ez legalább olyan nehéz, mint ugyanezt kicsiben, a szűk családban megtenni valakivel. Kínzás minden fél számára.

Ami viszont óriási tanulság, hogy Európa mennyire kiszolgáltatott. Mert a végső megoldás mindig fizikai, végül az marad meg, aki tud mit enni és inni, és nem fagy meg télen. Ezt Európa mintha nem értené egy ideje. Közösségi oldalak és okostelefonok nélkül élte le az emberiség az életét, kivéve az elmúlt húsz évet. Akkor tényleg olyan fontos mindez a túlélés szempontjából? A "fölösleges" dolgok listája igen hosszú, és a "modern" ember végtelenül unatkozik. Innen nézve a Facebook is jobb, mint a háború.

A szankciókkal kapcsolatos második dolog, hogy minden alapvetően gazdasági köntöst kap. Nincs szó arról, hogy "erkölcsi" szankciókat vezetünk be, mert értelmezhetetlen szinte maga a szó is. Képletek vannak, amelyek megadják, hogy mi mennyit ér, és ezek alapján beárazzuk a lépéseinket.

Jut eszembe, az megvan, hogy Nancy Pelosi szerint Putyin Magyarországot támadta meg? Csak azért, mert ha így állnak a dolgok, lehet, hogy más tévedés is történt már az ügyben.

Végül, egyelőre nem tudom kivenni, hogy a támadásban és az ellenlépésekben mekkora az egyes emberek egójának szerepe. Személyes büszkeségből, elvakultságból, ostobaságból és még millió emberi hibából fakadóan képesek lennének-e rátenyerelni arra a bizonyos "vörös gombra"?

Aggódó szülő vagyok, aki nem akarja, hogy a gyerekei a Mad Max díszletei között éljék le életük nagyobbik felét. Azzal együtt is, hogy katolikus vagyok, és ha mondhatok ilyet, hiszek az örök boldogság lehetőségében is, ami nem evilági "vívmány". És közben vergődő értelmiségiként viselkedem, mert számomra a háborús állapot idegen: értelemellenes helyzet, ahol végül mind veszítünk. És nem boldogulok ott, ahol az értelem háttérbe szorul, különösen, ha eközben az erkölcs sem tündökölhet.

A háborút sosem lehet megnyerni, és ezt igen könnyű bizonyítani is. Ahol ui. valami megnyerhető, pl. egy sportversenyen, ott kiosztható a második, harmadik és a többi helyezés is. A résztvevők pedig együtt ünneplik a sikert, gratulálnak egymásnak, és elismerik, hogy a másik volt a jobb.

De ha megkérdezik, ki nyerte a második világháborút, és ki lett a második, arra nincs értelmes válasz. És ez azóta sem változott. Ezt nem tudni vagy nem megérteni ostobaság.

- Milyen az orosz vécé?
- Két karó. Az egyikbe kapaszkodsz, a másikkal távol tartod a farkasokat.

Felborult a világom. Igaz, a délszláv háborút is megéltem tizenévesen, bár sem nem értettem, sem nem tűnt fenyegetőnek, és csak az maradt meg bennem, amit nagyanyám mondott: amíg ezekből kettő lesz (szerb és horvát, ortodox és muszlim stb.), addig ott nem lesz béke. Nem tudom, a Bánáti vicinális óta mennyit változtak a gondolatok azokban a fejekben. Ante Gotovina képe mindenesetre azóta is ott van a horvát tengerparton, sziklákra festve.

Az volt a ma reggeli első "háborús" gondolatom, hogy most mi lenne a helyes lépés részemről. Várni bizakodva, mint A napfény ízében Sorsék, hogy őket majd elkerüli a holokauszt? Kivenni a pénzemet mindenhonnan, és dollárra váltani? Az eurót úgyis felváltja majd a rubel, azt nem érdemes? Mi legyen az ingatlanokkal? Nem sok, de mégis, és az ember nem viheti magával a hülye falakat, amiken a családi fotók lógnak, meg a nagypapától maradt emlékeket.

És ha ideérne a háború (egy háború), akkor fegyvert mernék-e fogni, vagy ("ki ekével, kalapáccsal, tollal") itthonról pötyögném inkább az okosságaimat? Mondanám-e Izajással (Ézsaiás, protestáns tesók kedvéért), hogy "itt vagyok, engem küldj"? Elmennék-e gyónni, hogy amennyire lehet, letehessem legalább a lelki terheimet? És a legfontosabb: hogyan, miként tudnám megvédeni a gyerekeimet? Mert nincs olyan kerítés, amin a mai harcjárművek és rakéták ne hatolnának át. Talán legközelebb a Holdon.

És eszembe jutott, hogy ha meghalnék egy "gonosz(ság) elleni harcban", mint a Harry Potterben Lupin professzor, akkor a gyerekeim megértenék-e majd egyszer, miért tettem, vagy baleknak tartanának? Netán visszajönnék, de belebetegednék az élményekbe, és úgy járnának, mint Teddy, akinek az apja nyolcast kapva végül Toguzba került?

Úgy érzem, ezt a háborút megint kevesek vívják sokak kárára, és még nem látszik, benne leszünk-e azon sokakban, akik kárvallottjai lesznek. És ha másként nem, erkölcsileg. A minap már idéztem Ovi kigúnyolt "alaptételét": az a miénk, amit meg tudunk védeni. Hát, meglátjuk, mi marad a miénk.

Putyin zseniális. Na, nem a nagyszerűség zsenialitása ez, vagyis erkölcsileg nem támogatható (hacsak nem birodalmi gondolkodású, nacionalista orosz az ember), de legalább annyira zseniális politikailag, mint ahogy Voldemort is nagy tetteket vitt végbe, még ha azok szörnyűek voltak is.

2010 tavaszán jártam Ukrajna magyarlakta vidékein, és napokat töltöttem egy helyi idegenvezető társaságában, aki minden mérce szerint messze átlag feletti műveltségű volt a történelem, a kultúra és a politika terén is. Ő mondta el többször is, hogy Ukrajna nem önálló alakulat, történelmileg a léte nem indokolható, és csak idő kérdése, hogy mikor (és persze miképp) kerül vissza Oroszországhoz.

Amikor a Krím annektálása megtörtént, mintegy érdeklődve vártam, mi következik. És az is történt: semmi. Egy Ukrajnáért, már bocsánat, és tényleg, őszintén, senki nem tesz többet annál, mint hogy kiad egy nyilatkozatot, amelyben "nagyon sajnálatosnak, felháborítónak, a nemzetközi jog sárba tiprásának stb." tartja az események ilyetén fordulatát. Majd megnézi a tőzsdei híreket, és ha ott nincs semmi, akkor alszik tovább.

Kelet-Ukrajnát két szakadár valami, entitás?, szervezet? kerítette hatalmába, ami innen nézve olyan helyzetet jelent, mintha Szegedet "román szakadárok", a román állam külső segítségével tartanák ellenőrzésük alatt, és a budapesti kormány ezt kénytelen lenne mintegy tétlenül tűrni. (Viszont tram train sem lenne, micsoda csapás!) Elképzelhetetlen. És ott mégis ez van, mert az a világ nem a mi világunk.

Ukrajna lerohanása?

Dehogyis! Ki lenne az a hülye, aki egy maximális tiltakozást és már előzetesen szankciókkal fenyegetett lépést megtenne, amikor tudja, hogy vannak más lépések is, amikre aligha lesz ilyen kemény szankció a válasz? Oroszország így tehát elismerte a donyecki és luhanszki szeparatistákat mint önálló valamiket, mindegy is, miket, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal aláírta tíz évre, hogy meg is védi őket, természetesen legelőször is tankokkal.

Itt jegyezném meg, hogy Orbán Viktor ellenzéki szemek és fülek számára mindig kritizálásra méltónak tartott egyik "alaptétele" az, hogy az a tiéd, amit meg tudsz védeni. Íme, idióták.

Szóval, lehetségesnek tartom, de kit érdekel, hogy esetleg Burundi, Elefántcsontpart, Észak-Korea vagy bármelyik "fontos és jelentős" állam(szerűség) majd valaha elismeri a donyecki és luhanszki valamit valaminek, de kit érdekel, ugye. Oroszország elismerte annak, ami: a sajátjának. Most pedig már dokument is van róla, ki szólhat bele?

És Ukrajnának a búzán kívül alig van valamije. Sosem lesz NATO-tag (van elég ellenzője a szövetségen belül is), az EU-tagság sem épp közeli, és amíg magyarellenes törvényeik vannak, még én sírjak az ő függetlenségük miatt?

Csak egy érdekel: nem akarok háborút, ide ne jöjjön egy katona se, hogy lövészállást létesít a konyhám ablakában, vagy megfigyelési pontot a frissen felújított tetőmön, és a parancsnoksági irodát a gyerekszobában rendezné be, valamint mi van itthon ennivaló.

Mit tesz a Nyugat?

Először is, azt hiszem, visszaminősítem őket "nemecsekernővé", szóval, nyugat. És: semmit. Majd tartanak egy konferenciát, mint Szlovákia a Csallóköz vízbázisának megmentéséről. (És egyik sem fog megmenteni semmit.)

Az USA emiatt nem tesz többet, mint eddig. Németország már alig várja a gázt az Északi Áramlat 2-n, a tőzsdéket pedig a háború csakis gazdasági értelemben érdekli. Hollandia? Ott az a fő kérdés, hogy ha egy férfi mégsem szeretne már szülni, kérhet-e eutanáziát a nemváltó gondolatai számára. És persze hogy Magyarország az EU kerékkötője. A többi (Hollandia is, csak nem bírtam ki alaptalan és rosszindulatú beszólás nélkül) csendben van.

Putyin zseniális, na. Nem dicséretből mondom, mert ennek a másik oldala a tökéletesen impotens EU-vezetés, beleértve a LIBE-bizottságot és Donáth Annát. Atlantisz is így süllyedhetett el.

Csak magunknak szurkolok.

Update

A "zseniálist" valahogy idézőjelbe szeretném tenni. Az oroszt szokták medveként emlegetni, amely medvét nem érdemes piszkálni. Mára kiderült, hogy van nagyobb állat a medvénél (most nem élcelődöm a megfogalmazás többféle értelmével, pedig lehetne), és úgy tűnik, a putyini manőver nagyon nem sikerült. Felébredt ez a nagyobb valami, és "a medve egér hozzája".

Atomháború

A nyomorult újságírók a ma reggelre bejelentett SWIFT-kizárást mint "pénzügyi atombombát" aposztrofálják, és a szóhasználatot erősen kifogásolom: soha és senki ne hozza szóba az atomfegyvereket! Mert azokból vannak igaziak is, és a medve is tart belőle otthon néhányat. És ha nem a medve a legokosabb az erdőben, és akkor is beveti, ha lenne még lehetőség másra is, akkor megszívtuk, hogy egyszerűen fogalmazzak.

Továbbra is azon a kacsalábon forog a nyugati ellenlépések vára, hogy a valódi atomfegyverek bevetése semmiképp nem jöhet szóba. Realista vagyok, ezért mondom, hogy nem merném erre bevenni a mérget. Pedig de jó lenne!

Olvasom, hogy sokan osztják meg a visszakapott adójukat valamilyen jó cél érdekében szerveződő társaságokkal. Szívből örülök a kezdeményezésnek, hirtelen nem is találom a megfelelő szavakat ahhoz, hogy a nyelv nyújtotta lehetőségekkel kifejezzem az egyetértésemet. De. :)

A kezdeményezés weboldalának elején ez szerepel:

A befizetett adónk mindannyiunk közös pénze. Ha gyereket nevelő szülőkként idén visszakapjuk az egész éves SZJA-t*, olyan helyről fog hiányozni a pénzünk, ahol nagy szükség lett volna rá.

Cuki, csak hamis, és a jószándékot kivonva belőle akár még hazug is lehetne. Az adók felhasználása ui. mindig is a választott kormány és a vonatkozó törvényekben lefektetett célok által megjelölt módon történt és történik. Ez pedig azt jelenti, hogy már eleve értékválasztásaink vannak, pl. hogy az oktatást, egészségügyet, sportot, kismillió "láthatatlan" területet a közösbe beadott pénzből támogatunk és tartunk fenn.

Amikor a kormány úgy dönt, hogy a közös pénz egy részét átcsoportosítja, azzal legálisan intézkedik (amíg törvényt nem sért vele), aminek a módjával vagy mértékével természetesen nem kell egyetértenünk. Én pl. kifejezetten utálom a tao-pénzek rendszerét, mert úgy látom (már működik egy ideje), hogy pl. a foci esetén a ráfordításhoz képest (százmilliárdok) az eredmény minden szempontból erős érvekkel vitatható. Pl. nincs magyar tehetségeket nevelő fociakadémiánk, illetve ezeket játszató élcsapatunk, amely legalább két fordulóig esélyes lenne valamelyik európai kupában.

Amikor tehát a szervezők azt gondolják, hogy a visszaadott pénz(ünk) máshonnan fog hiányozni, akkor azt a látszatot keltik, mintha a kormány ezt konkrétan elvette volna valakiktől, és úgy adná oda másvalakiknek. A visszaadott (átcsoportosított) összeg természetesen nagy, ~600 mrd Ft, ami a 2022-es költségvetés ~2,1%-a. Vagyis a kormány afféle saját "1+1%" játékot talált ki magának: a tervezett 28 546 mrd Ft-os bevétel két százalékát visszaadja a befizető családoknak, és aztán azok csináljanak vele, amit akarnak. Akár adományozzák el az egészet, az már az ő dolguk.

De az biztos, hogy az állítás: hiányozni fog valahonnan, így nem igaz. Egyrészt mert az állam ezzel nem veszélyeztetheti a törvényben meghatározott kötelezettségeinek teljesítését. Másrészt pedig, ez a pénz előbb-utóbb úgyis utat talál magának, hogy visszafolyjon a költségvetésbe: fogyasztási adóként (áfa, jövedéki adó) vagy illetékként stb., mert elég sokféle módon fizetünk, nem csupán az szja-n keresztül.

Szeretném itt megjegyezni azt is, hogy a Telex-cikk címe: "Azért fizettük be ezt az adót, hogy működjön az állam...", egyszerű, hatásvadász hazugság. Nem. Azért fizettük be, mert ez a törvény, és senki nem akart (aki befizette, illetve levonták tőle) törvényt sérteni, majd szankciókkal (büntetéssel) szembenézni. Senki nem fizet adót a fenti okból, mert ha így lenne, akkor, látván pl. az egészségügy vagy az oktatás forráshiányát, az érintettek valószínűsíthetően több adót vonattak (volna) le vagy fizettek (volna) be utólag, csillapítandó az állami működés pénzhiányra visszavezethető anomáliáit. De erre aligha találnánk bizonyítékot. Szóval, kár ezért az álszenteskedésért.

A másik "bajom" e felfogással, hogy nem elég "önző": aki visszakapja, megteheti, hogy az egészet egyszerűen átutalja a saját gyereke babakötvény-számlájára, és annyi. Az már onnan nem az övé, és elmondhatja, hogy mintegy jó célt szolgált ezzel. És ha akar, akkor még emellett is adományozhat, ki tiltja meg?

A kezdeményezés igazi értéke a szememben az, hogy felveti az adományozás mint hirtelen sokak számára megnyíló lehetőség esélyét: aki mindig kicentizi a hó végét, most "nyugodtan" adhat párezer forintot valamilyen jó célra, és ez nem az összeg, hanem a szemlélet, a közös felelősség érzése miatt fontos. De bevezetnék egy másik szempontot is.

Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked. (Mt 6,3-4.)

 Azt hiszem, az egész agymenésem azért volt, hogy ezt az idézetet elhelyezhessem végre valahol: kiveszni látszanak az életünkből az explicit módon nem evilági célok és értékek, miközben észre sem vesszük, hogy jócselekedeteink mindegyike (és a rosszak is) értelmezhetetlen, sőt, értelmetlen, ha a feltétlen valóság (a vallások Istene) mintegy horizontot, hátteret biztosítva nincs jelen ezekben. Ha ez így van (most csak tegyük fel), akkor a kötelezettségeink is messzebbre nyúlnak, mint eddig gondoltuk, és végső soron, az életünk is több az úgynevezett "eviláginál".

Köszönöm az ötletgazdáknak, hogy eljutottak az országos ismertségig, nagyon fontos, amiről beszélnek.

A címben feltett vélekedést természetesen a teljes ellenzéki összefogás, élén a "kapitányukkal", azonnal visszautasítaná, csakhogy azt olvastam, hogy Márki-Zay elfogadná Mészáros tízmillióját is, nemcsak Bige Lászlóét (akivel Mészáros nemrég üzletelt).

A fentiek Super Bowl előtt, olimipiai aranyérem után, kinek mi tetszik, nem látszanak többnek egy vasárnap esti kis hírnél, de azért mégis.

1. A Mészáros-Bige-üzlet üzenete egyszerű: a mi korunkban az "értékek" mérője a gazdasági érdek és a profit. József Attila mehet a fenébe, ha van anyja és apja, ha nincs.
2. A közpénz, különösen az "ellopott" közpénz státusa bűnügyi értelemben ugyanaz: (lopott) közpénz. Ez akkor sem fogja elveszíteni közpénz jellegét, ha már eddig sem tette, ha most Márki-Zay kampányszámlájára kerül(ne). Vagyis Márki-Zay (lopott) közpénzből kampányolna, ha egyébként fenntartaná azt a vádját is, hogy Mészáros végső soron közpénzből, lopással szerezte a vagyonát. Ha pedig nem, milyen jogon kobozná el? És ha már, az ilyen pénzen (is) szerzett hatalom is elkobozható lenne?
3. Abban a zűrzavarban, ami a hatpárti "koalíció" (ez még nem koalíció, szögezzük le, csupán afféle "választási érdekszövetség", amely most a tetves listás helyek kiosztásakor azon civakodik, hogy kié legyen a hány befutó hely, vagyis végső soron a biztos állás, a költségtérítés stb., ld. az őszödi beszéd idevágó mondatait, vagyis 2006 óta semmi nem változott a baloldalon) létrejöttével erkölcsileg előállt, észrevétlenül ott "bulizik" a többivel az az elv is, amit Márki-Zay említett kijelentése keltett (új) életre: a cél szentesíti az eszközt. Márki-Zaynak, a katolikusnak szeretném elmondani, hogy nem, a cél nem szentesíti az eszközt. Biztos vagyok benne, hogy akad a közeli ismerősei között akár teológiát végzett is, és ha talán nem is a legcsodálatosabb elmék veszik körül, annyira azért futhatja, hogy ezt elmagyarázzák neki.

Addig is igyekszem biztosra menni, és a KEK-ből idézem az alábbiakat:

• 1756 Tévedés tehát az emberi cselekedetek erkölcsiségét csak a szándék vagy a keretüket képező körülmények (környezet, társadalmi nyomás, kényszer vagy szükséghelyzet) alapján megítélni. Vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt; ilyenek a káromlás és a hamis eskü, az emberölés és a házasságtörés. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon.
• 1761 Vannak konkrét cselekvésmódok, melyek választása mindig téves, mert választásuk magában foglalja az akarat rendetlenségét, azaz az erkölcsi rosszat. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon.
• 1789 Néhány szabályt minden esetben alkalmazni kell:
  • Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzék.
  • Az aranyszabály: "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük" (Mt 7,12). [56]
  • A szeretet mindig tiszteletben tartja a felebarátot és annak lelkiismeretét: "Ha testvéred ellen vétkezel, mert megsérted aggályos lelkiismeretét, Krisztus ellen vétkezel" (1Kor 8,12). Jobb, ha nem teszel olyat, "ami miatt testvéred megütközik, megbotránkozik vagy meginog" (Róm 14,21).

E sorok írójának is van vaj a fején, ezt nem szeretém sem tagadni, sem relativizálni. Ezért, ha a fenti "ráolvasásból" nem is tűnik úgy, elég nagy megértéssel fogadom mások hibás vagy egyenesen rossz tetteit és szavait is (a kifejezetten és leplezetlenül gonoszakat leszámítva, mert a gonoszságra nálam nincs mentség, a gonoszt mintegy "el kell taposni").

Márki-Zay nem gonosz, ez világos, de hogy nagyon megfontolatlan (troppo imprudente, ahogy XII. Piusz mondta Mindszentyről, de e hasonlóság erősen kétes dicsőség), az már számtalanszor kiderült. Jobb lett volna, ha korábban, mert akkor most talán Dobrev Klára lenne az ellenzék jelöltje, és tiszta szívvel szidhatnám az ellenzéket, amely, mint kiderült, a "kommunistákat és a fasisztákat is képviseli".

Bravó, hogy úgy mondjam.

Ilyenkor az egyet nem értők, zsigeri ellenzők és magamfajta névtelen firkálók jönnek a múlt mélységes mély kútjából felhozott sztorikkal, amelyek azt kellene hogy bizonyítsák, Iványi Gábor ab ovo méltatlan már a felkérésre is. Hát, nekem is van ilyen sztorim, testközelből, mintegy. 1999-ben történt, amikor a Wesley János Főiskola szocmunkás-képzését Iványi valamilyen, számomra azóta sem világos és érthető okból tönkretette. Úgy értem, hogy a saját maga által főigazgatott főiskola egyik elismert képzését. Erről hirtelen ezt a történelmi emléket találtam. Szerepel az oldalon egy végzős hallgató leírása, illetve az ELTE állásfoglalása. Na, ezzel kezdődött nekem az Iványival való ismeretségem.

Aztán azzal folytatódott, ami már szót sem érdemel, hogy az én szememben az "örökös címeres gazember" eposzi jelzőt 2006-ban kiérdemelt Gyurcsány Ferenccel mutatkozott rengeteg alkalommal, vagyis baloldali-liberális önmagát - ezt a javára írom bizonyos fenntartással - nem látszott megtagadni. És persze ő eskette Orbán Viktort, és "keresztelte" két gyermekét is.

Na de mindegy is. Szóval, Iványi Gábor, a Márki-Zay szerint a nemzetet egyesítő államférfi? Hát, megmondom őszintén, és itt megint utazunk vissza harminc évet, én örültem, amikor Göncz Árpád után Mádl Ferenc következett. Engem az előbbi sosem "képviselt", nem egyesített senkivel, és az egyetlen pozitívum, amit mondani tudok róla, hogy A gyűrűk urát lefordította magyarra. Igen, mindezt komolyan mondom, bár az is igaz, hogy mai fejjel kisgyereknek számítottam az ő idejében.

Mádl Ferenccel (akivel egykor levelezésben is álltam) került az államfői székbe olyan alak, akire gondolva elfogott valami olyasmi, amit nemzeti büszkeségnek lehetne talán hívni. Sólyom László megválasztásakor is hasonlóképpen éreztem magam, függetlenül megválasztása körülményeitől.

De Iványi Gábor? Vállalom az ezzel kapcsolatos kritikákat, de azt kell mondanom, hogy engem egy metodista lelkész, aki korábban szoros kapcsolatban állt a Hit Gyülekezetének vezetőjével, Németh Sándorral (Bartus László: Fesz van! című könyve erről is tudósít), azzal a "gelsei paraszttal", amint a HGY egyes vezetői ugyanezen könyv szerint NS-t a háta mögött hívták/nevezték, nos, köszönöm, nagyon nem. És persze: Gyurcsány. Néha elképedek, hogy már megint ez a csávó jut az eszembe, pedig nem is akarom, és valahogy mégis. Na, hát Gyurcsány mellett állni vagy végig mellette maradni 2022-ben (ez mellesleg MZP egyik főbűne is a szememben) olyan erkölcsi nívótlanság, amit képtelen vagyok megérteni.

És nem Iványi szociális pályája a bajom, sőt. E tekintetben akár Böjte Csabával is lehet egy szinten. (Csaba testvérrel többször volt módom találkozni és beszélgetni, Déván is, a saját otthonában, és mivel én is atya vagyok, könnyen megértettük egymást.) Ez nagyon szép pálya, olyan, amire nyugodtan lehet büszke. De államférfivá nem ez teszi az embert.

Még pár mondatot Márki-Zay Péter vitafelhívásairól. Először is, hogy kihívta Orbán Viktort. Az bennem cseppet sem kérdés, hogy Orbán sosem fog kiállni vele, és én sem tenném. Kb. ugyanazért, amiért egy bajnok profi bokszoló sem áll ki bárkivel, aki a kocsmában állítja saját tisztelői körében, hogy pedig de meg tudná verni. Az e vita várható elmaradására felhúzott plakátkampány kapcsán pedig az merült fel bennem, hogy ha az ellenzék olyannyira ki van szolgáltatva az elnyomó médiaviszonyoknak, akkor honnan került annyi plakáthely ehhez, hogy a hétvégén vagy harmincszor láttam én is.

Az MZP által szorgalmazott következő vita Lázás Jánossal történne, aki  meg egyszerűen ignorálja őt. Pedig helyi szinten még látnám is értelmét a dolognak, Csongrádban lehet ennek kiemelkedő nézettsége is. Csakhogy ebből sem lesz semmi. A kérdés az, hogy a miniszterelnök-jelölt kit hív ki legközelebb, és mennyire megy lefelé a ranglistán, mire valaki (esetleg egy újságíró?) majd kiáll ellene. Képtelenség, hogy nem érzi (és senki nem is szól neki), hogy ez csupán újabb stratégiai hiba a részéről.

Egy gyors, zárójeles jóslat a választási eredményről a jelen állapotok szerint: a Fidesz közel kétharmadot fog szerezni, vagyis jóval nagyobb arányban fog győzni, mint azt a felmérések mutatják, vagyis 2018. meg fog ismétlődni, de kicsit "szelídebben".

És vissza Iványi Gáborra. MZP bedobja a nevét, majd hozzáteszi, hogy "magánemberként" beszélt vele a felkérésről, hiszen úgyis a hat pártnak kell döntenie. Hát, na. Szóval, ha én lennék a főnök, akkor a hat párt ballagna utánam libasorban, és nem jönne a Jakab Petike, hogy ő egy tekintélyesebb óvóbácsit képzelne el inkább, mert mintegy fejbe lenne verve. De ez van, ezek afféle sajtódemokráciát játszanak. Mondom, még a pizzarendelés is hatpárti konszenzussal megy.

Kiegészítés, utóhang, továbbá

Az ellenzék kampánynyitót tartott Óbudán, és Iványi Gábor is beszélt, ekképpen: "Akik itt most megpróbálnak baloldali bűnöket látni, azok valamennyien baloldaliak voltak akkor, amikor baloldalinak lenni kifizetődő volt. Amikor nem így van, váltanak."

Nos, nagyon is nem. E sorok írójának többek közt az a "baja", hogy sosem váltott. Mindig is jobboldali volt, polgári, értelmiségi, hazát és nemzetet fontosnak tartó, aki sosem gyűlölködött, nem üldözött semmilyen kisebbséget, és a politikai ellenfeleket sosem akarta kardélre okádni. És e sorok írója természetesen ismer olyanokat, akik megfelelnek az Iványi-féle leírásnak, vice versa. De a baloldali társaságnak nagyon is számolnia kellene azzal, hogy az olyanok, mint e sorok írója, ha ilyen inszinuáció éri, akkor azt pontosan akként fogják fel és értik, amint az elhangzik: inszinuációként. És talán megbocsátják e vétket, de a vétkest jól az emlékezetükbe vésik.

Update Bálint napján

A hírek szerint Róna Péter lesz az ellenzék jelöltje.

És hogy miért nem tartom őt (sem) jó jelöltnek? Nagyon egyszerűen ugyanazért, amiért Biden megválasztásakor is fintorogtam: a kora miatt. Nem az öregség zavar mint tulajdonság, körülmény, állapot, hanem az, hogy az elvileg Magyarország jelenleg ellenzéki felét képviselő hat párt legjobb jelöltje 79 éves. Szép kor, nagyszerű életpálya és sikerek, még csak meg sem fordul a fejemben, hogy egy szó kritikával is illessem. De tényleg nem akadt valaki (bárki), aki fiatalabb, és legalább ugyanennyire tiszteletreméltó és hiteles? Nem tartom a mi nemzedékünket (40-65) "nagy nemzedéknek", de tényleg ennyire senki nincs?

Ritka az, amikor erre szót vesztegetek, értelmét sem látom, de azért néha, afféle "mérföldkő" jelleggel, talán elmegy, inkább csak a magam kedvéért.

Szóval, a 444 azt írta, hogy "Kövér László nem engedte, hogy a farhátvásárlós órájáról kérdezzék Varga Juditot". Elolvastam, mert engem, régóta tudom, minden valós hír befolyásol, mindkét oldalról, és Kövért történetesen nem is kedvelem, afféle rossz szokásként mintegy "szeretem" az róla szóló rossz híreket. Hülye egy dolog, de ez van.

Erre mit írnak? Azt, hogy "az Alaptörvény szerint a kormányhoz és a kormány tagjához a feladatkörükbe tartozó ügyekben lehet kérdéseket feltenni", és hogy ennek Ungár Péter kérdése nem felel meg (mivel egy Fb-ra feltöltött fotón látható karóra értékére vonatkozik). Vagyis nem Kövér László tiltotta meg a kérdés feltevését, hanem a kérdés eleve nem felelt meg az elvárásoknak. Felteszem, ugyanígy nem felelt volna meg, ha azt kérdezi a tehetséges képviselő, hogy volt-e hétvégén gombászni az Őrségben. Esetleg akkor is rajta volt-e az órája.

Értem én, hogy így még én is elolvastam a cikket, láttam a hirdetéseket stb., tehát egyfajta szempontból a 444 cikkírója (Czinkóczi Sándor, szégyenszemre) eredményes volt. De ennyi? Néha gondolkodtam, belépjek-e a körbe, a 444 támogatói közé, akik több tartalmat elérhetnek. De ilyeneket? Ennek alapján döntsek? Ott is ez van? Pénzért ferdítenek? Felejtsetek el, srácok!

A drága cuccok hamis világa

Jut eszembe, az óra! Hogy az drága. Ungár Péter is pizzafutár, tanító vagy szociális munkás volt korábban, és ezért fáj neki, hogy valaki miniszteri fizetés mellett drága órát hord? Meddig tart még ez a parlamenti semmittevés? Egy ilyen szart az országban kb. egymillió ember meg tud venni, ha tényleg akarja. (Elnézést, nem tudom, kapható-e, de csak az árkategóriára gondolok.) Meddig lesz még az a színvonal, hogy kinek mije van, és hogy már a kevés is sok?

De ezt a mentalitást amiatt is károsnak tartom, mert nagyon alacsonyra teszi azt a mércét, hogy mi a sok, vagy hogy mi az, aminek már "szúrnia kell" az emberek szemét. És rosszfajta értékrendet közvetít. Ui. aki a boldogság, elégedettség mércéjeként a drága cuccokat emlegeti, az egyrészt ezzel értékrendet közvetít: ha nincs "drága cuccod" (mindegy, mi az), akkor nem is lehetsz boldog. És másrészt, épp az igazán jómódúak szokták tudni, hogy ez mennyire nem így működik. De a csórókat hergelni bármi jó. E sorok írója pl. szereti a legót, de ha meg is vesz olykor egy drágább, százezer körüli készletet, ezzel nem válik többé, mint azok, akik nem. (És e sorok írója sem tudott mindig drága legót venni.) Százezer forintja ui. tényleg szinte bárkinek lehet, ez semminek nem mércéje, és senki nem köteles azt épp legóra költeni. A példa esetleges, millió jobb is eszembe juthatna.

Legvégül: az vajon miképpen értelmezhető, hogy a családilag történetesen jómódot örökölt Ungár Péter az, aki szóvá teszi a drága órát? Onnan kérdezem, hogy nekem fel sem tűnik, nem is értek hozzá, és egy Fb-fotóról esélyem sincs még a gyártót sem eltalálni. Vagy ez nem jelent semmit, csak én vagyok rosszindulatú? Alaptalanul gondolom, hogy a gazdag csávó ért a drága órákhoz? És hogy hogy képzeli azt, hogy gazdag mer lenni? Folytassam?

Belefér a napomba, hogy még Puzsér írásait is elolvassam, ha nem marad más, és úgy tűnik, még egyet is értek vele olykor. Azért persze próbálok mentséget, magyarázatot keresni az ellenzék dolgaira, és ilyenkor meg jön egy ilyen. Ezek még mindig az alkotmányozáson rugóznak. És folytatják azzal, hogy bár kormánypárti elfogultsággal nem vádolható oldalak levezették, miért nem lehet április 3-án szavazni a két ellenzéki népszavazási kérdésról, ők csakazértis követelik, hogy lehessen. Komolyan? Földhöz is fogják csapkodni magukat, mint a kétévesek?

Alkotmányozás feles többséggel

Igazából az alkotmányozás az én bajom. Először is, az a félmondat, amire az egészet építik, igen gyenge kacsaláb egy ekkora építményhez. Ugyanis az, hogy "kizárólagos hatalomra törés", nem épp egzakt, erősen hasonlít a "jogállamiság" tartalmára.

De ami Puzsér olvasása után szöget ütött a fejembe, hogy a politikai célokon kívül mire lenne való az alkotmányozás. Nem lehet pl. jó költségvetést csinálni enélkül? Nem lehet törvényeket alkotni? Nem lehet pedagógusbér-emelést végrehajtani? Nem lehet hozzányúlni az adókhoz? Oktatáshoz? Alaptantervhez? Egészségügyhöz? (Talán van olyan a felsoroltak közt, amihez tényleg nem, de alig hiszem, hogy az Alaptörvény és a kapcsolódó sarkalatos törvények ilyen kézi vezérlést valósítanának meg.)

És mindez azért fontos számomra, mert 2002-től nem annyira a politika volt kudarcos, hanem, úgy éltem meg legalábbis, hogy a gazdaság (ami gazdaságpolitika, na, hát). A baloldal képtelen volt eddig normális gazdaságpolitikát folytatni. Az ígéretek közt ott van (volt) minden, megemelik még a leeresztett lufikat is, de a fedezeti oldal mindig bántóan, rémesen, szembeszökően felületes, elnagyolt, összecsapott. Ilyen volt akkor is, és most is ilyennek érzem. Tudom, az "érzem" sem egzakt álláspont, úgy értem, hogy az elolvasott hírekből az jön le számomra, hogy a kiadások listáját sokkal könnyebben sikerül megírniuk, mint azt, hogy miből fogják ezt fedezni. A bevételek sosem ilyen konkrétak, néha pedig nevetségesek, amikor pl. azt mondják, hogy a Norvég Alap pénzét is megkapjuk majd. Ja, egy ~14eMrd-os ~28eMrd-os éves költségvetésbe befolyik majd ~70Mrd, csodás, vegyünk belőle fagyit. (Most elég, ha a nagyságrendek rendben vannak, nem volt kedvem kibányászni mindent pontosan.)

A másik, hogy Polt Péter esetleg legfőbb ügyész marad. Na és? Először is, azért mégse örökre. Tessék jól kormányozni, és kilenc év múlva bíróság elé lehet állítani. De addig mit árthat? Ha az új kormány nem követ el semmi bűncselekményt, akkor Polt Péter nem lesz, akit elővegyen, nemde? Vagy az a sikersztori hiányzik, amikor Mészáros Lőrinc és a többi oligarcha kisétál a bíróságról, sőt, soha be sem sétál, mert minden rendben volt jogilag? Azzal fogják elcseszni a drága időt, hogy felelősöket keresnek meg tárgyalásokra járnak, ahelyett, hogy kormányoznának? Olyan nagy sikere volt eddig bármely oldal elszámoltatásainak?

Tudom, ez egyébként komolyabb ennél. Mert ott, ahol egy ilyen oligarcha megjelenik, ott romba dőlhetnek kisebb egzisztenciák, ellehetetlenülhetnek vállalkozások, tönkremehetnek életek és családok. Ezzel nagyon nem akarok viccelni, de sajna meg kell jegyeznem, hogy ez a szocik alatt ugyanígy volt. Azok is rúgtak ki teljesen politikamentes megbízási szerződésben lévő vállalkozókat a kormányváltás után, csak hogy a sajátjaik jöhessenek. Ilyen világot építettünk, és mindegyik oldal egyforma e tekintetben, nincsenek illúzióim.

Meddig tart a szerelem pénz nélkül?

Ezt Michael Gambon kérdezi Helena Bonham Cartertől az egyik kedvenc filmemben, és elég általános érvényű, úgy tűnik. Meddig tart ki a választó egy sikertelen gazdaságpolitikát folytató kormány mellett? Vagy azt hiszi az ellenzék, hogy a szabadság akkora érték akkor, amikor a kasszánál ott kell hagyni a gyereknek szánt csokit, mert kevés a pénz?

Orbánék jól tudják, hogy a gazdasági fejlődés ma minden más elégedettség alapja. Hogy mindenkinek (akinek csak lehet, és ahogy a mérések a kielégítendő elvárásokat jelzik) jobb legyen kicsivel, lehetőleg évről évre. Jut eszembe, a tanarak így maradtak a végére, hogy úgy mondjam, mert csak most kezdtek szervezkedni, pedig ugyanezt akár három éve is megtehették volna. Az orvosok erősebbek és szervezettebbek voltak, és az egészségügy több szavazót érint, ugye. Ha az "átlagszavazó" elkezd rosszabbul élni, nem fog várni még négy évet, és a baloldal megint megy a levesbe, láttuk már ezt.

Motiváció

A politika, úgy tapasztaltam mindig is, kemény munka. Már persze nem az, hogy az ember beül aludni a parlamentbe, hanem a szakmunka, a "mindenhez értés", a felelősség, egy teljes ország irányítása. Mondtam már, ismerek szegről-végről politikusokat, így pl. a pénzügyminisztert is, vagy húsz éve. (És Márki-Zay-t szintén, mielőtt.) Róla (a pm-ről) már az első ciklusban is az a hír járta, hogy rettentően keményen dolgozik és dolgoztatja az apparátusát. Ehhez képest képviselőnek lenni, néha bevinni egy zsák krumplit balhéból, facebookozni, az semmi. Úgy értem, szó szerint: semmi. Az nem munka, nem teljesítmény, nem országépítés, hanem még a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb hobbi. Annak elég érdekes, mondjuk. És azt látom, hogy az ellenzék ma is ezen a színvonalon teljesít. A csirkefarhátról már többet mondtak (és úgy tűnik, többet is tudnak), mint arról, hogy mi lenne a kormányuk első tíz intézkedése, milyen törvényeket módosítanának vagy alkotnának stb. Alkotmányoznának, ja. Az is azzal kezdődne, hogy hatpártilag eldöntik, milyen pizzát rendeljenek, és a Momentum elnöke közben nyilatkozna, hogy a pizzarendelésig tartó időt a kormány elvesztegette. Mindegy.

Azért vagyok ilyen hisztis, mert visszaolvasva magamat, hónapokkal ezelőtt bíztam még abban, hogy az ellenzék, minden kifogásom és elvi ellenkezésem (Gyurcsány!) ellenére, talán átlépi a saját árnyékát. Ezt az előválasztással végül megtették, még csodálkoztam is némileg.

Fogyatékosok

De azóta? Már tudjuk, hogy bizonyos újságírók "fogyatékosok". Kedves Márki-Zay Péter! Ezt már 1997-ben sem illett mondani, 1999-ben pedig (vagy 98-ban? mindegy) a sportminisztert javítottam ki, hogy a tolószék az kerekesszék (a süket siket, és senki nem szellemi folyatékos, hanem értelmi). Most meg itt tartunk, a Mindenki Magyarországa jelöltje nem tud mindenki nyelvén beszélni. Nem vagyok hajlandó lemondani arról, hogy aki egy országot akar vezetni, az ezt legyen köteles tudni. És még millió más dolgot is. Aki nem, az maradjon - és örüljön ennek is! - polgármester. Azt a vitát nem szeretném megnyitni, hogy a féltehetség is tehetség-e.

Sok apró "sérelmem" maradt, amit sokszor már felidézni is nehéz, de csak gyarapítják az elégedetlenségemet. Még nem késő talán fordítani, de nincsenek továbbra sem nagy reményeim. Kisszerűséget és provinciális szemléletet látok csak, színpadias dilettantizmust, ellenzékbe ragadt, "reaktív" gondolkodást, ami csak kritizál, víziója pedig annyi van, amennyit egy végzős gimis osztály is összehoz egy délután.

Legyen minden jobb!